Kádár János Rajk Lászlóról

Fogsága negyedik évében, a szabadulása előtti napon, 1954. július 20-án papírt-ceruzát adtak Kádár Jánosnak, és felszólították, írja le véleményét a Rajk-ügyről. A fogalmazás tömörsége, az előadás világossága, logikája arra vall, hogy Kádár János gondolatait sokat foglalkoztatta egykori barátja és elvtársa sorsa, egyénisége. Ekkor már tudta, legalábbis sejtette, hogy a Rajk-per felülvizsgálata megkezdődött, így nem kellett különös bátorság ahhoz, hogy leírja véleményét, mely lényegét tekintve őszinte, sőt feljegyzéséből megvilágosodása stációi is kitűnnek.

Kádár tekintettel volt a kor és a párt szellemében bizonyos kötelező tételekre és a szereplő személyek helyzetére. Így hallgat Rákosi Mátyásnak, az MDP első titkárának irányító, kezdeményező szerepéről a Rajk-ügyben, noha erről személyes tapasztalata több mint elegendő volt. Farkas Mihálynak – aki 1954 nyarán még a Politikai Bizottság tagja, a Központi Vezetőség titkára – a neve csak jelzésszerűen jelenik meg, de mindenesetre szándékosan, hogy a történetből ki ne maradjon. Hiszen ahogy szabadulása után követelte Farkas megbüntetését, azt mutatja: szerepét jól ismerte, és – joggal – a Rajk-per és más koncepciós perek egyik kiagyalójának tartotta őt. A már elítélt Péter Gáborról viszont mindent elmond – az igazságnak megfelelően –, ám a hivatalos verzió szerint mint „az imperialisták ügynökét” teszi felelőssé a párt félrevezetéséért. Ezek után nem szorul magyarázatra, hogy az eljárást irányító szovjet tanácsadókról és főnökeikről szó sem esik. Bár az ő tevékenységüket közvetlenül kevéssé ismerhette, róluk még ma is keveset tudunk. A jobban tájékozott Hruscsov azt írja emlékirataiban: „Magyarországon a sztálini időkben szintén sok embert csuktak le, és erről ma is az a véleményem, hogy nem is annyira Rákosi kezdeményezésére, mint Sztálin kezdeményezésére. Ez a mi tanácsadóinkon keresztül érvényesült, akiket Sztálin ültetett oda – Lengyelországba, Magyarországra és a többi baráti országba is.”

Ezt nagyjából Kádár János is tudta, de hogy írhatta volna le? Írhatott volna viszont a saját szerepéről, de ezt sem tette, csak közvetve. Ugyanis Rajk általa felsorolt, többé vagy kevésbé eltúlzott rossz tulajdonságai nem befolyásolhatták a Rajk-per megítélését. Túl sok beszéd és fölényes modor még 1949-ben vagy 1954-ben sem lehetett kivégzés indoka. Kádár ezzel a saját megtévelyedését magyarázza – azoknak, akik tudták, miről van szó. Csak utal arra, hogy Rajk és társai kivégzésekor törtek elő addig elnyomott kételyei. (Szemtanúk szerint Kádár rosszul lett a kivégzés közben). Kételyeit már előbb is megbeszélte Rákosival, aki egy időre megnyugtatta, de ő maga vált bizalmatlanná Kádárral szemben – nem szerette a tépelődő politikusokat.

Kádár jól tudta, hogy Rákosi és Farkas már a Péter Gábornak tulajdonított 1950. októberi vádak elhangzása előtt is gyanakodtak rá: az ő leváltása a belügyminiszterségről 1950 júniusában ugyanúgy a börtönbe vezető út első lépcsőfoka volt, mint Rajk leváltása a belügyből két évvel előbb. Hiszen Rákosi maga adta elő a Politikai Bizottság 1951. április 21-ei ülésén, ahol Kádár letartóztatásáról döntöttek: „Elővettem Kádárt, ültem vele a börtönben, mondtam neki, hogy ismerem az életedet, tudom, hogy mennyit kínlódtál, valószínűnek tartom, hogy valahol beszerveztek. Azt javaslom, mondd meg őszintén, és igyekszünk rajtad segíteni. Ha nem rendkívül súlyos, rendbe hozzuk. Még mindig jobb, amit most látunk, rád nézünk és látjuk, hogy nem vagy rendben. Láttam, hogy nagy benyomást tett rá.”

Kádár János közölt feljegyzésének egykorú, hiteles gépelt másolatát a Belügyminisztérium Történeti Irattára őrzi. (V-142/673–1)