Kádár és rendszere

Helyes-e Kádár-rendszerről vagy inkább csak Kádár-korszakról beszélni? A Kádár-korszak kifejezés minden további nélkül elfogadható harminckét évre, hiszen a személyi hatalma megkérdőjelezhetetlen volt, illetve minden ellene irányuló komolyabb hatalmi akciót közömbösíteni tudott. De hogy rendszer volt-e ez a harminckét év, az már bonyolultabb kérdés. Személyi hatalma diktátori hatalom volt, ám az biztos, hogy nem csupán egy volt a szocialista diktátorok közül.

Előzetesen szeretnék leszögezni két alapvető kiinduló tételt, amelyek keretet is adnak a harminckét év és Kádár értékeléséhez. Az első alapvető tétel, hogy 1948 és 1988–89 között Magyarország történelmi kényszerpályára került, nem volt választható alternatívája a diktatórikus szocializmusnak. A történeti-politikai alternatívák csak egy szigorúan, sőt megkérdőjelezhetetlenül korlátozott és leszűkített cselekvési mezőben vetődhettek fel. Ebből következik, hogy a diktatórikus szocializmust Magyarországon nem Kádár teremtette, de elfogadta, sőt hitt benne és kívánatosnak, egyedül lehetségesnek és szükségesnek tekintette. A ránk erőszakolt történelmi pályán belül mozgott, személye azonban alternatívát hordozott. A Kádár-rendszer így modifikációs rendszeralternatíva volt a diktatórikus szocializmuson belül, de nem rendszeralternatíva a diktatórikus szocializmussal szemben.

A másik kiinduló tétel, hogy a megörökölt diktatúrákban a diktátor hatalma a rendszerből magából származik. Kádár vállalta a diktatúrát, a diktátorszerepet és a diktatúra működtetését, fenntartását. Bár a magyarság által hősiesen felmutatott történelmi alternatíva az 1956-os politikai forradalommal elbukott, és történelmünk több mint három évtizedre a diktatórikus szocializmus keretei közé záródott, az egyén számára adódott más választási lehetőség is. A makropolitikai történelmi mozgástér beszűkülése nem szüntette meg az egyének választási szabadságát és kényszerét. Az egyének változatosabb alternatívák között választhattak az általuk nem választott makropolitikai alternatívához való viszonyukban. Kádár a diktatórikus alternatívát választotta, míg Nagy Imre elutasította, s így választotta a mártírhalált. Ezért lett Nagy Imre történelmi hős, Kádár pedig a leggyűlöltebb magyar politikus éveken át Magyarországon.

Személye és szerepvállalása

Kádár János legális politikai életútja és közszereplése 1945 elején kezdődött. Az addig teljesen ismeretlen, hol munka nélkül, hol alkalmi munkát vállalva tengődő, szegény városi proletárból egyik napról a másikra hivatásos politikus lett. Két év börtön, többszöri letartóztatás, egy évtized rendőri felügyelet van mögötte. Politikai világnézete kialakult, határozott, megingathatatlan. Egyéni életútja, sorsát formáló választásai, személyiségét formáló konfliktusai, a bolsevik típusú illegális magyar kommunista pártban eltöltött másfél évtized alakították ki politikai meggyőződését.

Az 1945 és 1951 közötti hat évben politikai szocializációjának meghatározó társadalmi és személyi élménye az „elmélet gyakorlattá” válása, az általa megkérdőjelezhetetlenül elfogadott és egyedül igaznak vélt ideológia, politikai gyakorlat és társadalmi berendezkedés sikere. Egyéni életútja, rendkívül gyors társadalmi és politikai mobilizációja összefonódott az általa egyedül helyesnek vélt rendszer és társadalmi berendezkedés kiépítésével. Kételyek nélkül, hittel és meggyőződéssel vált az objektív politikai-hatalmi rendszer szubjektív fenntartójává, működtetőjévé. Az elvtársai börtönében eltöltött 38 hónap börtön (1951–54 között) sem ingatta meg hitét és meggyőződését abban, hogy kizárólag az általa ismert szocializmus az egyetlen helyes történelmi alternatíva a magyar társadalom számára. Ez motiválta gyors visszatérését abba a hatalmi rendszerbe, amelynek kiszolgálója, vezetője, és több mint három évig foglya volt.

1956-ban, negyvennégy éves korában politikai konfliktusok sorozatának résztvevője, hordozója, majd alternatívát nyújtó szereplője. Fellép Rákosival szemben, vállalja Gerő Ernő helyett az MDP első titkári pozícióját, tagja Nagy Imre kormányának, amely 1956. október 31-én deklarálja a Varsói Szerződésből való kilépést, részt vesz az MDP-t feloszlató döntés meghozatalában, és aktív közreműködője egy új demokratikus kommunista párt létrehozásának 1956. november 1-jén. Három nappal később a diktatórikus szocializmust restauráló, bosszúálló katonai és politikai gépezet vezetője. A demokratikus kommunista pártként megalakuló MSZMP-ből 1956 november–decemberében egy totalitáriánus állampártot hoz létre. Hisz abban, hogy a szocializmust Magyarországon csak így lehet megmenteni, különben a Horthy-rendszer tér vissza, s a szovjet csapatok beavatkozása nélkül halomra ölnék a kommunistákat.

Kádár életének két-három rejtélyes napját szokták emlegetni. Nevezetesen a november 1. estéjétől november 4-én hajnalig terjedő időszakot. November 1-jén este még látták, amint Münnich Ferenc unszolására autóba ül az Akadémia utcai pártháztól nem messze, és a szovjet követségre mennek. November 4-én hajnalban pedig ő szólal meg a szolnoki rádióadóból mint a magyar forradalom ellen támadó Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnöke. Szerintem Kádár életének volt még két rejtélyes, egyéni életét és később Magyarország politikai rendszerét meghatározó jelentőségű napja: október 31. és november 1. között. Amikor róla döntöttek, s őt választották egy szerepre, amiről ő még nem tudott, és egyáltalán nem volt biztos, hogy vállalja. November 2. és 4. között viszont vállalta a neki szánt szerepet. Ekkor emelkedett a politikai hatalom – igaz egy diktátori hatalom – csúcsára, és maradt ott harminckét éven keresztül.

Akik kiválasztották más szóba jöhető – már a Szovjetuniónak felajánlkozott – vezetők közül, a maguk szempontjából jól döntöttek. Hűséges, megbízható pártmunkást és fegyelmezett kommunistát, pártkatonát választottak, akiben nem voltak erkölcsi és politikai kételyek, vagy legalábbis könnyen le lehetett győzni azokat. „A szocializmust meg kell védeni mindenáron” kommunista tétele axiómaként hathatott rá, de ezt bizonyította egész életében, minden megnyilatkozása, bármily szűkszavúan is, de szólt ezekről a napokról és e napok dilemmáiról.

A magyar modell

A Kádár-rendszer legsikeresebb évei az 1968 és 1980 közötti évek voltak. Ekkor alakult ki a diktatórikus szocializmusnak az a magyar modellje, amelynek megteremtésében Kádár Jánosnak meghatározó szerepe volt. A magyar modell jellegzetes vonásai nemcsak a Szovjetunióban, de Jugoszláviában és a többi szocialista országban kialakult diktatórikus szocializmustól is megkülönböztették a Kádár-rendszert. A Kádár-rendszer politikai-hatalmi berendezkedését tekintve oktrojált társadalmi berendezkedés volt, amelyben a hetvenes évtizedre bizonyos korlátozott legitimációs mechanizmusok alakultak ki. A többszöri rendszerreformokkal átalakított társadalmi berendezkedés 1968 után önálló szocializmusmodellé vált.

A Kádár-rendszer enyhített diktatúra volt. Egyértelmű a politikai-hatalmi berendezkedés diktatórikus jellege, az egypártrendszer megkérdőjelezhetetlensége, a pártállami centralizált hatalomgyakorlás, az emberi és polgári jogok szigorú korlátozottsága, a sajtó cenzúrázása és pártirányítása. A diktatúra működési módja és eszközei azonban lényegesen különböztek a többi szocialista országban létező diktatúráktól. Fennmaradtak ugyan a rendszer kritikájának korlátai: a szocializmus mint társadalmi berendezkedés elfogadása, Kádár személyének és hatalmi pozíciójának kétségbevonhatatlansága, a Varsói Szerződésen keresztül a Szovjetunióhoz kapcsoló katonai szövetség és hűség megkérdőjelezhetetlensége. A rendszerkritika szigorú korláta volt – egyúttal a Kádár-rendszer egyik legitimációs bázisa – 1956 ellenforradalommá minősítése. Ugyancsak megkérdőjelezhetetlen volt a párt vezető szerepének feltétlen érvényesítése.

Kialakultak ugyanakkor a pártbürokrácia hatalmát korlátozó szervezetek és érdekcsoportok, amelyek sajátos hatalmi ellensúlyozó szerepet töltöttek be, különösen a hetvenes és nyolcvanas években. Ez a hatalmi berendezkedés a bürokratizált pluralizmus és érdekcsoportok általi döntésbefolyásolás sajátos mechanizmusát alakította ki Magyarországon. Az eszkalálódó gazdasági reformok során az állami tulajdonra épülő tervgazdaságon belül relatíve megnőtt a gazdálkodó szervezetek önállósága és száma, erősödött érdektörekvéseik és érdekkijárásaik mechanizmusa, racionalizálódott a pártállami redisztribúciós gazdasági rendszer.

A társadalom egyes alrendszereiben, így a gazdaság, az oktatás, a tudomány, a kultúra, a helyi közigazgatás területein relatív autonóm mozgásterek alakultak ki az intézményes hatalmi függőségek rendszerén belül. Csökkent a politikai lojalitás kényszere, a központi és helyi pártvezetéstől való függés. Visszaszorult az ideológia uralma, az ideokrácia kényszeresen érvényesített nyelvezete mellett a szaktudományok (elsősorban a gazdaságtudományok, a szociológia, a jogtudomány, később a politikatudomány) nyelvezete új kifejezési formát teremtett az egyetlen uralkodó ideológia nyelvezete mellett.

Kádár-mítoszok a 70-es évtizedben

Már Kádár János életében bizonyos mítoszok alakultak ki, amelyek nagymértékben hozzájárultak népszerűségének növekedéséhez. Bár Kádár nem adott igazán alapot e mítoszok kialakulásához – életének tragikus sorsfordulóiról, politikai konfliktusairól hihetetlenül keveset beszélt –, elterjedésüket nem akadályozta meg.

Az első számú mítosz az volt, hogy ellenezte a Rajk-pert, nem hitt Rajk bűnösségében. Gorbacsovval folytatott hosszú beszélgetése során, 1985-ben barátjának nevezte Rajk Lászlót. Az azóta előkerült dokumentumokból tudjuk, hogy bár kezdetben megütközéssel fogadta Rákosi Mátyás közlését arról, hogy Rajk bűnösségével kapcsolatos bizonyítékok kerültek elő, soha nem adott hangot kétkedésének. Vállalta Rajk „kihallgatását” a párt nevében 1949. június 7-én, vállalta a Központi Vezetőség által felkért ötös bizottsági tagságot, és a Központi Vezetőség előtt két alkalommal is a Rajk László bűnösségét igazoló beszámoló megtartását. Előadója volt a párt vezető szervein belül a Rajk-ügynek. Igaz, Rákosi ördögi manővereinek és eszközeinek egyike volt, hogy maga helyett más személyt tolt előtérbe a vádpontok előadójaként. Ott volt Rajk kivégzésén, s bár a procedúra megviselte, semmi jele nem volt annak, hogy Rajk ártatlanságában hitt volna. 1954. július 22-én kelt feljegyzésében meglehetősen kritikusan ír Rajkról, elismeri, hogy Rajk ártatlan volt, de ezt így nem meri leírni. Az is kétségtelen azonban, hogy 1956 nyarán egyik szószólója volt annak, hogy Rajk Lászlót és társait ne csak rehabilitálják, hanem díszsírhelyen újratemessék. Semmiféle dokumentum, visszaemlékezés nem támasztja tehát alá azt, hogy Kádár a Rajk-per ellenzője lett volna, illetve, hogy másoknál korábban ismerte volna fel: Rajk is ugyanannak a rendszernek az áldozata, amelynek később – igaz, nem az életével csak három év két hónappal fizetve – ő is áldozatává vált.

Hosszú ideig élő mítosz volt az, hogy amikor őt tartóztatták le, vallatása során különleges módon, a többiekhez képest kegyetlenebbül kínozták meg, körmeit letépték, szájába vizeltek. Gyurkó Lászlónak adott interjújában Kádár nem említ különleges megkínzatást, Farkas Vladimír pedig kifejezetten tagadja, hogy Kádár Jánost jobban kínozták volna meg, mint bármelyik más fogolytársát. Kádár Gorbacsovval folytatott hosszú beszélgetése során sem említi különleges megkínzatását, pedig részletesen elmeséli az életét.

A hetvenes évtized Kádár-mitológiájának része volt az, hogy megmenthette volna és próbálta is megmenteni Nagy Imre életét, de ez nem sikerült. Ezt támasztották alá azzal, hogy Kádár büntetlenséget ígért Nagy Imre és társai részére, megengedve nekik hazatérésüket a jugoszláv követségről. Valójában ő követelte a szovjet vezetéstől, hogy Nagy Imrét távolítsák el az országból, mivel amíg Magyarországon van, második politikai hatalmi centrummá válhat, ami akadályozza a Forradalmi Munkás- Paraszt Kormány megerősödését. Gorbacsovval folytatott beszélgetése során Nagy Imrét úgy említi, mint aki „kommunistából az ellenforradalom vezetője lett”. Az 1956-os MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának határozatai és a december 5–6-ai határozat „az ellenforradalom okairól” egyértelművé teszi Kádár véleményét. 1957 novemberében a kommunista és munkáspártok moszkvai értekezletén Kádár kijelentette: „az imperialista összeesküvőkkel cimboráló árulók elítélése megtörténik, és várható büntetésük is indokolt”. 1958 tavaszán pedig elkerülhetetlennek tartotta Nagy Imre és társai felelősségre vonását.

Sajátos mítosz alakult ki Kádár legitimációja érdekében 1956. november 4-ei pálfordulását illetően is: Kádárt a szovjetek elrabolták és kényszerítették arra, hogy vállalja a diktátori szerepet. Bár az tény, hogy Kádár Jánost „vitték is és ment is” november 1-jén, illetve 3-án, szerepvállalásában közrejátszott az, hogy mindenáron meg akarta akadályozni Rákosiék visszajövetelét. Tudta, hogy a szovjet vezetés már döntött a katonai invázióról, tehát azt ő semmiképpen nem tudja megakadályozni. Elfogadta, hogy az általa egyedül helyesnek ítélt társadalmi berendezkedést csak a szovjet beavatkozás mentheti meg, és elfogadta, hogy ebben vezető szerepet játsszék. Kétségtelen tény, hogy megrendítette őt Mező Imre halála. Nagy Imréhez való viszonya ambivalensnek tekinthető akkor is, amikor tagja volt Nagy Imre kormányának, s különösen akkor, amikor Nagy Imre politikai, kormányfői szerepét annak alapján minősítette, hogy nem tudott az ellenforradalomnak ellenállni. Kádár tehát vállalta a neki felkínált szerepet és küldetést, azt követően a kognitív disszonancia működési mechanizmusa alapján elhitte, elhitette magával, el akarta hinni mindenáron, hogy 1956-ban nemcsak a kommunizmus és a szocializmus került veszélybe Magyarországon, hanem kommunisták tömeges meggyilkolására került volna sor.

A Kádár-mitológia része volt a '70-es években az is, hogy Kádár János közvetített Brezsnyev és Dubcek között, sőt, védelmezte a Prágai Tavasz politikáját a szovjet vezetéssel szemben. Ennek a mítosznak a kialakulására különösen okot adott az, hogy 1968. január 1-jén indult meg az új gazdaságirányítási mechanizmus, amely sok tekintetben azonos célokat tűzött ki az Otta Sik nevével fémjelzett csehszlovákiai gazdasági reformokkal. Valójában tudjuk azt, hogy Kádár már 1968 júniusában úgy nyilatkozott, hogy Dubcekék túlmentek az elfogadható határokon. Igaz, hogy ingázott, tárgyalt Dubcekkel, de az ágcsernyői találkozó után a Krímben megerősítette Brezsnyevet abban, hogy a csehszlovákiai beavatkozás elengedhetetlen. Kádár János tudott az eldöntött szovjet invázióról, sőt hozzájárult ahhoz, hogy ha jelképes erőkkel is, de magyar csapatok is részt vegyenek a csehszlovákiai intervencióban. 1985-ben Gorbacsovval folytatott beszélgetése során méltatlankodva mondotta: „sértő a magyar kommunistákra, hogy nem tanultak az 1956-os tapasztalatokból Dubcekék, hiába mondta nekik és figyelmeztette őket.”

Politikusi erényei és eredményei

Kádárnak kulcsszerepe volt abban, hogy 1956-ban és azt követően megakadályozta Rákosiék visszatérését és politikai szerepvállalását. Kádár ragaszkodott ahhoz, hogy az ellenforradalom első okaként a Rákosi–Gerő-klikk hibáit jelöljék meg, s ne Nagy Imre és Losonczy revizionizmusa kerüljön az első helyre. A bosszúállás kezdeti tudomásulvétele után pedig fellépett a baloldali dogmatikusok és szektariánusok ellen.

Kádár az 1960-as évek közepétől 1980-ig lényegileg mozgástérbővítő lavírozással tartotta sakkban egymással a radikalizálódó reformereket és a reformellenzéket. Politikai felelősséggel vállalta 1965–68 között az új gazdaságirányítási mechanizmus előkészítését, majd annak bevezetését 1968. január 1-jétől. Kétségtelen tény, hogy 1972–74-ben a reformok kibontakozását visszafogta, a baloldaliak (Biszku Béla, Komócsin Zoltán, Pullai Árpád) követelésére a reformokat távol tartotta a politikai élettől és az ideológiai szférától, szabad folyást engedett a '70-es évek közepén kialakuló vállalati összevonásoknak, közigazgatási, oktatási és egészségügyi centralizációnak, valamint a tsz-összevonásoknak. 1978-ban viszont Biszkuékkal és társaikkal szemben hozzájárult a '68-as reformok felgyorsításához és eszkalációjához. Kádár megakadályozta a kemény vonalasok utódlási manővereit, háttérbe szorítva Komócsint, Biszkut és Pullait. Kádár kezdetben elhatárolta magát attól, hogy örököst nevezzen ki, de végül 1987-ben az új miniszterelnökről, majd 1988-ban az új KB-főtitkár, Grósz Károly személyéről végül is ő döntött.

Kádár János reálpolitikai elvei sikeresnek bizonyultak és nagymértékben hozzájárultak személyének népszerűségéhez és ahhoz, hogy a Kádár-rendszer formájában megjelenő diktatórikus szocializmus korlátozott és negatív legitimációval rendelkezzen a hetvenes években. Korlátozott legitimációval rendelkezett abban az értelemben, hogy a rendszer megkérdőjelezhetetlen volt, legfeljebb a rendszer reformjai során kitáguló mozgástéren belül vált lehetővé modellértékű változások elérése. Kádár 1961 decemberében használta először az „aki nincs ellenünk az velünk van” formulát, amivel a társadalom túlzott átpolitizálását korlátozta és bizonyos szociális, megnyugtató szerepet próbált elérni. A szövetségi politika meghirdetésével hozzájárult ahhoz, hogy a különböző gazdasági és politikai lobbik bizonyos érdekkijáró szerepet tudjanak betölteni a centralizált, redisztributív tervgazdálkodás döntési mechanizmusán belül.

Kádár János népszerűségét az is növelte, hogy sem személye, sem más politikai vezetők személye körül nem engedett a diktatórikus szocializmusokban szinte kötelezően előforduló személyi kultusz kialakulásának. Megakadályozta a párt- és állami vezetők túlzott privilégiumait és az állami és a pártapparátus mérhetetlen növekedését.

A Kádár személyéhez kapcsolódó korlátozott és negatív legitimáció 1985–86 körül szűnt meg, amikor is a szűkebb politikai vezetés, az értelmiség túlnyomó többsége és a társadalom nagy része számára is nyilvánvalóvá vált, hogy eljárt felette az idő, nem képes követni a reformok felgyorsított sorozatát, sőt azok akadályozójává vált. Kádár Jánoson túllépett a történelem. Ehhez sajátos módon ő maga is hozzájárult, amikor politikai vezetésével a diktatórikus szocializmus kényszerpályáján élő magyar társadalom egyfajta relatív mozgásteret tudott önmaga számára kialakítani. Ennek a mozgástérnek a kihasználásával egyre nyilvánvalóbbá vált a diktatórikus szocializmus életképtelensége, megreformálhatatlansága, a további reformok elégtelensége, végső soron a rendszerváltás elkerülhetetlensége.

Összegezve Kádár János politikai és történelmi szerepét azt mondhatjuk, hogy tipikus bolsevik pártkatonaként, egy ideológia rabjaként egy rendszer fenntartója, működtetője és áldozata volt egyidejűleg. A szocialista vezetők között példátlanul jól használta ki azt a szűk mozgásteret, amelyet a reformok meg-meg torpanó sorozatával kiküzdött magának, ezzel a kelet-európai diktatórikus szocializmusok leginkább életképes modelljét alakította ki. Személye és a diktatórikus szocializmus magyar modellje a Kádár-rendszer formájában összeforrott. Diktátor volt személyes diktátori hajlamok nélkül.