rubicon

Kádár János

1912–1989
26 perc olvasás

Kádár János szegény, nem teljes és nem klasszikus munkáscsaládban született. Előbb falun, majd városon nevelkedett. Képzettsége – később eredeti foglalkozása – szerint munkás volt. Ettől még az „osztályharcos” 20. században sem lett akárkiből munkásmozgalmi ember, és még inkább nem politikus. Kellett valamiféle személyiségből fakadó képesség, amely a sokakkal közös léthelyzet lényegének felismerésén túl majdani szerepéhez vezette. Továbbá tudásvágy és olyan sorstársak, akik olvastak, vitatkoztak, közösséget alkottak, akikre támaszkodhatott egy fiatalember, ha lehetőségek és kapaszkodók után kutatott a nagyvárosban. Önmagában ez sem lett volna elég ahhoz, hogy valaki Magyarországon az 1930-as évek elején egy törvényen kívül helyezett politikai mozgalomhoz csatlakozzon. Kádárban volt annyi kalandvágy, bátorság, hogy vállalja a konfliktust a hatalommal, és kitartson amellett, aminek igazáról meg volt győződve. De nem hiányzott belőle a talpon maradás képessége és a ravaszság sem.

Arc- és pályakép

Kádár soha nem ragadta meg a kínálkozó alkalmakat, és nem ment külföldre a mozgalmat, az ügyet szolgálni, pedig két alkalommal is felmerült ez a lehetőség a harmincas években. Ebben szerepet játszott szoros kötődése édesanyjához, s az ódzkodás az idegen környezettől. Ő mindenekelőtt a magyar munkásságot szerette volna felszabadítani – hazájával együtt. Mindvégig megmaradt magyar munkáspolitikusnak. A hatalom csúcsára érve is mindenekelőtt az ipari és városi munkásság érdekeit igyekezett érvényesíteni. Ez a hűség az idők haladtával azonban egyre több problémát okozott: felerősítette Kádár konzervativizmusát, ragaszkodását ahhoz a hatvanas évek közepén létrejött társadalmi-gazdasági és hatalmi képlethez, melynek kialakításában kulcsszerepet játszott. Az MSZMP első embereként természetesen mindig odafigyelt az értelmiség elégedetlenségére, a parasztok, az apparátusban dolgozók hangulatára, de igazán csak azt tartotta problémának, ha a munkástömegek morgolódnak. Ez a szoros kötődés az ipari-városi munkássághoz a hetvenes évektől megnehezítette a válságkezelést, a szerkezetváltást, a nyolcvanas években pedig akadályozta a gazdasági, tudományos, technikai és kulturális innovációban leginkább érdekelt társadalmi csoportok kedvezőbb feltételekhez juttatását. Így azok nem tudták energiájukat kielégítő mértékben önmaguk és az ország helyzetének javítására fordítani. Ez nemcsak elégedetlenséget szült, hanem mintegy „leoldotta” e rétegeket a Kádár által korábban megteremtett nemzeti egységről, a körömszakadtáig védelmezett társadalmi konszenzusról.

Kézenfekvő

Olvassa a teljes cikket INGYENES regisztrációval!

Csatlakozzon több mint 30.000 Rubicon Online olvasóhoz és fedezze fel a történelmet! Ingyenes regisztrációval:

  • Prémium tartalmaink közül hármat ingyen olvashat
  • Korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunk tartalmához
  • Kedvenc cikkeit elmentheti olvasói fiókjába és könyvjelzők segítségével ott folytathatja az olvasást, ahol félbehagyta