Isten Szegénykéje

„A világ megöregedett, arca ráncos és bibircsókos lett a sok bűntől; a szerzetesrendek letértek az apostolok nyomáról, a bűnök éjszakája a legsötétebb órához érkezett. És íme, hirtelen feltűnt egy új ember a földön. Életre szólított egy új társaságot, és a népek ámulva látták, hogy visszatérnek az apostoli idők jelei, és az ősegyház már rég eltemetettnek vélt tökéletessége újjáéledt!”

A ferences Celanói Tamás leírása nagyszerűen érzékelteti, mennyire sóvárogtak a 13. századi keresztények a lelki megújhodásra. Az intézményes egyház és a nagy hagyományra visszatekintő bencés szerzetesrendek már nem tudtak kielégítő választ adni az embereket foglalkoztató nagy kérdésekre. A hívek Isten keresését, az Úrral való találkozást személyesebben szerették volna megélni, ehhez pedig személyes tökéletesedésre volt szükség. Ismét felmerült az a kérdés, ami a 4. században elindította a keresztény szerzetesi mozgalmat: hogyan kell jó kereszténynek lenni? Ki a tökéletes keresztény? A válasz is hasonló volt ahhoz, amit egykor Remete Szent Antal és a kopt szerzetesek adtak: Istenhez csak úgy lehet eljutni, ha hátat fordítunk a világnak, ha kiszakítjuk magunkat a világi érdekek hálózatából, ha „eladjuk, amink van”, és követjük Jézust.

A mindenről lemondás régi-új szerzetesi életformáját a 13. században egy umbriai ifjú, Ferenc valósította meg a legtökéletesebben. Szeretetreméltó egyénisége tömegeket ragadott magával, életszentsége példát adott kortársainak és a későbbi nemzedékeknek. Ferenc, a világtörténelem egyik legvonzóbb egyénisége, egész életében arra törekedett, hogy szeretetet, békét és örömöt hozzon a világba: „Uram, tégy engem békéd eszközévé. Hadd vigyem a szeretetet oda, ahol a gyűlölet uralkodik.”