Író nők vagy írónők?

Közölheti-e írásait egy nő? Mi készteti a nőket az írásra? Kiléphet-e egy nő - önmagának és a családjának okozott kár nélkül - a családi élet hagyományosan megszabott kereteiből? Milyen társadalmi szerepkörök illetik meg a nőket, s milyen viselkedési normákhoz kell igazodniuk? A nyilvánosság előtt, közérdekű kérdésekben is kifejthetik-e a véleményüket, mondhatnak-e bírálatot például a férfiak munkájáról? Meghaladhatják-e a dilettáns szerepkörét anélkül, hogy nőietlenné válnának? Lehet-e belőlük valaha is professzionalista? Íme a nők irodalmi szereplésével kapcsolatos vita főbb kérdései a 19. században.

A modern magyar irodalmi élet kialakulásának története a 18. század végére nyúlik vissza. Ekkor indult el (bár még csupán tiszavirág-életű próbálkozásokkal) a magyar nyelvű sajtó, a nemzeti irodalom és a tudományok intézményeinek kiépítése, s az irodalmi amatörizmus (illetve dilettantizmus) megszokott gyakorlata mellett megjelentek a professzionalizmusra való törekvések is. Jelentősen bővült mind az alkotók, mind a befogadók köre, s eközben nemcsak férfiak tűntek fel új szerepekben, hanem nők is. Hogy a női részvételre szüksége van a megújuló magyar irodalomnak, abban hagyománykövetők és újítók egyetértettek, de arról, hogy e részvétel mely területekre terjedjen ki, már igencsak megoszlottak a vélemények. A nők irodalmi szerepvállalásának kérdése ettől kezdve nemcsak az irodalmi és kulturális élet különféle politikai álláspontokat is magában foglaló törekvéseivel kapcsolódott össze, hanem a női jogok kérdéskörével is.

Noha a 18. század végéről, a nagy kulturális átalakulás kezdetéről több költőnőt is számon tart a magyar irodalomtörténet-írás, számottevő jelentőséget - a tényeknek megfelelően - nem tulajdonít nekik a nemzeti irodalom alakulása szempontjából.