In memoriam '56

Nincs nagyobb tehertétele a műalkotásnak, mint a hozzá fűződő várakozások. Az 1956-os forradalom jövendő köztéri emlékműveiről elmondhatjuk, hogy alaposan kijut majd nekik ebből a tehertételből. Elvárják az ilyen műtől, hogy nemzeti jelkép legyen, a tragikus történelmi sors, ugyanakkor a gyűlölt kommunista diktatúra fölötti győzelem kifejezője. Legyen érthető, akár a mindennapi nyelv, ugyanakkor feleljen meg az olyan ízlésnek, amely elé kitehető az „európai” jelző. Gyökeredzzék földbe előtte a láb, és legyen alkalmas ara, hogy nagy tömegek érezzenek áhítatot a láttán, ha ünnepségekre kerül sor előtte.

Kérdés, ha egyáltalán az lehet: mi volna a feltétele annak, hogy egy emlékmű ilyen legyen? És főleg: azok a feltételek, melyeket ma megfelelőknek éreznek, azok maradnak-e később is? A pályázat, melyet 1989 tavaszán írt ki a Történelmi Igazságtétel Bizottság, e kérdésekben hozott némi tanulságot. Közel négy évtized politikai elnyomása után ez volt az első alkalom arra, hogy a nyilvánosság előtt megfogalmazódhatott művészeti válasz az elmúlt időszak történelmére.

1956 a kelet-európai és azon belül elsősorban a magyar történelemben a korszakváltás tragikus kísérlete. Annak a drámai történelmi pillanata, amikor a nemzet saját erőből próbálta meg a rendszerváltást. A forradalom elbukott, de 1848-49 bukása sem változtatott a rendszerváltás szükségességén, amely később mégis bekövetkezett.

Mi éppen 1956 vereségével kötöttük magunkat talán végérvényesen Európához, mintegy végleg jogot szerezve arra, hogy minden tragédiájából maradéktalanul részesülhessünk.

Nyilvánvaló, ha arról a síremlékről van szó, amely ennek az átfogó tragédiának a felismeréséből születik, akkor indokolt leereszkedni az európai gondolkodás gyökeréig, addig az alapvető kettősségig, amelynek alapjai az európai kultúra antik és zsidó-keresztény hagyományaira nyúlnak vissza, s amelyet köznapian a jó és a rossz, a bűn és a bűntelenség egymástól elválaszthatatlan, s folytonosan egymásba forduló ellentétének ismerünk fel minden igazán katartikus pillanatunkban.

Részlet a zsűri döntéséből: „A pályázatot feltételesen Jovánovics György nyerte meg. A zsűri felkéri Jovánovics Györgyöt, hogy benyújtott pályamunkája alapján készítse el bizonyos módosításokkal az emlékmű részletesebb makettjét. A bírálóbizottság ugyanis úgy látja, hogy Jovánovics György terve gondolati gazdagságával és formai újdonságával a pályázat legígéretesebb alkotása. A két másik legsikeresebb mű, Deim Pál és Pirk Ambrus, valamint Lugossy Mária, Hámori Béla és Szász Péter munkája, befejezettségével és kiérleltségével vonta magára a figyelmet. A zsűri méltányosnak tartja, hogy a második helyre további