Ki kormányozza Angliát?

Teljhatalmú király – aki nem tehet meg bármit

Mialatt Európa több országában megerősödött a királyi hatalom, Angliában s az angol király által kormányzott Walesben, Skóciában és Írországban olyan monarchia szilárdult meg, amelyben kölcsönös függés alakult ki az uralkodó és a kormányzottak felső rétegei között. A királynak nem volt állandó hadserege és sok hivatalnoka, ezért a helyi kormányzat, a grófságok élén nem a király kinevezettjei, hanem a helyi elit megbízottjai álltak. A 16. század vallási küzdelmei miatt valamennyi uralkodónak nagy szüksége volt a társadalom felső rétegeinek támogatására – s ezért fokozatosan állandósult a kétkamarás parlament ülésezése. Elvben Anglia, Skócia és Írország királya abszolút és korlátlan hatalommal rendelkezett, a gyakorlatban azonban ez a hatalom egyre korlátozottabbá vált. Az uralkodók kiváltságokat osztogattak, és sorra engedtek az elvekből. Századok óta gyűltek a különféle jogi precedensek, amelyek szerint a királynak meg kellett őriznie a törvényeket és privilégiumokat, nem vethetett ki adót a parlament beleegyezése nélkül, nem börtönözhetett be senkit önkényesen stb. A reformáció tovább korlátozta a királyi hatalmat, hiszen azt hirdette, hogy az igaz vallás védelme fontosabb a királyi előjogoknál. 

Végül sajátos egyensúly alakult ki, melyben nem lehetett pontosan meghatározni sem a fejedelem előjogait, sem az alattvalók szabadságjogait, s a 17. századra megszilárdult az a meggyőződés, hogy a király tulajdonképpen a parlamenttel közösen kormányoz. Vagyis az uralkodónak el kellett fogadnia azt a tényt, hogy a társadalom politikai hatalommal bíró képviselettel rendelkezik (bármilyen szűk rétegre is korlátozódott egyelőre ez a képviselet). A gyakorlatban létrejött a hatalom megosztása, mielőtt még Locke megfogalmazta volna ennek elméletét a 17. század végén Két értekezés a polgári kormányzatról című könyvében.

Egy zavaros évszázad következményei

Amikor a társadalom vezető csoportjai úgy érezték, hogy szabadságjogaik, tulajdonuk vagy vallásuk veszélyben van, képesek voltak aktívan és hatékonyan szembeszállni a királlyal. Ebből származott a 17. század két nagy politikai válsága (1640, 1688). Ha viszont a társadalom észszerűnek és igazságosnak tekintette a király politikáját, képes volt aktívan támogatni azt – ez volt a záloga a 18. századi stabilitásnak.

A 17. század heves politikai küzdelmei után a politikai rendezést 1689-ben a jogok törvényével (Bill of Rights) kísérelték meg. Tulajdonképpen csak a már korábban elfogadott jogi normákat fogalmazták újra: a királynak tiszteletben kell tartania a parlament jogait, csak a parlamenttel egyetértésben vethet ki adót, állíthat fel hadsereget s vonhat ki egyeseket a törvények érvénye alól. Azt is határozottan kimondták, hogy katolikus nem lehet király. Ezzel véglegesen megtagadták az uralkodók örökletes jogát, és a nemzetnek a parlament közvetítésével kifejezett akaratát állították a helyére.

Az uralkodók persze könnyűszerrel figyelmen kívül hagyhatták volna ezeket a törvényeket. Anglia azonban III. Vilmos hatalomátvétele (1689) következtében bekapcsolódott az európai nagyhatalmi küzdelmekbe. A háború költségeit pedig csak a parlament által biztosított adó és hitel segítségével lehetett előteremteni. Ezért nőtt meg a parlament jelentősége, ezért kellett rendszeresen üléseznie. 

Kié hát a hatalom?

A parlament elismerte, hogy a királynak a háborúk miatt nagyobb jövedelemre van szüksége, ennek érdekében elfogadta az egységes földadót (1692), és létrehozta a nemzeti bankot (Bank of England, 1694). A királynak viszont el kellett fogadnia a hároméves törvényt (1694), amely előírta, hogyan kell megindítani a választásokat, ha a király nem hívja össze a parlamentet három éven belül. A cenzúrára vonatkozó, úgynevezett engedélyezési törvényt 1695-ben nem újították meg, s ezzel gyakorlatilag megvalósult a sajtószabadság. A rendezési törvény (Act of Settlement, 1701) kimondta, hogy III. Vilmos és Anna halála után a Hannoveri-dinasztiát illeti meg a trón. Állítólag a Stuart-ház 54 tagjának és leszármazottjának több joga volt az angol trónhoz, mint a Hannoveri-háznak, de már nem a származás, hanem az ország képviselőinek az akarata volt a döntő. Ennél is fontosabb volt a törvény azon cikkelye, mely szerint a bírákat a király nem válthatja le, ha nem követtek el bűntényt. Ezzel gyakorlatilag teljessé vált a hatalom megosztása a végrehajtás (a király), a törvényhozás (a parlament) és az igazságszolgáltatás (a bírák) között. 

Vagyis azt a régi vitát, hogy kié a legfelsőbb hatalom, újszerű módon zárták le. Soha nem látott mértékben megnövelték a király rendelkezésére álló erőforrásokat, az adót, az államapparátust és a hadsereget, ezzel egy időben azonban fokozottan alárendelték őt a parlamentnek, s a hatalom megosztásával arról is gondoskodtak, hogy a király hatalma ne fajulhasson zsarnoksággá. 

Uralkodik, de nem kormányoz?

I. György uralkodása (1714–27) idején szilárdult meg az a politikai rendszer, amelyben a király a parlamenti többség vezetőjét bízza meg kormányalakítással. Mivel e többségi vezető, akit hamarosan miniszterelnöknek neveztek, a parlamentben népszerű volt, a király tőle remélhette a bőkezű civillista (az udvar fenntartására szánt összeg) megszavaztatását, s mivel a király bízott benne, a képviselők az ő közvetítésével kaphattak hivatalokat. A kormányt tartósan támogatni képes, szervezett pártok még nem léteztek, ezért a miniszterelnök csak nyílt korrupcióval, vesztegetéssel és hivatalok osztogatásával biztosíthatta a képviselők egy részének támogatását. 

Az angol politikusok többsége a 18. században nem kereste, kié a legfelsőbb hatalom, hanem úgy fogalmazott, hogy „a király a parlamentben” kormányoz. Úgy vélekedtek, a legjobb rendszer az úgynevezett „kiegyensúlyozott alkotmány”, melyben a király képviseli a monarchikus, a Lordok Háza az arisztokratikus, a Képviselőház pedig a „népi” (demokratikus) alkotórészt. A korlátlan monarchia zsarnoksághoz, a korlátlan arisztokrácia oligarchikus rendszerhez, a korlátlan demokrácia anarchiához vezetne.

Túlzás azt állítani, hogy „a király csak uralkodott, de nem kormányzott”: a külügyek és hadügyek terén az uralkodónak továbbra is vezető szerepe volt, s a kormányfőnek nemcsak a képviselők, hanem a király bizalmát is el kellett nyernie. III. György király még arra is képes volt, hogy miután miniszterelnökét, az ifjabb William Pittet 1783-ban a parlament leszavazta, feloszlatta azt és új választást rendelt el. A választás során a hivatalok osztogatásával és vesztegetéssel sikerült olyan többséget biztosítania, amely a következő évben már támogatta jelöltje kormányzatát. Pittnek ezután persze pénzügyi téren tanúsított feddhetetlenségével, rendkívüli munkabírásával és józan, pragmatikus politizálásával a parlamentet is meg kellett nyernie, hogy tartós kormányzatot alapíthasson. 

Mitől lesz népszerű egy uralkodó?

Ennek a helyzetnek a 19. század választójogi reformjai vetettek véget (1832, 1867, 1884). A király és a kormány ezután már nem volt képes ugyanúgy befolyásolni a választásokat, mint a reformok előtt. A választójog kiterjesztése véget vetett a királyi „patronátus” gyakorlatának: egy szűk oligarchiát még lehetett állások osztogatásával befolyásolni, a választók százezresre, majd a következő reformokkal milliósra duzzadó rétegét azonban már aligha. Ez 1834-ben derült ki, amikor IV. Vilmos elbocsátotta Lord Melbourne whig miniszterelnököt, a választások azonban nem biztosítottak többséget a király által kijelölt, leendő utódjának. Ezért néhány hónap huzavona után a király kénytelen volt újra Melbourne-t állítani a kormány élére. Ezután egyetlen brit uralkodó sem tett hasonló kísérletet. 

A választási reformnak a királyi szerep átalakulása volt az egyik következménye: az uralkodó aktívan politizáló személyből jelképes, szertartásos államfővé alakult át, pártfőnökből a nemzeti egység jelképévé. A kormányzati tevékenység amúgy is túlságosan összetetté vált, egyre csekélyebb részét ellenőrizhette az uralkodó, s ezért is egyre jobban átalakult reprezentatív funkciókat betöltő államfővé.

Hamarosan kiderült, hogy ezzel csak növeli népszerűségét. Erre nagy szükség is volt: III. György (1760–1820) őrültsége, IV. György (1820–30) botrányos magánélete és IV. Vilmos (1830–37) ügyetlen viselkedése miatt ugyanis a királyi tekintély rohamosan csökkent. A méltóságteljes és szeretetre méltó, majd később példás családi életet élő Viktória (1837–1901) azonban megfordította ezt a folyamatot. Ő képviselte a hagyományokat egy átalakuló világban. Méltóságteljes volt, mégis emberi és segítőkész, egyszerre lehetett tisztelni mint a birodalom uralkodóját és szeretni mint a karácsonyfa felállítását elterjesztő családanyát.