Illúziók fogságában

Az Amerikai Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának 64. számú dokumentuma 1950. februárban szögezte le hivatalos formában először, hogy Indokína kulcsfontosságú terület az Egyesült Államok – és a szabad világ – számára; ezzel úgymond polgárjogot nyert az amerikai stratégiai gondolkodásban a dominóelv. Az utolsó amerikai katona pedig 1975. áprilisban mászott fel a saigoni amerikai nagykövetség tetejéről felszálló helikopterre, miután lelökött néhány, a gépre kétségbeesetten felkapaszkodni kívánó dél-vietnamit, akik nem kívántak részesülni a kommunizmus olyan jövendő „áldásaiban”, mint például a hírhedt átnevelő (azaz koncentrációs) táborok. A két dátum között körülbelül hárommillió ember halt meg Észak- és Dél-Vietnamban a harci cselekmények nyomán, közülük nagyjából hatvanezren voltak amerikai állampolgárok.

Miért kellett ennyi embernek meghalni? Milyen érvek győzték meg az amerikai elnököket Harry S. Trumantól Gerald Fordig arról, hogy az Egyesült Államoknak a határaitól több ezer kilométerre kell a nemzetbiztonságáról gondoskodnia, s miért pont Vietnamban? S ha erről meg voltak győződve, hogyan lehetséges, hogy a világ legerősebb katonai hatalma nem tudta anyagi fölényét győzelemre váltani a csatatéren? A világ legjobban fizetett és legjobban képzett katonái miért nem tudták az akaratukat rákényszeríteni a papíron nagyságrendekkel gyengébb ellenfélre? Hogyan lehetséges, hogy az Egyesült Államok, történetében először, nem győzött egy háborúban; sőt, sokak szerint vereséget szenvedett, bár szigorú értelemben véve nem kapott ki a csatatéren? A kérdéseket szinte vég nélkül lehetne sorolni, s hasonlóképpen a lehetséges válaszokat is. Valójában nagy részben feltevésekkel operálhatunk még napjainkban is, hiszen a főszereplők – az Egyesült Államok, Vietnam, Kína és Oroszország – levéltárai rendkívül lassan és szelektíven nyílnak meg a kutatók előtt.