Kényszerhelyzet, meghasonlottság

1940 augusztusában a II. bécsi döntéshez csatolt kiegészítő jegyzőkönyv – az ún. bécsi német népcsoportegyezmény – aláírása révén a hazai németség látszólag privilegizált helyzetbe került a magyar államon belül. Az egyezményben Budapest elismerte a népcsoportelvet a hazai németségre – melyet immár egyedül és kizárólagosan a Volksbund képviselt –, biztosítva számára az akadálytalan szervezkedési szabadságot, a saját elkülönült intézményrendszer kiépítését és a nemzetiszocialista világnézet egyeduralmát. Ezzel az érintett lakosság preferenciáitól függetlenül érvényre jutott Rudolf Hess tézise: „Németnek lenni annyi, mint nemzetiszocialistának lenni.” Rögzítették Berlin védhatalmi szerepét is, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a birodalom a magyar kormánnyal közvetlenül – az érintett népcsoport feje fölött – folytathat tárgyalásokat a német kisebbség ügyeiről, s a Volksbund csupán tárgya, nem pedig alanya, részese a róla szóló döntéseknek. E csapdahelyzetben mozgott a Volksbund a világháború hátra­lévő időszakában, s e kényszerhelyzetéből fakadó belső meghasonlottságát látta meg és próbálta saját javára fordítani Kállay Miklós kormánya.