I. Pál cár megölése

Eredetileg  Katalin cárnő azt tervezte, hogy fia helyett felvilágosult nevelésben részesített unokáját, Sándort nevezi ki utódjának. Nem tudjuk, létezett-e ilyen végrendelet, s ha igen, mi lett a sorsa, könnyen lehet, hogy Pál megsemmisítette. Talán érthető, miért az unokáját akarta inkább hatalmon látni Katalin a fia helyett: Pál agresszív és kiszámíthatatlan viselkedésére jó példa, hogy kedvenc tevékenységei közé tartozott, hogy a gatcsinai palotájában a végkimerülésig gyakorlatoztatta katonáit. 

Amikor 1796-ban Pál átvette a hatalmat, legszívesebben mindent felszámolt volna anyja örökségéből. Az első dolga az volt, hogy egy törvénnyel szabályozta az örökösödést: ezután kizárólag a cár legidősebb fia követheti az uralkodót a trónon. Feloszlatta a nemesség vidéki testületeit, kiterjesztette rájuk a testi fenyítéket (amely alól Katalin mentesítette őket), erősítette a centralizációt, korlátozta a jobbágyok robotkötelezettségét, s lehetővé tette, hogy petíciót intézzenek a cárhoz. Ugyanakkor irracionális és zsarnoki intézkedéseket hozott: porosz egyenruhában naponta díszszemléket tartott, egy papot megkorbácsoltatott tiltott könyvei miatt, a franciás ruhák viselőit pedig súlyosan megbüntette. A csecsemő Puskin dajkáját is felségsértéssel vádolta, mert nem vette le a cár előtt a kisbaba sapkáját. Egy díszszemlén saját kezűleg botozott meg három tisztet. A társadalom felső rétegein zavar és bizonytalanság lett úrrá, különösen egy letartóztatási hullámot követően.

Váratlan fordulatok jellemezték külpolitikáját is: bár gyűlölte Franciaországot, pénzügyi okokból nem akart bekapcsolódnia a forradalmi háborúba. Amikor azonban az Egyiptomba hajózó Bonaparte 1798-ban elfoglalta Máltát, sértve érezte magát, mert korábban a Máltai Lovagrendnek az Oroszországhoz csatolt lengyel területen állomásozó priorja előbb a rend protektorának, majd 1798. november 7-én Ferdinand von Hompesch nagymester utódának nyilvánította I. Pál cárt. Ezért csatlakozott a francia-ellenes második koalícióhoz. 1799-ben Usakov orosz admirális az oszmán flottával szövetségben felszabadította a Jón-szigeteket, Szuvorov tábornok Itáliában ért el sikereket, Hollandiában pedig orosz-brit haderő szállt partra. Az osztrák seregek azonban nem támogatták megfelelően a Svájcba nyomuló oroszokat, Máltát a britek nem adták vissza a lovagrendnek, s Hollandiából is visszavonultak. A felháborodott I. Pál kilépett a koalícióból.

A konzulátusát megalapító Bonaparténak 1800-ban sikerült néhány gesztussal meghódítania a cárt: az orosz hadifoglyok egy részét megfelelően felruházva hazaengedték, s az első konzul elküldte a Máltai Lovagrend nagymesteri kardját I. Pálnak. Ezért a cár közeledni kezdett Franciaországhoz, s még egy orosz-francia közös támadás lehetőségét is felvetette India ellen. A tervek szerint Masséna francia tábornok 35 000 francia katonával Asztrahánban csatlakozott volna ugyanennyi orosz katonához és harmincezer kozákhoz. Átkeltek volna a Kaszpi-tengeren, s Kandahár bevétele után megszállták volna az indiai brit gyarmatokat. Pál el is indította hadseregeit, de csak Orenburgig jutottak. 1801 márciusában Pál elrendelte, hogy berlini nagykövete szakítson meg minden kapcsolatot a porosz kormánnyal, ha a poroszok nem foglalják el Hannovert (a brit uralkodók birtokát). 

Bel- és külpolitikai ellenfelei ekkor összefogtak. „A cár szó szerint nem normális” – üzente meg Whitworth brit nagykövet Londonba. Nyikita Petrovics Panyin gróf, II. Katalin miniszterének unokaöccse megpróbálta rábeszélni Sándor cárevicset, hogy vegye rá apját: nevezze ki őt régenssé. Sándor ezt nem fogadta el, de nem is jelentette apjának. Pál Winthworthot visszaküldte Londonba, Panyint Moszkvába száműzte, fiait pedig elhalmozta olyan katonai feladatokkal, melyek inkább egy őrmesterhez voltak méltók. 

Pjotr Alekszejevics Pahlen grófot a cár kétszer nevezte ki Szentpétervár főkormányzójává és kétszer váltotta le. Pahlen ezért az összeesküvők élére állt, és rábeszélte Sándor cárevicset, hogy apja lemondása esetén vállalja a kormányzást. Sándor megeskette őt, hogy apja életét megkímélik, s azt tervezte, a Mihajlovszkij-palotába zárják, ahol majd télikert és lovas iskola is a rendelkezésére állhat. 

Pál cár 1801 első hetében huszonhat tisztet száműzött. Pahlen erre gyanakvást ébresztett benne a cári család tagjai iránt, akiket ugyanakkor arról győzött meg, hogy el kell fogadniuk az összeesküvők terveit. Mintegy kétszáz katonatiszt csatlakozott az összeesküvéshez, s a társadalom széles köreiben elterjedt el, hogy valami készül. Pál egyre gyanakvóbban viselkedett Pahlennel, s faggatta, hogy mit tett apja, III. Péter meggyilkolása idején. Majd saját fiait is házi őrizetbe vétette, és mindenkit új hűségeskü letételére kötelezett.

Pahlen elérte, hogy a Mihajlovszkij-palotában az összeesküvésbe bevont Szemjonovszkij-ezred tisztjei teljesítsenek szolgálatot. A Gergely-naptár szerint 1801. március 23-ról 24-re virradó éjszakán hatvan-egynéhány összeesküvő gyűlt össze a Téli Palotában, akik között voltak alkotmányt remélő liberálisok, harcias szadisták és az a három tiszt is, akiket a cár megbotozott. Arra a kérdésre, mit tegyenek, ha Pál nem mond le, Pahlen a klasszikus választ adta: „Mindenki tudja, nem lehet rántottát készíteni, ha nem törjük össze a tojásokat.” Átvonultak a Mihajlovszkij-palotába, ahol Pahlen Bennigsen tábornok és a Zubov-család két tagja társaságában, harminc-egynéhány tiszttel tört be a cár hálószobájába. 

Az uralkodót mezítláb találták meg egy spanyolfal mögött. Pahlen „a haza nevében” lemondásra szólította fel, s alá akartak vele íratni egy előre elkészített dokumentumot. Pál makacskodott, mire még több összeesküvő tört be a szobába, s brutális dulakodás után a cárt parancsnoki vállszalagjával megfojtották. 

A hivatalos jelentésben szívszélhűdéssel magyarázták a cár halálát. I. Sándor átvette a hatalmat, de élete végéig lelkifurdalás gyötörte, mert hozzájárult apja megbuktatásához – ha nem is a meggyilkolásához.