Kálvin (1509–2009)

Eb­ben az év­ben ün­nep­li az egész vi­lág Kál­vin szü­le­té­sé­nek 500. év­for­du­ló­ját. Ke­vés tör­té­nel­mi sze­mé­lyi­ség tett szert ennyi kö­ve­tő­re. A Re­for­má­tus Egy­há­zak Vi­lág­szö­vet­sé­gé­nek 75 mil­lió tag­ja van, de ha hoz­záad­juk mind­azo­kat, akik a kál­vi­niz­mus­ból kivált egy­há­zak tag­jai, ak­kor el­mond­hat­juk, hogy mintegy 100–150 mil­lió em­ber kö­ve­ti ma is va­la­mi­lyen for­má­ban Kál­vin ta­ní­tá­sait. Ró­má­tól és a lu­the­rá­nu­sok­tól egyaránt füg­get­len egy­há­zat ho­zott lét­re, amely­ben szét­vá­lasz­tot­ta egy­más­tól a pol­gá­ri és val­lá­si szfé­rát, meg­ta­gad­ta a mo­nar­chi­kus el­vet, s kö­te­le­ző­vé tet­te a köz­ok­ta­tást. Nem cso­da, ha egye­sek a mo­dern vi­lág egyik „ala­pí­tó aty­já­nak” te­kin­tik. Pe­dig Kál­vin a le­he­tő leg­ke­ve­seb­bet be­szélt és írt ön­ma­gá­ról. Ha­lá­los ágyán a legegy­sze­rűbb te­me­tést ren­del­te meg, és ha­lá­la után pár év­vel már sen­ki sem ta­lál­ta meg a sír­ját. Mint­ha ez­zel is azt kí­ván­ta vol­na hang­sú­lyoz­ni, hogy nem az em­ber sze­mé­lye a fon­tos, ha­nem az élet­mű, ame­lyet hát­ra­hagy.