Jacqueline Kennedy

Az 1960-as év­ti­zed ele­jén nemcsak az Egye­sült Ál­la­mok, de a vi­lág egyik leg­szebb, leg­di­va­to­sabb, legin­kább kö­rül­ra­jon­gott asszo­nyá­nak te­kin­tet­ték. Min­den ál­lam­főt és kor­mány­főt meg­hó­dí­tott, aki a Fe­hér Ház­ba lá­to­ga­tott, még Che Gu­e­va­ra is ki­je­len­tet­te, hogy ő az egyet­len észak-­ame­ri­kai, aki­vel szí­ve­sen megis­mer­ked­ne. Egész éle­té­ben fény­ké­pé­szek ha­da kö­vet­te min­den lé­pé­sét, s az ol­va­só­kö­zön­ség min­den jel sze­rint kor­lát­lan mennyi­ség­ben haj­lan­dó meg­vá­sá­rol­ni a ró­la írott élet­raj­zo­kat. „Ken­ne­dy csak az el­nö­künk volt – je­len­tet­te ki a kor­mány­zat egyik al­kal­ma­zott­ja Wa­shing­ton­ban –, fe­le­sé­ge vi­szont a film­sztá­runk!” A nép­sze­rű­ség csú­csai­ról azon­ban – má­so­dik há­zas­sá­gá­val – mégis az ál­ta­lá­nos meg­ve­tés mély­sé­gei­be zu­hant.