Ízisz megjelenik Athénban

Ízisz az Akropolisznál?

Az athéni régészeti ásatások már a 19. század második felében tártak fel olyan kő épület- és felirattöredékeket, amelyek egy Ízisz-kultusz jelenlétéről árulkodtak, mégpedig valahol az Akropolisz környékén. A régészeti anyagból kirajzolódó kultusz azonosításához számos problémát kellett leküzdeni. Egyrészt a leletek egy része, például sírfeliratok, nem mutattak specifikus helyszínre, másrészt az épülettöredékek és a csekély számú dedikációs feliratok nem tartoztak addig ismert épülethez. A lelőhely ráadásul éppen az Akropolisz déli lejtője volt, ahol, a Dionüszosz-színháztól nyugatra, számos korai, keresztények által lerombolt épület kőanyaga keveredett össze. Ezekből elsőként Aszklépiosz, görög gyógyítóisten klasszikus kori, Kr. e. 5. századi szentélyét rekonstruálták. Az ásatások és a leletek azonosításának előrehaladtával a 20. század elejére egyértelművé vált, hogy az Akropolisz hegyormát több oldalról kisebb szentélyek sora vette körbe, amelyeknek legtöbbször semmilyen közvetlen teológiai kapcsolódásuk nem volt a Parthenonban tisztelt Athénéhez.

Az Ízisz-szentély maradványait először az Aszklépiosz-templom részének tekintették, de sem elrendezésben, sem stílusban nem illettek a szomszéd épülethez. Faragásuk párhuzamait többek között az Akropolisztól keletre található Hadrianus diadalívénél, valamint más kora császárkori épületeknél figyelték meg. A maradványok kivitelezése színvonalas, korinthoszi oszlopfőket tartó, minimum négy oszlopos homlokzatú, klasszikus szentélyépület lehetett. Az azonosítást segítette egy olyan kisebb felirat, amely még a 19. század elején került a British Museumba, a Parthenon domborműveit is elszállító Thomas Bruce, Elgin 7. Earlje gyűjteményéből. Ugyan a felirattöredék nem említi sem Íziszt, sem a szöveget állító nőt név szerint, de a benne említett tisztségnevekről (pl. „lámpagyújtó”, „álomfejtő” stb.) a kutatás bebizonyította, hogy az istennő szokásos személyzetéhez tartoztak. A szövegben szereplő egyik nevet, Marathóni Dionüszioszt, egy másik feliraton is megtalálták, így biztos lett a Kr. u. 127 körüli évekre, vagyis Hadrianus korára való datálás is. A szöveg éppen egy új szentély (naiszkosz) építéséről és egy istennőszobor felújításáról mint magánadományokról emlékezik meg. Ízisz egyértelműen ott volt Athénban, közvetlenül a déli hegyoldal sziklái előtt, kisebb barlangok és egy kiépített források közvetlen közelében. Érkezése biztosan korábban történt, és nemcsak a felújításra utaló szöveg miatt. A 20. század elején egy olyan (talán oltár-) feliratot is publikáltak, amely egyszerűen a déli lejtő isteneit sorolta fel az Kr. e. 1. században, három csoportban, egymástól elválasztva:

1. Hermészé, Aphroditéé, Páné
2. Nimfáké
3. Íziszé

Mivel Athénból az elmúlt száz évben feliratok sokasága került elő, ezért az Ízisszel kapcsolatos töredékek száma is nőtt. Ma már biztosnak látszik, hogy a városban egy másik helyen, valahol az Akropolisztól távolabb, északi irányban is lehetett egy nagyobb Ízisz és Szerápisz szentély is.

Ízisz a kikötőben

A tudományos kutatás a fenti emlékeket beillesztette Ízisz római kori történetébe, hiszen a leltek és a szövegek is kiválóan illettek ahhoz az Íziszhez, amelyik általános népszerűségnek örvendve a Római birodalom minden provinciájába eljutott. Az általános képet egy olyan attikai görög felirat zavarta meg, amelyik egészen másról szól, csak az utolsó két sorában, mintegy véletlenül említi Íziszt. Az Athén kikötővárosában talált kősztélé felirata egy Kr. e. 333–332. évben írt népgyűlési határozatot rögzít. A szöveg számunka fontos része a következőképpen olvasható:

Időbeliségét tekintve ez az első írásos emlék, amely Ízisz athéni kultuszhelyét, és egyben annak alapítását is megemlíti. Eszerint már állnia kellett attikai területen, legvalószínűbb Peiraieuszban, egy Ízisz szentélynek az Kr. e. 4. században. A szövegben a népgyűlésnek enktésziszt, vagyis hivatalos engedélyt kellett adnia a szentélyalapításhoz, hiszen külföldiek nem birtokolhattak földet Athénban. Mindössze három utalást ismerünk az ilyen típusú határozatra, ebből ebben a szövegben találhatunk kettőt, és találtak még egyet a thrákok Bendisz-szentélyének alapításával kapcsolatban.

Az indítvány javaslója egy bizonyos Lükurgosz, Lükophrón fia volt, aki Kr. e. 338–326 között töltötte be Athén pénzügyi vezetőjének tisztét. Egyes vélemények szerint nem pusztán jogi precedensként említi az egyiptomiaknak megadott enktésziszt, hanem szintén Lükurgosz nevű nagyapja határozatát idézi fel, feltételezvén, hogy már az ő idején megépült az Ízisz-szentély. A harminc zsarnok athéni rémuralma alatt (Kr. e. 404–403) csakugyan élt egy ilyen nevű ember (ő is a kivégzettek között volt), akit több 5. század végi író is – például Arisztophanész – aegyptophilnek minősített és kigúnyolt.

Ezen a közvetett bizonyítékon kívül az Kr. e. 5. század végén Ízisz ismeretének egyetlen nyoma van, egy theofór személynév egy Kr. e. 325 körüli feliraton. Bizonyos Diodórosz, Iszigenész fia. E személy születési dátuma eshetett az Kr. e. 5. század végére, 4. század elejére. Ilyen névválasztás általában az adott család szoros kötődését jelzi egy bizonyos istenséghez, de nem szükséges, hogy feltétlenül helyi templomi kultusz jelenlétére utaljon. Az összes többi Íziszre utaló attikai személynév már Kr. e. 2. századi vagy későbbi. Semmilyen régészeti lelet sem támasztja alá ezt a korai, 5. század végi megjelenést. Jelenleg sokkal valószínűbb, hogy a népgyűlési feliratban szereplő Lükurgoszhoz köthető az egyiptomi kultusz engedélyezése.

Ízisz tehát megjelent Athénban, mégpedig sokkal előbb, mint az akropoliszi vagy más városi ásatások korábban jelezték. Már csak az a kérdés maradt, hogy kik tisztelték az istennőt, és pontosan melyiket? Hiszen bár a kikötőbe beléphettek idegenek, de az Akropolisz szent körzetébe nem nagyon tehették be a lábukat.

Egy istennő eredete – Ízisz Egyiptomban

Az egész egyiptomi mitológiából Ízisz és Ozirisz története volt az egyetlen, amely nem merült feledésbe a történelem során. A Kr. u. 1–2. század fordulóján a görög író, Plutarkhosz külön művet szentelt nekik Peri Iszidosz kai Osziridosz címen, és az általa rögzített történet főbb vonalaiban megegyezik a modern egyiptológia által feltárt rituális és szöveges emlékekből kirajzolódóval. Eszerint a teremtés utáni harmadik generáció istenpárjait alkották Ozirisz–Ízisz és Széth–Nephtüsz. Ozirisz népszerű királyságához kötik az emberiség civilizálódását, a földművelés megtanulását is. A mítosz szerint bátyjára féltékeny Széth megölte Oziriszt – vagy egy koporsóba zárva a Nílusba dobva és/vagy testét feldarabolva és szétszórva – akinek a testét Ízisz kutatja fel és éleszti újra varázserejével. Ozirisz, a múmia prototípusaként, egyszerre válik a halál után üdvözültek királyává és a természet évente megújuló termékenységének istenévé. Ízisz pedig veszélyektől megvédve neveli fel Ozirisztől csodálatosan fogant fiát, Hóruszt, aki apja királyságát foglalja el, Széth ellen vívott párbajokat követően. Ízisz még Ré napisten titkos nevét is megtudja varázsereje segítségével.

Ízisz eredetéről valójában keveset tudunk. A legtöbb egyiptomi istennel ellentétben nem ismerünk olyan várost, nagyobb templomot vagy kultuszhelyet, amely eredendően az ő kiemelt tiszteletéhez kapcsolódott volna. Egyiptomi nevének hieroglifái Iszet vagy Aszet olvasattal oldhatók fel, kiejtése a korakeresztény időszakra a kopt szövegek alapján már Észe volt. Termékenységi, kozmikus (a Szóthisz/Szíriusz csillaghoz kötődik), gyógyító, gyászoló és halottakat segítő jelleget is öltött, ezek közös vonása az a komoly mágikus tudás és hatalom, amely mindig domináns tulajdonsága maradt. Az Óbirodalom első felében még nem említik, de az 5. dinasztiától (Kr. e. 25–24. század) feliratokon már előfordul, és az úgynevezett Piramisszövegekben már csaknem nyolcvan esetben jelenik meg, hogy az elhunyt fáraót segítse a túlvilágon.

Első ismert önálló kápolnája csaknem másfél ezer évvel később, a 21. dinasztia (Kr. e. 11–10. század) alatt épült Gízában. Legismertebb egyiptomi temploma az ország déli határán, Philae szigetén állt, és az utolsó helyi fáraókat adó 30. dinasztia idején épült. A 30. dinasztia utolsó királya, (II.) Nektanebosz építtette az első Iszeion nevet viselő templomot északon, a Nílus deltavidékén fekvő modern Behbeit el-Hagar területén, amelyet majd Alekszandrosz (Nagy Sándor) hódítását követően a Ptolemaiosz-dinasztia alatt fejeztek be. A római korban Philaet és más szentélyét bővítették, és önálló kultuszhelyet kapott még Dendarában és Deir es-Selvitben is.

Ízisz szerepe és megjelenése is folyamatosan nőtt az Kr. e. első évezred felé haladva. Egyre többször jelent meg védelmezőként a halotti kultuszban, hozzá köthető amulettek formájában és varázserejével irodalmi történetekben is. Az ókori egyiptomi teológiai gondolkodás gyakran hozott létre szerepkör és jelképek szintjén összevont istenalakokat, így örökölhette meg Ízisz a tehénszarvak közötti napkorongos fejdíszt Hathor istennőtől. Mire a perzsa hódítás és az azt követő földközi-tengeri háborúk elérték Egyiptomot, Ízisz és Ozirisz a legnépszerűbb istenekké váltak, és ez már a görögöknek is feltűnt.

Az istenek mint politikai eszközök

Egyiptom és az egész mediterrán világ vallás- és kultúrtörténetében drasztikus változásokat indított el III. Alekszandrosz, aki a perzsák elleni hadjárata idején katonailag nehezen értelmezhető kitérőt tett Egyiptomba Kr. e. 332-ben. A történészek által gyakran felhozott gazdasági-logisztikai magyarázat (hátország biztosítása) mellett hangsúlyozni kell egy intellektuális-spirituális szempontot is.

Egyiptomot, illetve inkább annak egy elképzelt verzióját, a klasszikus és késői görögség olyan kulturális előképpé formálta, amely egyszerre volt számukra ősi, misztikus és ismerős is. A rokonság érzésének egyik kifejeződése volt az úgynevezett interpretatio graeca, vagyis a görög és egyiptomi istenek közötti megfelelések keresése. Így lett Hérodotosz Kr. e. 5. századi művében, és őt követően más görög szerzőknél is például Ptah istenből Héphaisztosz, Neith istennőből Artemisz, Oziriszból Dionüszosz, Réből pedig Héliosz. Ezzel párhuzamosan alakultak ki azok a görög irodalmi hagyományok, amelyek az archaikus héroszok és legnagyobb filozófusok egyiptomi útjait, kapcsolatait kezdték emlegetni. A görög műveltséggel bíró Alekszandrosz kiválóan használta ki ezeket a párhuzamkereső jelenségeket, amikor a Szíva-oázisba elzarándokolva Amon isten helyi orákulumával – egy kétértelmű választ felhasználva – az isten fiának nyilváníttatta magát. Amon görög megfelelője természetesen Zeusz volt. Az istenek királyának fiaként pedig már fáraói szerepben is ábrázolható.

Alekszandrosz és örökösei gyors halála után korábbi hadvezérei felosztották birodalmát. Egyikük I. Ptolemaiosz Szótér (Kr. e. 305–282) néven egyszerre lépett fel fáraóként és a görög-mediterrán világ felé hellén műveltségű királyként. A Ptolemaioszok szinte folyamatos háborúban álltak a többi maradvány-birodalommal. Ennek az ellenségeskedésnek volt egy komoly ideológiai és pszichológiai tere is. A Ptolemaida dinasztia hatalomra kerülésétől fogva támogatta az összes hagyományos görög kultuszhelyet, és a rivális makedón Antigonidák ellen szervezkedő poliszokat és szövetségeket, köztük Athént is. Politikájuk egy másik jellegzetes vonása volt egy új, közös vallási-identitási alap megteremtésének kísérlete. Ezt a munkát I. Ptolemaiosz elsősorban az egyiptomi főpap Manethónra és az athéni Timotheuszra bízta. Ez utóbbi az Eumolpida család sarja volt, melynek tagjai hagyományosan az Athén mellett virágzó eleusziszi Déméter-kultusz főbb tisztségeit töltötték be. Manethónnak és Timotheusznak létre kellet hoznia egy olyan vallási jelenséget, amely összetartó erővel bír a Ptolemaioszok által uralni kívánt egész térségben, vagyis a görögül tudó mediterrán világ, az egyiptomiak, és az Egyiptomban már több helyen megtelepedő helyi görögök számára is.

A ptolemaida politika hívta életre azt a hellénizált Szerapisz–Ízisz–Harpokratész istencsaládot, amely magába foglalta az összes nagyobb görög és egyiptomi isten aspektusait. Ízisz ezt Egyiptomban már majdnem teljesen meg is tette, már csak „hellénizálni” kellett az alakját. Így olvasztotta magába elsősorban Démétér, Héra, és Aphrodité, kisebb részben Athéné és Artemisz alakját is. Mindegyik vele kapcsolatba kerülő görög istennővel volt már közös vagy hasonló aspektusa, azonban új alakjában fokozatosan univerzális jelleget öltött. Végül csaknem minden mediterrán kultusz helyén elnyomta társait. Új művészeti megjelenést is kapott, egyiptomi jelvényeit megtartva, de teljesen a görög szobrászat esztétikájának megfelelően.

Szerápisz nevét és alakját Ozirisz egyik alakjából, az királykultuszhoz kötődő Ápisz-bikával összevont Ozirisz–Ápiszból hozták létre, kinézetében azonban már semmi egyiptomit sem fedezhetünk fel. Ábrázolása leginkább a magába olvasztott Zeuszra hasonlít, de Dionüszosz és Hádész számos funkcióját is átvette mint a túlvilágért és a természeti regenerációért is felelős főisten. Gyermekük, Harpokratész, szerepét az Kr. e. első évezredben egyre népszerűbb „gyermek Hórusz” (Hor-pa-khered) kapta, aki betegségektől óvó kisgyermekalakban elkülönült a felnőtt sólyomisten Hórusztól.

Ezek a mesterséges istenalakok leginkább a görög városokban, főleg Alexandriában, illetve Egyiptomon kívül váltak népszerűvé, bár az országon belül továbbra is megfigyelhető volt egy párhuzamos univerzálissá válási folyamat, maguk a hellénizált istenalakok nem gyakoroltak olyan mély befolyást a hazai kultuszokra, mint a külföldiekre. Hamar elterjedtek a görög szigetvilág istennői kultuszhelyein, például Déloszon, illetve a görög és a görögül tudó tengerparti városokban is. Amikor a Római Birodalom az. Kr. e. 2. században a Földközi-tenger keleti medencéjének meghódításába kezdett, Ízisz már jelen volt szinte minden leendő provincia városaiban.

Ugyan a császárkor legelején Augustus és Tiberius még ellenezte, hogy Róma városfalán belül megjelenjen, Ízisz tisztelete a Római Birodalomban is gyorsan elterjedt. Később Hadrianus (Kr. u. 117–138) alatt, majd a Severusok idején az új Ízisz népszerűsége már birodalomszerte régészetileg is megfogható, és a császári politikának köszönhetően kapott jelentős szentélykomplexumot a pannóniai Savariában is. Ahhoz, hogy az új Ízisz végül szinte „globális” jelenséggé váljon, új hívőkre is szükség volt.

Az Ízisz-vallás mint magántársaság

A Földközi-tenger partjain, majd a Római Birodalom provinciáiban elterjedt Ízisznek nemcsak megjelenése, templomának formája és tiszteletének nyelve (ami göröggé és latinná vált) szakadt el az eredeti egyiptomi istenalaktól, hanem az őt tisztelő közösség is. Szentélyei köré magántársaságok jöttek létre, melyek közösen tartották fenn a kultikus életet, és amelyekbe adott társadalmi rangtól és hivatali szereptől függetlenül lehetett belépni. A városok kultikus tereiből, ünnepeiről, az istenek hivatalos úton való megközelítéséből a társadalom komoly része kiszorult. A túlvilági üdvözüléssel és evilági biztonsággal kapcsolatban érzett kételyekre, félelmekre és személyes igényekre adtak újfajta választ a hellenisztikus és római korban elterjedő misztériumvallások, amelyekbe a belépést lelki és testi felkészülésen, a szentélyben megkapott személyes élményekben és álmokban megkapott titkos tudáson keresztül nyert beavatás (müsztérion) nyújtotta. A közösséget a beavatottak (müsztai) alkották, és bár a titoktartás elengedhetetlen feltétel volt, annyit biztosan tudunk, hogy a római kori íróknál terjedő „orgiavádak” leginkább félreértésekből táplálkoztak.

Mithrasz, Attisz, Kübelé, Orfeusz és más misztériumvallások mellett Íziszé vált a legnépszerűbbé, irodalmi és művészeti alkotások terén is a legismertebbé. Az Kr. e. 4. század végére legalább huszonnégy olyan kultuszról tudunk Athénban, amelyeket magántársaságok tartottak fenn, nem pedig az állam, ezek közül tizenegy Peiraieuszban működött. Az Ízisz-kultuszt is egy ilyen szervezet látta el. Számos elnevezést használtak rájuk, a leggyakoribbak a thiaszosz és az eranosz.

Az Kr. e. 3. század második felétől megnövekedett az athéni polgárok jelenléte a kultuszban. Tudunk rabszolgákról is, akik tagjai lehettek a közösségnek, de nem tudjuk, hogy ez azért van, mert részt vettek a szent helyek építésében, és így meg kellett kapniuk a felszentelést, vagy bármilyen rabszolgának alkalma nyílhatott a belépésre. A kultuszt támogatók (philotimoi) adományaiból tartották fenn, akik „jóindulatot” (kharitasz) mutattak az istennő iránt. Hozzájárulásukért cserébe megtisztelő koronákat (stephanó) kaptak, és sztélékre írták nevüket az összeggel együtt. A kultuszközösségnek volt egy saját döntéshozó szerve, az agora küria, ahol a közösség minden tagjának szavazati joga volt. Ők jelölték ki a görög jellegű hivatalrendszerük betöltőit. Íziszt Kr. e. 200-ban Szerápisszal együtt hivatalosan is elfogadták és betagozták az athéni államvallásba.

Az új istenek népszerűségének több oka is volt. Az egyik, hogy a hagyományos társadalmi szerkezettől eltérő új identitást nyújtott. A másik fő oka, hogy az Kr. e. 3. század elejére az athéni lakosság nagy részére a kiábrándultság volt jellemző, hiszen az Kr. e. 4. század végétől kezdve több évtizedig azt látták, hogy isteneik nem tudják megvédeni híveiket, és néha még saját szentélyeiket sem (a Mounikhion-hegyen lévő Artemisz-templomból például makedón helyőrség lett).

Ízisz még saját párját, Szerápiszt is háttérbe szorította, akinek közössége volt felelős az ő tiszteletéért is. A sikerét természetesen a ptolemaida anyagi támogatásnak is köszönhette; közülük is élen járt III. Ptolemaiosz Euergetész. Az istennő jelentősége folyamatosan nőtt az Kr. e. 1. század közepéig. Ebből az időszakból került elő egy eleusziszi mészkőből készült Ízisz-szobor az Akropolisz déli lejtőjéről és egy borotvált fejű egyiptomi pap portréja az Agora dél-nyugati sarkáról. A kultuszba hamar bekapcsolódtak a gazdagabb polgárok is, és az egész kultusznak a római időkig határozottan elit jellege volt. Érdekesség azonban, hogy a közösségben kisebbségben maradtak a nők, míg más, elsősorban itáliai területeken Ízisznek kifejezetten női kultusza volt. Számos attikai sírreliefen viszont találhatók Ízisz-öltözékű nők, ők valószínűleg tagjai lehettek a thiaszosznak.

Az Ízisz-kultusznak voltak olyan vallásos eseményei is, amelyek a nyilvánosság előtt zajlottak. A legfontosabb a két ünnepük a Hajózási ünnep (Navigium Isidis) márciusra, az Ozirisz-mítoszt és Ízisz kereső-újraélesztő cselekedeteit elbeszélő Iszia-ünnep pedig az október 28. és november 1. közötti napokra esett.

Melyik Íziszt tisztelték Athénban?

Az bizonyos, hogy a feliratos emlékek alapján az Kr. e. 3. században Íziszt Athénban a Szarapiasztai thiaszosza tisztelte. Vagyis itt már az I. Ptolemaiosz alatt kialakított családjával, hellénizált alakban jelenik meg. Mivel a kultuszra utaló és ahhoz tartozó fennmaradt szövegek gyakran teljes részeikben egyeznek a Déloszon az Kr. e. 3. század elején alapított Ízisz-tisztelethez kapcsolható szövegekkel, és a két szentély között szoros kapcsolat állt fönn, felmerült a Déloszról való alapítás is.

A fent említett, peiraieuszi kikötőben talált feliraton megjelenő Ízisz-szentélyt azonban nem tudjuk beilleszteni a Ptolemaioszok által életre hívott, és a római császárok által is támogatott hibrid istenek történetébe.

A Lükurgosz-család korábban feltételezett személyes vallási buzgalma és érdeklődése az egyiptomi kultuszok iránt, a vígjátékírók gúnyolódó sorain túl, nem támasztható alá semmilyen további szöveges forrással. Az Kr. e. 4. századi szentélyalapításnak tehát más okot kell keresni. Csak akkor van értelme kisebb fajsúlyú aktuális kérdésben precedensként utalni egy korábbi jogi dokumentumra, ha az is hasonló tárgyban készült, és nem rég történt. Ráadásul a felirat állításának idejében Alekszandrosz még élt, sőt éppen csak ráfordult az Egyiptomba vezető útra. Így talán az eredeti egyiptomi Ízisz istennő is megjelenhetett Athénban? Ennek valószerűségét a történeti kontextus ismeretével tudjuk lemérni.

Egyiptom és Athén között természetesen Alekszandrosz előtt is volt kapcsolat. A Földközi-tenger keleti partvidéke az ókorban a nemzetközi kereskedelem jelentős részét bonyolította, és amikor egy olyan nagyhatalom, mint az Újasszír és Újbabiloni birodalmak, vagy az Akhaimenida Perzsia meghódította a területet, a kiszorultak között egymásra utaltság jött létre. Így történt ez a későkori Egyiptom és a görögök kapcsán is, akik nemcsak zsoldosseregeket alkotva harcoltak fáraók szolgálatában, de kereskedővárosokat is létrehoztak, például Naukratiszt a Nílus deltájában.

Athénnak a Kr. e. 4. század során folyamatos problémái voltak a gabonaellátással. A város külpolitikája sem volt sikeres, az Kr. e. 377-ben alakult második attikai tengeri szövetség számos tagja fellázadt Athén ellen, és Kr. e. 355-ben tengeri ütközetben megverték az athéni flottát. A város második komolyabb vereségét Khairóneiánál szenvedte el Kr. e. 338-ban II. Philipposz makedón király és a fiatal Alekszandrosz hadseregétől. A városnak gazdaságpolitikáját is meg kellett változtatnia, hiszen tengeri uralma már közel sem volt olyan jelentős, mint a Kr. e. 5. században, és a szövetségesek adóira sem támaszkodhatott többé. Az első fontosabb újításokat Eubolosz vitte véghez, aki Kr. e. 354–350-ig volt a theórikon pénztár kincstárnoka. Sikerült elérnie, hogy Athén teljes évi jövedelme ne a hadikincstárba kerüljön, hanem a theórikonba, és sokkal intenzívebben aknázták ki a laureioni ezüstbányákat. A fellendülés második szakasza pont az említett Lükurgoszhoz köthető. Hivatali ideje alatt csupán Attika évi bevétele elérte a 1200 talantont, míg az első athéni tengeri szövetség fennállásakor ez 1000 talanton körül mozgott az összes szövetséges „hozzájárulásával” együtt. Ezt a kort több kutató „Lükurgosz ezüstkorának” hívja. Újjászervezte a hadsereget, kultusz- és középületeket állított helyre vagy fejezett be, kibővítette a flottát, fejlesztette a kikötői térséget, rendszerezte az ünnepeket és azok finanszírozását is. Az Ízisz-kultusz szempontjából a kereskedelemmel kapcsolatos tevékenysége érdekes, mivel a jó külkapcsolatok kiépítésével próbálta meg Athén gabonaellátását biztosítani.

A Földközi-tenger keleti medencéjében való közlekedésnek volt egy olyan sajátos vonása, amely az újkorig befolyásolta a nemzetközi kereskedelmet. A tenger áramlása az óra járásával ellentétes irányú, tehát ha valaki a Hellász térségéből keletre akart utazni csak egy északnyugatról fújó széllel tehette meg. Ez a szél kitartóan csak kb. március végétől május közepéig és október közepén 2-3 hétig volt jól kihasználható (télen is fújt, de akkor csak elvétve indultak útnak). A tengeri utazás ebben az időszakban szinte kizárólag part menti hajózást jelentett. Minden, az ókori Kelet térségéből érkező kereskedőnek itt kellett töltenie az év egy részét a két utazási idény között. Az üzletelés meggyorsítható, ha van helyi kereskedőszemélyzet. Mindkét esetben a rendszeres kapcsolat eredménye ugyanaz: külföldi jelenlét görög (jelen esetben attikai) földön.

Mivel az ókori ember életében is alapvető szerepe volt az istenekkel való viszonynak, lehetőséget kellett biztosítani a külföldiek számára annak gyakorlására. Azonban az athéni isteneket nem tisztelhette idegen, és a lábát sem tehette be az Akropoliszra. Szükségképpen Athén kikötője, Peiraieusz vált ekkor az új kultuszok első gyűjtőhelyévé. Az Ízisz-kultusz első alakommal tehát pusztán gazdasági-politikai okokból jelent meg Attikában, és minden bizonnyal egyiptomiak képezték a kultuszközösséget.

A Nílus-völggyel való szorosabb viszonyt jelzi, hogy nem Ízisz volt az első Athénban tisztelt egyiptomi istenség. Két töredékes görög felirat arról tudósít, hogy a Kr. e. 4. század közepétől valószínűleg már egy Amon szentély is állhatott a kikötővárosban, amely Kr. e. 363-ban és 333/2-ben is állami dedikációban és áldozatban részesült. Amon az Akropoliszig már nem jutott el.