Kállay Miklós

Kállay Miklóst a brit történész C. A. Macartney – aki rendszeres és személyes kapcsolatban állt vele időskorában az emigrációban – úgy jellemezte, mint a magyar dzsentri „prototípusát”. A jómódú, igen erős politikai öntudattal és hagyományokkal bíró alföldi földbirtokosok között a közélet és a magánszféra területein egyaránt szövődtek hosszabb távon meghatározónak bizonyuló bizalmi szálak. Kállay Horthy úgynevezett „vadászköréhez” tartozónak számított, tehát olyan személynek, aki előtt a kormányzó ajtaja szinte mindig nyitva állt.

Joviális, rugalmas, pragmatikus és jól alkalmazkodó politikusi alkat volt, akinek pályája során alkalma nyílt arra, hogy az államélet szinte valamennyi területén tapasztalatokat szerezzen. Tisztelői elsősorban jó helyzetfelismerő képességét, kivételes politikai leleményességét és hazaszeretetét méltatták, kritikusai és ellenségei azonban következetlennek, ravaszkodónak és kétszínűnek igyekeztek bemutatni.

A korszellem és a radikális eszmék nem érintették meg, s közelebb álltak hozzá a gyakorlati kérdések, a mezőgazdaság és a kereskedelem ügyei, ma talán úgy mondanánk, hogy jobbára a technokrata jellegű feladatok. Sokan nem tekintették igazán komoly államférfinak, így csupán a vármegyei politikában edződött, ügyes, de mégis inkább provinciális szemléletű politikust láttak benne.

A háború alatt rendkívüli és korábbi pályája során kevésbé megszokott kihívásokkal kellett szembenéznie. A kihívás elsősorban külpolitikai jellegű volt. Az államfő rendkívüli és személyes bizalmán alapuló megbízatást a belpolitikában jelentős ellenszélben, a felszínen gyakran leplezett módon kellett Kállaynak telje­sítenie. Sokáig fenntartható volt azonban egy kényes egyensúly egyrészt a belső viszonyok tekintetében, másrészt Németországgal szemben, ami a hosszas manő­verezést és kiútkeresést is lehetővé tette egészen a német megszállás bekövetkeztéig.