Ingyenesen olvasható
A trianoni békediktátum magyar aláíróinak kijelölése körül több mint kilencven év távlatából is szilárdan tartja magát számos tévhit és a valóságot teljességgel nélkülöző mítosz.
Ilyen például az az újra meg újra felbukkanó tévedés, amely szerint az aláírók személyéről a miniszterek közötti sorshúzással döntöttek, valamint az a minden alapot nélkülöző vád, mely szerint az érintettek valamilyen anyagi ellenszolgáltatás fejében önként vállalták a feladatot – vagy éppen ellenkezőleg: büntetésből rótták ki rájuk a politikai pályafutásukat derékba törő megbízatást.
A valóság ezzel szemben az, hogy a trianoni szerződést aláíró Benárd Ágost munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter felelősségteljes emberek voltak, akik joggal tekinthetők az adott történelmi helyzet áldozatainak.
Aláírni vagy megtagadni?
A külügyminiszter tájékoztatta a kormány tagjait arról a tanácskozásról, amelyet előző nap a miniszterelnökkel és Apponyi Alberttel folytattak a béke aláírásának vagy az aláírás megtagadásának kérdéséről. Utóbbi kapcsán mindhárman azon az állásponton voltak, hogy az aláírás visszautasításának – szövetségesek hiányában és erős idegen hadseregek szorításában – beláthatatlan következményei lennének. A külügyminiszteri előterjesztést parázs vita követte, amelyben Teleki mindvégig kitartott azon elvi álláspontja mellett, hogy az aláírásnak nincs alternatívája. A kormány az érveket meghallgatva végül a béke kényszerű aláírása mellett foglalt állást.
A vita az aláírás kérdéséről ezt követően a békedelegáció május 10-i és 12-i ülésén folytatódott. A delegáció az aláírást nem vállalva lemondott, és megbízatását visszaadta a kormánynak. Apponyi Albert viszont jelezte, hogy amennyiben a minisztertanács úgy döntene, akkor mint a békedelegáció leköszönő elnöke vállalná a békeszerződés aláírását. Ezzel azonban Teleki nem értett egyet. Elsősorban azért, mert a békefeltételekben nem történtek számottevő módosítások, s a békedelegáció elnöke nem szentesítheti aláírásával azt a szöveget, amelynek lényegi megváltoztatására kapott mandátumot. Az aláírás politikai feladatát ezért a kormánynak kell vállalnia.
Teleki ezt az álláspontját a május 13-i kormányülésen részletesen is kifejtette, s a következőkkel indokolta: „Mivel Apponyi Albert gróf annyira képviseli a nemzetet, hogy ha ő írná alá a békét, ez úgyszólván az egész nemzetet angazsálná. Ha Apponyi Albert gróf menne ki és írná alá a békét, az különösen a lekapcsolt részeken nagy depressziót keltene és ezt [az ott élők] belenyugvásnak tekintenék.” Így aztán a május 13-i minisztertanácson nem született döntés az aláíró személyéről.
A magyar kormány május 17-én jegyzékben közölte Alexandre Millerand-nal, a békekonferencia elnökével, hogy „az ország súlyos helyzetének tudatában a magyar kormány nem tagadhatja meg a békeszerződés aláírását”, és mihelyt „meg fogja tudni a béke aláírásának pontos idejét, meg fogja nevezni teljhatalmú megbízottait a béke aláírására”. Teleki ekkor még úgy gondolta, hogy a békealáíró személye „nem oly fontos”, erre azonban a későbbi fejlemények alaposan rácáfoltak.
Az aláírás helyéről és időpontjáról szóló döntést a Nagykövetek Konferenciája május 22-én hozta meg. Erről másnap, május 23-án értesítették a magyar felet. A jegyzék arra is kitért, hogy a békeszerződést a magyar kormány egy vagy több tagjának kell aláírnia, és a meghatalmazottaknak legkésőbb június 2-án meg kell érkezniük Versailles-ba.
Senki nem vállalja
Ennek ismeretében ült össze 1920. május 25-én az a minisztertanács, amelynek az aláírással kapcsolatos egyetlen napirendi pontját a miniszterelnök terjesztette elő, és egyúttal Teleki Pál külügyminisztert javasolta aláírónak. A kormányülésen részt vevő és a béke elkerülhetetlen aláírását mindvégig támogató Apponyi ezt azzal az indokkal helytelenítette, hogy az erdélyi származású Teleki azért nem lehet aláíró, mert az végzetes benyomást tenne az elszakadt erdélyi részek magyarságára. Ezzel a véleményével Apponyi olyan alapelvet fogalmazott meg, amely az aláírók köréből potenciálisan kizárta azokat a kormánytagokat, akik az elcsatolandó országrészekről származtak.
Ennek ellenére Teleki nem tért ki a külügyminiszteri pozíciójából adódó feladat elől, s vállalta volna az aláíró szerepét. Ugyanakkor kifejtette, hogy ebben az esetben Versailles-ból való visszatérését követően lemond miniszteri megbízatásáról, visszaadja nemzetgyűlési mandátumát, és távozik a politikai életből. Végül az aláírók személyéről ezen a kormányülésen nem született döntés, azt a minisztertanács a nemzetgyűlés május 26-i ülése utánra halasztotta. Miután pedig a törvényhozás Teleki és Apponyi felszólalását követően ezen a napon kényszerűen tudomásul vette, hogy a békeszerződés aláírása elkerülhetetlen, már tényleg nem maradt más hátra, mint hogy a kormány kijelölje az aláírókat.
A május 27-én estére összehívott minisztertanácson éles vita bontakozott ki az aláírók személyéről. A napirend felvezetéseként Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök – nyilván Teleki kilátásba helyezett lemondására utalva – biztosította a kormány tagjait, hogy az aláírás az érintett miniszterre nézve nem járhat személyes felelősséggel, hiszen annak ódiumát az egész kormány kénytelen viselni. Ezt követően Teleki Pál külügyminiszter és Emich Gusztáv kereskedelemügyi miniszter személyében javaslatot tett az aláírókra. Emich azonban visszautasította a felkérést. Egyrészt egészségi állapotára – aminek egy ilyen hosszú utazás nem tenne jót –, másrészt a küszöbönálló magyar–francia gazdasági megállapodásokra hivatkozott, s vállalhatatlannak tartotta, hogy mindkét dokumentumot ő lássa el kézjegyével. Emich egyúttal kijelentette, hogy ha neki kellene aláírnia a békeszerződést, ő is levonná a maga személyére nézve a konzekvenciát, azaz lemondana a miniszterségről.
Rubinek Gyula földművelésügyi miniszter ekkor felvetette, hogy elegendő lenne, ha csupán egy személy, nevezetesen a külügyminiszter lenne az aláíró. Teleki viszont továbbra is a kettős miniszteri aláírás mellett foglalt állást. Kifejtette továbbá azon véleményét, hogy amennyiben ő lenne az egyik aláíró, a másik személynek olyan miniszternek kellene lennie, aki nem a megszállt, elcsatolandó területekről származik. Teleki ezenkívül azt is kijelentette, hogy nem lenne szerencsés, ha egy tekintélyes politikai párt vezetője – itt egyértelműen Rubinekre, a kisgazdapárt prominens politikusára gondolt – utazna ki az aláírásra.
A minisztertanácsi ülés ekkor jól érzékelhetően a személyi ötletelés stádiumába lépett. Előbb sokorópátkai Szabó István kisgazda miniszter állt elő újabb személyi javaslattal s talán a legbizarrabb érveléssel: Benárd Ágost munkaügyi és népjóléti minisztert javasolta azzal az indoklással, hogy Benárd „neve úgyis francia hangzású”. Majd pedig Emich Gusztáv jelölte lehetséges aláírónak – indoklás nélkül – Ferdinandy Gyula igazságügy-minisztert. A vita során Rubinek s vele együtt Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter visszatért azon korábbi állásponthoz, hogy elegendő, ha egy kormánytag utazik Párizsba. Haller emellett újabb személyi javaslattal is élt, s Praznovszky Iván diplomatát, a békedelegáció volt főtitkárát ajánlotta.
Haller ezzel az indítványával lényeges, új elemet emelt be a vitába, hiszen olyan személyre tett javaslatot, aki külügyi tisztviselőként a szűkebb kabinetnek ugyan nem, de mint rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, úgymond, a tágabban értelmezett kormánynak tagja volt. Maga a miniszterelnök sem tudta kivonni magát a kialakuló vitából, s második aláírónak Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott minisztert ajánlotta. Soós Károly honvédelmi miniszter ekkor Ferdinandy Gyulát, Rubinek viszont Lipták Pál kereskedelemügyi államtitkárt, Benárd Ágost pedig újra Praznovszky Ivánt javasolta.
Teleki, aki érzékelhette, hogy a vita kezd parttalanná válni, ekkor egy Párizsból kapott információra hivatkozva felhívta minisztertársai figyelmét arra, hogy a békekonferencia két, meghatározó súllyal bíró kormánytag kiutazását óhajtja. A miniszterelnök ekkor kérdést intézett Benárd Ágosthoz, hogy ő hajlandó lenne-e elkísérni a külügyminisztert. Benárd a kérdésre határozott elutasítással válaszolt. Mint mondta, „ő semmi esetre sem hajlandó kimenni, sőt továbbmenne, ő már most levonná a maga személyére nézve a konzekvenciát és lemondana, ha a minisztertanács azt óhajtaná, hogy ő írja alá a békeszerződést”.
Már-már úgy tűnt, hogy nem lesz olyan kormánytag, aki Teleki mellett második aláíróként vállalná a békeszerződés ellenjegyzését, amikor az erdélyi születésű Soós Károly honvédelmi miniszter, a vitát lezárandó, kijelentette: „miután látja, hogy egyik miniszter úr sem hajlandó a külügyminiszter urat elkísérni, úgy hajlandó ő kimenni, és mint második aláírni a békeszerződést.” Teleki azonban ezt nem támogatta, és egyértelműen kijelentette, hogy olyan minisztert kíván maga mellett tudni, aki nem a megszállt területekről származik. Dömötör Mihály belügyminiszter ekkor újból felvetette Benárd nevét, de a miniszterelnök ekkor már véget kívánt vetni a vitának. A szavazást követően a miniszterelnök kimondta a kormány határozatát, mely szerint a békét egy miniszter, nevezetesen Teleki Pál külügyminiszter fogja ellenjegyezni. Ha pedig Teleki az aláírás után mégis ragaszkodna eredeti szándékához, és lemondana, a kabinet, szolidaritást vállalva vele, ugyanezt tenné.
A patthelyzet feloldása
Az aláírással kapcsolatos események azonban olyan, nem várt fordulatot vettek, ami szükségessé tette egy azonnali kormányülés megtartását. A május 28-án délutánra sebtében összehívott, meglehetősen csonka kabinetet – a miniszterek közül mindössze hatan: Teleki Pál, Korányi Frigyes, Emich Gusztáv, Haller István, Ferdinandy Gyula és Benárd Ágost tudtak megjelenni – a miniszterelnök arról tájékoztatta, hogy a kormány előző napi döntéseit Maurice Fouchet budapesti francia főmegbízott közbelépése miatt meg kell változtatni. Fouchet ugyanis személyesen kereste fel Horthy Miklós kormányzót és a miniszterelnököt, s mindkettőjük számára egyértelművé tette, hogy nem tartja szerencsés megoldásnak Teleki jelölését. A francia politika attól tartott, hogy Telekinek a béke aláírását követően kilátásba helyezett lemondásával olyan franciabarát miniszter távozna a kabinetből, aki nélkül a magyar külpolitika Párizs által remélt franciaorientációja nehezen volt elképzelhető. Fouchet tehát minden eszközzel meg akarta akadályozni Teleki szerepvállalását az aláírásban.
A francia közbelépés miatt összehívott kormányülésen Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök tehát kénytelen volt új személyi javaslattal előállni, s Ferdinandy Gyula korábbi javaslatát támogatva Benárd Ágost és Emich Gusztáv nevét vetette fel. Emich azonban hajthatatlan maradt, mire a kormányfő Ferdinandyt és Benárdot kérte fel az aláírásra. Ők azonban a leghatározottabban tiltakoztak ez ellen, s egyértelműen kijelentették, hogy nem vállalják a megbízatást. Ferdinandy azzal érvelt, hogy nem tud franciául, s kassai születésű lévén maga is megszállt területről származik. Az egyre kínosabbá váló helyzetben a miniszterelnök a kormány azonnali lemondását indítványozta. Haller István kultuszminiszter ekkor azt javasolta, hogy maga a miniszterelnök vállalja az aláíró szerepét. Másrészt – eléggé álszent módon – kijelentette, hogy ha ő bírná a francia nyelvet, kiutazna Párizsba. Simonyi-Semadam meglehetősen szűkszavúan reagált Haller felvetésére. Elutasította az aláírást, egyúttal kilátásba helyezte lemondását. A miniszterelnökhöz hasonlóan nyilatkozott Emich Gusztáv is.
Ebben a patthelyzetben Benárd kért szót, s emlékeztette a jelenlévőket a minisztertanács május 27-i ülésére, amelyen Soós Károly kijelentette: „Ha senki, úgy ő hajlandó kimenni és a békét aláírni.” Haller ekkor új ötlettel állt elő: Benárdot és saját kultuszállamtitkárát, Pekár Gyulát ajánlotta, míg Ferdinandy megpróbálta a két javaslatot összefésülni úgy, hogy Soós és Pekár együttes kiküldését proponálta. A többek által is megszólított Benárd a vita során határozottan elzárkózott az aláírástól, s nyomatékosan kijelentette, hogy „ő ma úgyis elutazik, és inkább lemond, mintsem aláírja a békét”. Haller erre Benárdnak címezve epésen megjegyezte: „érthetetlennek tartja miniszter úrnak álláspontját, hiszen egyhangúlag határozta a minisztertanács azt, hogy a békét aláírjuk.” Az aláírásra azonban ő sem ajánlkozott. Teleki ekkor ismételten szóba hozta Drasche-Lázár Alfréd nevét, „akire nézve biztos értesülése van, hogy hajlandó kimenni Párizsba a békét aláírni”, s második aláírónak őt javasolta.
A miniszterelnök, ráérezve a megfelelő pillanatra, Benárd, Haller és Teleki indítványait összefoglalva előterjesztette határozati javaslatát: „A békeszerződés aláírása végett Soós honvédelemügyi miniszter úr, Pekár Gyula kultuszminisztériumi államtitkár és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ utazzanak ki Párizsba.” Mielőtt azonban Simonyi-Semadam a kormány személyi javaslatait a kormányzóval közölte volna, telefonon felhívta a Zalaegerszegen szemlét tartó Soós Károly honvédelmi minisztert, s tájékoztatta őt a kormány döntéséről. Soós fegyelmezett és szavát tartó katonaként nem vonta vissza előző napi nyilatkozatát, s vállalta a béke aláírását. Horthy egyetértett az aláírók személyével. Soós kiválasztását jó megoldásnak találta, mert úgy vélte, ez azt a látszatot fogja kelteni, hogy miután a kormány tagjai közül senki sem akarta aláírni a békét, mintegy rá kellett parancsolnia egy katonára, hogy azt megtegye.
Újrakezdődik a casting
A kormányzói egyetértéssel meghozott minisztertanácsi határozat alapján úgy tűnt, lezárult egy többnapos, néha még a személyeskedést sem nélkülöző, sokszor már-már a kormány lemondásával fenyegető, terméketlen vita, s végre eldőlt a trianoni békeszerződést aláírók személye. A május 30-án megjelenő országos napilapok a Magyar Távirati Iroda közleményére hivatkozva tudósították is erről a közvéleményt, s közölték olvasóikkal, hogy Soós Károly honvédelmi miniszter utazik a békeszerződés aláírására Párizsba.
A következő, május 31-i kormányülésen azonban Simonyi-Semadam Sándor újabb lényeges változásokról volt kénytelen beszámolni a kabinet tagjainak, ami a már kijelölt aláíró-delegáció összetételét is érintette. A szemleútjáról Budapestre visszatérő Soós Károly ugyanis felkereste Horthyt, és beszámolt a kormányzónak a hadsereg legfelsőbb vezetésében és a tisztikarban kialakult nézetről, mely szerint a békét a honvédelmi miniszter nem írhatja alá. Márpedig ekkoriban a Nemzeti Hadsereg akaratát nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Soós Károly ezért – Horthyval egyetértésben – visszavonta korábbi ajánlkozását, és nem vállalta a megbízatást. De nemcsak Soós, hanem Pekár Gyula kultuszminisztériumi államtitkár is visszalépett az aláírástól, azzal a sajátos magyarázattal, hogy agg édesapja közölte vele: „Ő átélte a szabadságharcot és a világosi fegyverletételt, de azt nem akarja megérni, hogy a fia írja alá a Magyarországot megcsonkító békeszerződést. Ha mégis megtenné, úgy nem akarja őt többé maga előtt látni.”
A kormányülés kezdetén jelen lévő hét miniszter csalódottan hallgatta Simonyi-Semadam beszámolóját. (Benárd Ágost ekkor még nem volt jelen az ülésen, csak később érkezett meg vidéki útjáról.) A kormány tagjai újfent az ötletelésbe menekültek. Egyrészt belekapaszkodtak abba a lehetőségbe, hogy maguk helyett államtitkári szintű aláírót delegáljanak, másrészt pedig egymást ajánlgatták erre a hálátlan szerepre. Így merült fel lehetséges aláíróként Lers Vilmos külügy-minisztériumi és Walko Lajos pénzügy-minisztériumi államtitkár, valamint Kánya Kálmán rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter neve. Teleki azonban figyelmeztette a jelenlévőket, hogy a győztesek miniszteri rangú megbízottat várnak az aláírásra.
A rögtönzés ennek ellenére tovább folytatódott, s a nehézségek áthidalására még Kánya Kálmán vagy Drasche-Lázár Alfréd ideiglenes jelleggel történő külügyminiszteri kinevezése is szóba került. E javaslatokról személyesen Simonyi-Semadam Sándor tájékoztatta Horthyt, aki azonban határozottan elzárkózott ettől. A kormányzótól visszatérő miniszterelnök beszámolt a minisztereknek arról, hogy Horthy szintén személyi javaslatokat tett, s a kialakult helyzetben Benárd Ágostot, illetve Ferdinandy Gyulát tartotta a legalkalmasabbnak. Utóbbi azonnal tiltakozott. Megismételte korábbi érveit, hozzátéve: a maga részéről elképzelhetetlennek tartja, hogy az országon elkövetett legnagyobb igazságtalanságot éppen az igazságügy-miniszter írja alá.
A gordiuszi csomó átvágása
Alig fejezte be Ferdinandy a hozzászólását, amikor hirtelen nem várt esemény történt. A jegyzőkönyv szerint Karcagról „váratlanul” megérkezett a minisztertanács ülésére Benárd Ágost munkaügyi és népjóléti miniszter. Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök azonnal átlátta a helyzet kínálta lehetőséget, s a minisztertanács nevében „azon határozott kéréssel fordul[t] a munkaügyi és népjóléti miniszter úrhoz, hogy miután a minisztertanács hosszú tárgyalások után végre azon elhatározásra jutott, hogy a legmegfelelőbb volna, ha ő utazna ki ma este Párizsba a béke aláírására, vállalja magára ezt a feladatot”. Simonyi-Semadam tehát a kormány döntéseként, nem pedig a kormányzó egyik lehetséges javaslataként közölte mindezt Benárddal.
Benárdot váratlanul érték a miniszterelnök szavai. Mint mondta, „olyan érzés fogja el e pillanatban, mintha ráparancsolnának, hogy menjen rabolni és betörni, belátja azonban, hogy ezen áldozatot a miniszterek egyikének meg kell hozni, és ha a minisztertanács így határozott, úgy, bármily nehezére essék is ez, kénytelen a minisztertanács ezen határozata előtt meghajolni. Csak azt kéri a minisztertanácstól, hogy úgy a kormányzó úr Ő Főméltósága, mint a minisztertanács a leghatározottabban kérjék őt fel erre, és fejezzék ki határozott kívánságukat erre vonatkozóan.”
Az a tény, hogy Benárd Ágost a minisztertanács előtt tett korábbi egyértelmű, az aláírást elutasító nyilatkozataival ellentétben meglepően könnyen s minisztertársaival ellentétben kifogást nem keresően fogadta a miniszterelnöknek a „kormány nevében” tett felkérését, több mint meglepő, s felveti a kérdést, mi állhatott a miniszter hirtelen fordulatának hátterében.
Nos, bizonyos körülmények arra utalnak, hogy Benárd nála nagyobb tekintéllyel és hatalommal bíró politikusok nyomására vállalta el végül a megbízatást. Ismeretes, hogy Teleki Pál külügyminiszter az aláíró személyéről folyó vita közben távozott a minisztertanács üléséről, de azt nem tudjuk, hogy hová ment, kivel s miről beszélt. Elképzelhető, hogy – érzékelvén a miniszterelnök és a kormány teljes tanácstalanságát – Teleki a kormányzó bevonásával megpróbálta felgyorsítani az aláíró személyének kijelölését. E „forgatókönyv” szerint Teleki felkereste Horthyt, és beszámolt neki a minisztertanácsban kialakult patthelyzetről, s felvetette előtte Benárd Ágost nevét, akivel nemcsak a kölcsönös eszmei és politikai kötelékek kapcsolták össze a külügyminisztert, hanem a budapesti piarista gimnáziumban eltöltött évek is. Horthy tehát Teleki sugalmazására javasolta később az őt felkereső Simonyi-Semadam miniszterelnöknek Benárd Ágost (vagy Ferdinandy Gyula) felkérését a békeszerződés alárására. Teleki pedig immár a kormányzó saját ötleteként tolmácsolhatta Benárdnak a felkérést, ami elől a miniszter aligha térhetett ki. A kormányzói felkérésre való hivatkozás mellett szól az is, hogy amikor a miniszterelnök a minisztertanácsban Benárdot javasolta aláírónak, válaszában Benárd külön kiemelte, hogy ha ez Horthy kifejezett kívánsága, annak teljesítése alól nem vonhatja ki magát.
Mindez magyarázatként szolgálhat arra is, vajon miért jelent meg a kormányülésen „váratlanul” Benárd Ágost, holott minden kifogás nélkül távol is maradhatott volna, hiszen előre bejelentett vidéki úton volt. Benárd tehát váratlanul, de nem véletlenül érkezhetett meg a minisztertanács ülésére. Ha helytálló a fentiekben felvázolt okfejtés, Benárd pontosan tudta, milyen felkérés fogadja majd. S azt is tudhatta, hogy bár szabadkozni fog, a kormányzó személyes akarata előtt meg kell hajolnia, s vállalnia kell az aláírással járó hálátlan feladatot.
A legnehezebb döntés
Természetesen az is lehetséges, hogy miniszterként Benárd egyszerűen kötelességének érezte a kormányülésen való megjelenést. Simonyi-Semadam pedig kapva kapott az alkalmon, s miután Horthy is szóba hozta Benárd nevét, a kormányfő a „váratlanul” betoppanó minisztert azonnali döntés elé állította. Ő pedig, átérezve a helyzet súlyát és a politikai felelősséget, a kormányzó és a minisztertanács kérése elől nem tudott kihátrálni, annak ellenére, hogy korábban az aláírástól egyértelműen elhatárolódott, s inkább azonnali lemondását helyezte kilátásba. Ezt látszik alátámasztani Benárd Ágostnak tíz évvel az említett események után az Új Nemzedék tudósítójának adott nyilatkozata: „Május 31-én délután hat óra tájban mit sem sejtve érkeztem vissza Karcagról a fővárosba. Egyenesen a minisztertanácsra siettem, amely éppen ülésezett. De jó, hogy megjöttél! – fogadott a miniszterelnök, te reád vártunk, egyhangú határozatunk értelmében neked még ma este Párizsba kell utaznod a békeszerződés aláírására!”
Tekintettel arra, hogy az eddig feltárt források alapján az érintettek közül sem Horthy, sem Teleki, sem pedig Simonyi-Semadam Sándor a későbbiekben nem közölt részleteket a döntés megszületésének körülményeiről, s Benárd is csak a kormányülésről készült jegyzőkönyvvel megegyezően nyilatkozott, ma már nehéz lenne megállapítani, hogy valójában milyen politikai egyeztetések zajlottak le az aláíró személyéről. Ha egyáltalán voltak ilyenek, s nem az adott helyzet kínálta rögtönzésből születetett meg az a határozat, amelyet végül Benárd Ágost elfogadni kényszerült.
Akárhogy történt is, tény az, hogy Benárd a minisztertanácsban, ha kényszeredetten is, de vállalta az aláírást. A kormányzótól érkező személyes felkéréséhez azonban ragaszkodott. Ekkor Simonyi-Semadam félbeszakította az ülést, s Benárddal együtt Horthyhoz sietett. A mintegy félórás kormányzói audienciáról visszatérve, miután a miniszterelnök újfent megnyitotta a kormányülést, Benárd Ágost kért szót. Felszólalásában kifejtette: „minden érzése a leghatározottabban tiltakozik az ellen, hogy kimenjen Párizsba a békeszerződés aláírására, de miután a kormányzó úr őt a leghatározottabban felkérte és apellált hazafias érzésére, kénytelen volt annál is inkább teljesíteni a kormányzó úr ezen határozott kívánságát, miután ő a kormányzó úrnak hűségesküt tett és így kötelessége ezen kívánságát respektálni.” Benárd tehát hangsúlyozta, hogy Horthy személyes kérésének tesz eleget akkor, amikor vállalja az aláírást. A kormányfő Benárd álláspontját korrektnek tartotta, és szükségesnek látta, hogy „a minisztertanács is jegyzőkönyvileg kérje fel a munkaügyi és népjóléti miniszter urat, hogy vállalja magára ezen áldozatot”. A miniszterelnök további biztosítékokat is kívánt adni Benárdnak. Javasolta, hogy „mondja ki a minisztertanács azt is, hogy ha ebből bármilyen ódium származnék is a munkaügyi és népjóléti miniszter úrra, és ha ő ezen ódiumból kifolyólag szükségesnek tartaná, hogy lemondjon, úgy a kormány szolidárisnak vallja magát a munkaügyi és népjóléti miniszter úrral, és az egész kabinet lemond”.
Miután a miniszterelnöki előterjesztéssel a kabinet egyetértett, pont került a több hete tartó, már-már a kormány bukását is előrevetítő vita végére, s megszületett a Simonyi-Semadam-kormány történetének legnehezebb döntése, mely szerint „a békeszerződés aláírására Benárd Ágost munkaügyi és népjóléti miniszter […] és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ, meghatalmazott miniszter utazzanak ma este Párizsba”. A minisztertanács május 31-i határozatáról a másnap, 1920. június 1-jén megjelenő lapok csak rövid hírben, kommentár nélkül számoltak be.
