Julius Caesar

Azzal, hogy a római köztársaság, a res publica mély válságba jutott, minden római polgár tisztában volt legkésőbb Tiberius Gracchus meggyilkolása után. A gyilkosságot követő, száz esztendőn át tomboló polgárháború – különösen a két proscriptio – során felszínre bukkanó emberi aljasságok azt a véleményt erősítették meg, hogy a válság elsősorban erkölcsi természetű. 

A válság megoldását célul kitűző politikusok más és más eszközökkel akarták kezelni a bajokat: Sulla a törvény szigorával, Marius a hadseregreformmal, Caesar pedig a dictatura újszerű alkalmazásával. Végül az ő választása bizonyult előremutatónak. Az erkölcsi válság ugyanis nem oka, hanem következménye volt a res publica alapvető vezetési krízisének. 

A Róma városára vagy legfeljebb Itáliára szabott intézményrendszer egyszerűen alkalmatlan volt egy hatalmas birodalom irányítására. Egy évnél hosszabb időre választott és a korábbinál szélesebb döntési körrel felruházott vezetőkre volt szükség. Caesar természetesen nem egy előre lefektetett tervet akart megvalósítani, hanem profi politikusként mindig kihasználta a kínálkozó lehetőségeket. 

Először a három meghatározó politikus alkotta triumviratus tűnt megoldásnak, de tíz év elég volt hozzá, hogy Pompeius és Caesar egymás ellen forduljon. A hadseregükre támaszkodó hadurak döntötték el Róma sorsát. A caesari modell túlélte megalkotójának halálát, a megkezdett munkát gyámfia, Octavianus fejezte be. Abban a pillanatban, amikor Kr. e. 27-ben formailag helyreállította a res publicát, új korszak kezdődött a birodalom történetében: a császárkor.