Hunyadi Mátyás visszaszerzi a Szent Koronát

A 15. század első királykoronázására Magyarországon 1438. január 1-jén került sor Székesfehérvárott. A Szent Koronát Pálóci György esztergomi érsek helyezte Habsburg Albert osztrák herceg fejére. A herceget apósa, Luxemburgi Zsigmond német-római császár, magyar király (1387–1437) jelölte örökösének – legalábbis az általánosan elfogadott, de bizonyosan nem helytálló történészi álláspont szerint. Az utódlásáról rendelkező, 1421. szeptember 28-án kiállított oklevelében Zsigmond ugyanis egyértelműen leányát, Erzsébetet tette meg örökösévé Magyarországon és a cseh korona országaiban is, Albertről szót sem ejtve. Illetve csak annyiban, hogy arra az esetre, ha Zsigmondnak nem születne több leánya, Erzsébetet és Alberttől származó utódait rendelte örököseinek mindkét királyság (Magyar és Cseh) és a Morva Őrgrófság birtokában. Kézenfekvő ezért a feltételezés, hogy a néhai császár és király eredetileg nem Albertnek, hanem Albert és Erzsébet utódainak szánta országait, de számításait keresztülhúzta, hogy ha­lálakor (1437. december 9.) a párnak nem volt fia. Mindebből következik, hogy Erzsébet teljes joggal tekintette magát Zsigmond és országai örökösének, s ennek ismételt hangoztatásában hiba volna állítólagos fékezhetetlen hatalomvágyának jelét keresni.

Utódlási válság

A Zsigmond utódlásával kapcsolatos bizonytalansággal pontosan tisztában voltak a Lengyelországot és Litvániát kormányzó Jagellók is, helyesebben a kiskorú uralkodó, III. Ulászló (1434–1444) nevében a lengyel politikát irányító országnagyok, élükön Zbigniew Oleśnicki krakkói püspökkel. Nem véletlen, hogy már a császár halála előtt kezdeményezték Ulászló lengyel király és Habsburg Anna hercegnő – Albert és Erzsébet idősebb leánya – házasságát. A házasság egyfelől a Zsigmond idején konfliktusokkal terhelt Luxemburg–Jagelló-viszonyt lett volna volt hivatott rendezni, másfelől nyilvánvalóan megnyitotta volna az utat a Jagellók előtt a magyar és cseh trón felé. 

A tervnek Magyarországon is akadtak támogatói, de Zsigmond életében nem volt esély a megvalósulására, és így Albert végül különösebb nehézség nélkül foglalhatta el apósa magyar trónját. Nem sokkal később azonban a lengyel kormányzat ismételten előhozakodott a házasság gondolatával, előbb még Albert király életében, majd közvetlenül a halála (1439. október 27.) után. Pontosabban ez utóbbi alkalommal már nem Ulászló és Anna hercegnő, hanem a lengyel király és Erzsébet özvegy királyné házassága és ezzel a Jagellók azonnali magyarországi örökösödése került napirendre.

Fontos leszögezni, hogy a lengyel– magyar perszonálunió gondolata nem a magyar politikusok fejéből pattant ki, mint általában gondolni szokás, ha­nem lengyel részről érkezett a kezdeményezés. Az ötlet kezdetben nem is élvezett jelentősebb támogatást Magyarországon, és minden jel arra mu­tat, hogy a magyar politikai elit jelentős többsége kész lett volna elismerni Albert és Erzsébet gyermekét a magyar trón örökösének, amennyiben fiú lesz. A lengyel kormány azonban Albert halálhírére haladéktalanul követet menesztett Budára, és leplezetlen katonai fenyegetést helyezett kilátásba arra az esetre, ha a magyar országnagyok nem Ulászló megválasztása mellett döntenének. 

A tény, hogy 1438 késő nyarán addig nem tapasztalt méretű oszmán támadás érte Magyarországot, a következő esztendőben pedig II. Murád szultán elfoglalta a szerb despota székhelyét, Szendrőt, arra utalt, hogy az Oszmán Birodalom ismét tartósan legerősebb keresztény riválisa, a Magyar Királyság ellen fordult, márpedig ilyen helyzetben Lengyelország ellenséges magatartása óriási veszéllyel fenyegetett. Hogy e kettős fenyegetés nem volt puszta fikció, pontosan mutatták az 1438. és 1439. év eseményei, amikor Magyarország északi részeit az oszmán hadmozdulatokkal egyidejűleg érték lengyel betörések.

1439–40 fordulóján tehát a Budán tanácskozó magyar főurak igen súlyos döntés előtt álltak, és az elkövetkező hetek eseményei pontosan tükrözték vívódásaikat. 1440. január 18-án ugyan meghatalmaztak egy delegációt, hogy Krakkóban tárgyalásokat folytasson III. Ulászló magyar királlyá választásáról, a küldöttek azonban – ellentétben a lengyel krónikás, Jan Długosz állításával – biztosan nem érkeztek meg a lengyel városba január végén. Még február 17-én is Kassán tartózkodtak, és mivel tudjuk, hogy Erzsébet királyné követe, aki László király születéséről (1440. február 22.) értesítette őket, még Krakkó előtt utolérte őket, bizonyos, hogy Lengyelországba érkezésüket szándékosan halogatták a királynő szüléséig – ebből következően továbbra is számoltak azzal, hogy a születendő fiúgyermeket királyuknak ismerik el. 

Miért került a Szent Korona Komáromba?

Az események döntő fordulata végül két tényezőnek volt köszönhető. Az egyik, hogy a néhai Zsigmond császár özvegye, Cillei Borbála, akit saját leánya, Erzsébet és annak férje, Albert király kisemmizett magyarországi birtokaiból, a krakkói udvarban keresett menedéket. A másik, hogy Erzsébet, aki formailag ugyan hozzájárult az Ulászlóval folytatandó tárgyalásokhoz – bár ezt nyilvánvalóan kényszer hatása alatt tette –, elhatározta, kész tények elé állítja a magyar főurakat. A Szent Korona megszerzésével próbálta elérni, hogy ha tényleg fia születnék, még ha akarnák, se tudják őt megfosztani Magyarország trónjától.

1440. január végén az állapotos Erzsébet királyné Visegrádra utazott. Eltökéltségét illetően Kottannerné nem hagy minket kétségben: „Minden gondolata és törekvése a Szent Koronára irányult, hogy keríthetné azt a magyar uraktól saját birtokába.” Nem lehet vitás, hogy ekkor már a korona eltulajdonításának egyértelmű szándékával érkezett Visegrádra, de a magyar urak résen voltak. Érthetően azt szerették volna, ha a királyné az ő felügyeletük alatt szüli meg gyermekét, erre azonban Erzsébet nem mutatkozott hajlandónak. Ezért a vár helyett a palotában szállt meg kisebbik leányával, Erzsébet hercegnővel, kíséretének nagyobb részét viszont a fellegvárban hagyta. A dolog indítéka egyértelmű volt, igaz, csak a beavatottak számára: lehetőséget adott Erzsébetnek, hogy Kottannernén keresztül feltűnés nélkül hozzáférjen a palotában hagyott értékeihez, saját királynéi koronájához, majd magához a Szent Koronához.

A kalandos akcióra 1440. február 21. éjjelén került sor, és a rákövetkező éjjel a magyar uralkodók legfontosabb koronázási ékszere már Erzsébet királyné birtokában volt Komáromban. Maga a tett még hónapokig titokban maradt ugyan – nem tudott róla Erzsébet unokafivére, Garai László sem, akit ennek ellenére szokás bűnrészességgel vádolni –, de a tény, hogy Erzsébet kivonta magát a magyar főurak ellenőrzése alól, megkérdőjelezte együttműködési szándékát. Eljárásának jogosságát ugyanakkor nyilván igazoltnak látta, amikor hírét vette, hogy március 8-án a magyar küldöttek Krakkóban megállapodtak Ulászló magyar királlyá választásáról. 

Annak okát, hogy addigi nyilvánvaló vonakodásuk dacára a magyar főurak végül mégis néhány nap alatt nyélbe ütötték a megegyezést a lengyel királlyal, az oszmán fenyegetésben kell látnunk. A tárgyalásokkal egy időben jött meg ugyanis a híre, hogy Vukcsics István bosnyák vajda, II. Murád szultán vazallusa ostrom alá vette a horvátországi Almissa várát. A vajda későbbi elbeszéléséből tudjuk, hogy a felbujtó nem volt más, mint Cillei Borbála – a sértett császárné nyilván a lengyel udvar ösztönzésére támasztott zavart a vonakodó magyarok hátában, aminek sikerét érthetővé teszi, hogy apai nagyanyja révén maga is bosnyák származású volt, és korábban hosszú éveket töltött Szlavóniá­ban. Nem túlzás ezért azt állítani, hogy ebben a kritikus időszakban két elszánt asszony, anya és lánya részben egymásnak feszülő akarata határozta meg Magyarország sorsát.

Komáromtól Bécsújhelyig

Ez a sors akár másként is alakulhatott volna, ha Ulászló király a márciusi megállapodás után haladéktalanul útnak indul új királyságába. Ám nem ez történt, és mire május derekán magyar támogatóival megérkezett Budára, Erzsébet maroknyi hívével megszervezte a csecsemő László koronázását. A  szertartás 1440. május 15-én – attól eltekintve, hogy a többi koronázási ékszer nem állt rendelkezésre, mivel Kottannerné csak a Szent Koronát tudta elhozni Visegrádról – szabályosan ment végbe Fehérváron az esztergomi érsek keze által. 

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a korona megszerzésének módja – aminek legkésőbb a szertartásra készülődve ki kellett derülnie – legkitartóbb hívein kívül mindenkit eltávolított a királynétól; nem vett részt a koronázáson az ország nádora, az addig közvetíteni próbáló Hédervári Lőrinc és Garai László macsói bán sem. A koronázás után Erzsébet királyné a Szent Koronával együtt előbb Győrbe, majd Pozsonyba távozott, és immár nyílt fegyveres ellenállásra készült a lengyel királlyal és magyar híveivel szemben.

Erzsébet politikai elszigetelődése persze nem vigasztalta Ulászlót, aki már Budára érkezése előtt értesült a Szent Korona sorsáról. A lengyeleknek vészforgatókönyvük nem volt, nem is lehetett, ráadásul V. László koronázásához nemsokára egy még fenyegetőbb fejlemény is társult: II. Murád szultán serege ostrom alá vette Nándorfehérvárt. Ez logikus folyománya volt az elmúlt esztendők fokozódó oszmán aktivitásának, de lengyel szempontból most egészen másképp festett a helyzet, mint korábban. Egyrészt Ulászlónak egyelőre se ereje, se ideje nem volt a támadók ellen fordulni, másrészt a tény, hogy éppen Magyarország szabályosan megkoronázott királyát készült országából kiszorítani, miközben a kereszténység ellenségei az ország kulcsát ostromolták, meglehetősen rossz fényt vetett a lengyel király magyarországi vállalkozására. Nem véletlen, hogy júniusban Ulászló felajánlotta visszavonulását magyar híveinek, és bizonyos, hogy erről végül azok a támogatói – élükön Rozgonyi Simon egri püspökkel – beszélték le, akik mindent a lengyel trónutódlás sikerére tettek fel.

Jóllehet V. László koronázását már nem lehetett meg nem történtté tenni, Ulászló és hívei még reménykedtek a Szent Korona visszaszerzésében. Ezen törekvésük állt a Győr elleni támadás mögött, ahol egyes hírek szerint Erzsébet elrejtette a koronát, majd a Győr mellett foglyul ejtett királynéi rokon, Cillei Ulrik gróf szorult helyzetét próbálták kihasználni a becses diadém visszaadásának kieszközlésére. Végül utolsó, kétségbeesett lépésként fogságba vetették a menlevél garanciája mellett Budára érkező Szécsi Dénes érseket és Garai László bánt – utóbbit állítólag a Szent Korona eltűnésében viselt felelőssége miatt, jóllehet ekkor már napnál világosabb volt, hogy a bánt semmilyen felelősség nem terheli. Mint Kottannernétől tudjuk, Szécsit és Garait azért fogatták le, hogy Ulászlót „a magyar királyságban hozzásegítsék a koronázáshoz”, de mivel Erzsébet ekkorra egészen Pozsonyig menekítette a Szent Koronát, végül nem maradt más megoldás, mint az igazi korona pótlása. Ulászlót így végül 1440. július 17-én az esztergomi érsek koronázta meg Fehérváron, de nem a Szent Koronával, hanem egy alkalomszerűen átalakított koronával, amely kötődött ugyan I. Istvánhoz, hiszen a szent király ereklyetartójáról vették le, de nem pótolhatta a Szent Korona királyavató és legitimáló erejét. Ulászló így haláláig törvényes koronázás nélkül uralkodott Magyarországon. 

Erzsébet királyné fia koronázásával csatát nyert ugyan, de a háború megnyerésére kevés esélye mutatkozott. Magyar hívei megfogyatkozásával előbb 1440 augusztusában fiát, a csecsemő László királyt, majd novemberben Magyarország Szent Koronáját is néhai férje rokonára, III. Frigyes római királyra (1440-től), a leendő császárra (1452– 1493) bízta. Fontos ugyanakkor ezzel kapcsolatban leszögezni, hogy a királyné nem zálogba vetette a koronát, csupán megőrzésre adta át Frigyesnek addig, amíg magyarországi helyzete rendeződik. Mi több, a megállapodásban kikötötte, hogy Frigyes azonnal köteles visszaadni neki a királyi gyermeket és a koronát is, amint sikerül Magyarországon olyan erősségre szert tennie, ahol azok biztonságos őrzése garantált. A Szent Korona stájerországi utazását ennek megfelelően eredendően mindkét fél átmeneti megoldásnak tekintette, és azért, hogy az utazásból végül huszonhárom évig tartó „száműzetés” kerekedett, elsősorban Erzsébet korai halála (1442. december 17.) és a Magyarországon Ulászló elhunyta (1444. november 10.) után bekövetkező politikai fejlemények okolhatók.

1440 novembere után III. Frigyes Lászlót és a Szent Koronát is kedvenc városában, Bécsújhelyen őriztette, amely akkor Stájerországhoz tartozott, így kívül esett László osztrák hercegi tartományain. Erzsébet még azt is sikertelenül próbálta elérni, hogy Frigyes legalább osztrák területre vigye át „kincseit”. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a római király sem ekkor, sem később nem adta ki kezéből a Szent Koronát, nem zálogosította el sem a Fuggereknek, sem másnak – erre oka sem lett volna, hiszen László nevében politikai befolyást csak a korona birtokában gyakorolhatott Magyarországon. Az a magyar történetírás részéről sokszor hangoztatott vád sem igaz, hogy Frigyes ekkor vagy később magyar királlyá akarta volna magát koronáztatni, hiszen 1459-ben sem tett komolyabb erőfeszítéseket a koronázás kierőszakolása érdekében,  amikor erre a legnagyobb esélye nyílt volna.

Frigyes lett a mérleg nyelve

Feltehető, hogy amennyiben Ulászló király győztesen vagy legalább élve hazatér a várnai csatából, előbb-utóbb rákenyszerítette volna Frigyest valamilyen kompromisszumra, és így a Szent Korona helyzete is rendeződött volna. Így viszont, hogy Ulászló halálával V. László maradt Magyarország egyetlen uralkodója, Frigyes lett a mérleg nyelve. Az 1445 tavaszán tartott országgyűlésen a magyar rendek elismerték királyuknak a még mindig csak ötesztendős V. Lászlót, de azzal a kikötéssel, hogy Frigyes kiadja őt a kezéből, és meg kell ismételni a koronázást. Ennek megfelelően Lászlót nem is királynak nevezték, csupán „Albert király fiának”, mintha az első koronázás meg sem történt volna. Az újrakoronázás gondolata mögött minden jel szerint a nádort, Hédervári Lőrincet kell látnunk, aki a várnai csata után a király életben maradásának hírét is terjesztette, és más lehetséges uralkodójelöltekkel is „kampányolt”, köztük a burgundi herceg fiával, a leendő Merész Károly herceggel.

Az országgyűlés határozatával 1445 augusztusában Bécsbe érkező magyar követek előterjesztésére Frigyes király hajlandónak mutatkozott ugyan László és a korona átadására, de mereven elzárkózott az újrakoronázás ötletétől. Érvelésével nehéz lett volna vitába szállni, hiszen arra hivatkozott, hogy éppen a küldöttséghez tartozó Szécsi érsek végezte az öt évvel korábbi szertartást, és Újlaki Miklós volt az, aki a ceremónia során lovaggá ütötte a csecsemő Lászlót. Frigyes végül kompromisszumos javaslatként azzal állt elő, hogy a második koronázás történjék a szokásos módon és helyen, Fehérváron, de utána László és a korona is kerüljön vissza a római király ellenőrzése alá, aki majd az e célra átmenetileg neki átengedett Pozsonyban fogja őrizni őket. A tárgyalások ezen a ponton végleg megakadtak, és erős a gyanú, hogy a kudarc mögött nem Frigyest, hanem Magyarország ez idő tájt már legtekintélyesebb és leggazdagabb politikusát, Hunyadi Jánost kell látnunk, aki legkésőbb 1445–46 fordulójára elszánta magát a hatalom megragadására.

Valamikor 1446 elején Hunyadi, Újlaki Miklóssal együtt, akivel legtöbb hivatalát közösen viselte, titokban megegyezést kötött Habsburg Frigyessel. A megegyezés lényege abban állt, hogy a két magyar báró szabad kezet kapott a római királytól a magyar belpolitika alakításában, cserébe pedig vállalták, hogy a továbbiakban magyar részről nem bolygatják sem László, sem a korona ügyét. A megegyezés tökéletesen megfelelt mindkét fél érdekeinek. Frigyes az ifjú László gyámjaként tovább kormányozhatta az osztrák tartományokat, Hunyadi pedig 1446 nyarától mint választott kormányzó szabadon szentelhette magát kedvenc elfoglaltságának, az oszmánok elleni háborúnak. 

Bár 1446 őszén Hunyadi János a korona visszaszerzésének deklarált céljával indított – elvben legalábbis – háborút Frigyes ellen, akciója, talán nem véletlenül, semmi eredményt nem hozott, és ettől kezdve egészen László önálló uralkodásának megkezdéséig nem is hallunk róla, hogy Hunyadi bármit tett volna a Frigyessel kötött kompromisszum ellenében. Éppen ellenkezőleg: 1450 októberében egy újabb megállapodással egészen 1458-ig tolták ki gyümölcsöző együttműködésüket. Ennek érvényesülését azonban már megakadályozta az a politikai mozgalom, amely 1452 szeptemberében az időközben császárrá koronázott Frigyest gyámfia szabadon bocsátására kényszerítette.

Amikor 1453 elején V. László születésének éve óta először magyar földre lépett, a jelek szerint fel sem merült, hogy újra magyar királlyá koronázzák. László ennek ellenére követelte Frigyestől a Szent Korona visszaadását, törekvései azonban nem jártak sikerrel. Lászlónak a császár makacssága nem okozott különösebb gondot, hiszen magyarországi uralmának legitimitását 1453 után senki sem vonta kétségbe, és bízhatott benne, hogy amint sikerül megszilárdítania uralmát, Frigyes kénytelen lesz engedni. 

Hogy végül nem ez történt, az Hunyadi mellett Podjebrád Györgynek volt köszönhető, aki László nevében a kiskorú király másik öröklött országát, Csehországot kormányozta. Sem Hunyadi, sem Podjebrád nem igyekezett visszaadni a királynak az őt megillető birtokokat és jövedelmeket, így pedig László képtelen volt olyan hatalmi állást kiépíteni magának, amelyből a siker reményében próbálkozhatott volna Frigyes sarokba szorításával. Nem véletlen ezek után, hogy az alig felcseperedett király úgy halt meg 1457. november 23-án Prágában, hogy sem a hatalmat, sem a magyar Szent Koronát nem sikerült megszereznie.

Az alkufolyamat

Utóda, a néhai kormányzó kisebbik fia, Hunyadi Mátyás 1458-ban ugyanolyan nehéz helyzetben kezdte uralkodását, mint elődei, Ulászló és V. László. Támogatás hiányára éppenséggel nem panaszkodhatott, hiszen mögötte állt a Hunyadi-család hatalmas vagyona és fegyveres ereje. Annál inkább hiányzott neki a legitimáció: mivel semmiféle családi kapcsolat nem kötötte egyetlen korábbi magyar uralkodóhoz sem – még csak királyi vérből sem származott –, mindennél jobban rá volt utalva a törvényes koronázás legitimációs erejére. Ennek alapfeltétele volt a Szent Korona birtoklása, amely viszont továbbra is Frigyes császár kezében volt. Mátyás vagy tanácsadói kezdettől a legfontosabb prioritásként kezelték a korona visszaszerzését, éppen ezért határozottan elvetették azt az ötletet, hogy Mátyást is azzal a „pótkoronával” avassák királlyá, amellyel tizennyolc évvel korábban Ulászlót.

Már az 1458 januárjában tartott királyválasztó országgyűlés úgy rendelkezett, hogy követeket kell meneszteni Frigyeshez a Szent Korona visszaszerzésének céljával, és a Frigyesre nehezedő nyomás Mátyás Prágából való hazatérése (1458. február) után egyre csak fokozódott. Az ifjú Mátyás sikerének esélyét tovább növelte a pápaság ellentmondást nem tűrő kiállása a nagy Hunyadi fia mellett, akitől az oszmánellenes harc folytatását várták. 

Az ismételt próbálkozások már 1458. augusztusra konkrét formát öltöttek: a magyar fél összesen mintegy 100 000 forintot ajánlott a koronáért, de ebbe beleszámították azon uradalmakat, amelyeket Frigyes még 1445 nyarán foglalt el Nyugat-Magyarországon, így a ténylegesen fizetendő készpénzösszeg sokkal kevesebbre rúgott. A császár különösebb vonakodás nélkül ráállt az alkura – ez fontos bizonyíték amellett, hogy még ekkor sem állt szán­dékában beleszólni a magyarországi trónöröklés kérdésébe.

Annak okait, hogy a megállapodás végül miért hiúsult meg, csak találgatni tudjuk. Annyi bizonyos, hogy a Mátyás megválasztását megelőző – és azt lehetővé tevő – politikai konszenzus 1458 késő őszére összeomlott. A király, merőben szokatlan módon, leváltotta posztjáról Garai László nádort, majd összerúgta a port nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal is. A Frigyessel kötött alku ráadásul sértette olyan, hagyományosan Hunyadi-barát mágnások érdekeit, mint például Kanizsai László lovászmester. Az ifjú Mátyás türelmetlen politikája, amelynek hátterében nem minden alap nélkül gyanítjuk atyai mentorát, a Vitéz néven ismert János váradi püspököt, elegendő érdeket sértett ahhoz, hogy az érintettek egymásra találjanak és 1459 februárjában Németújvárott magyar királlyá válasszák III. Frigyes császárt. A királyválasztással végződő politikai akció vezetője kezdetben a leváltott nádor, Garai László volt, ő azonban már a választás előtt meghalt, így a mozgalom tényleges vezetője Újlaki Miklós lett, aki Frigyes újszülött fiát, a későbbi I. Miksát tartotta keresztvíz alá.

Frigyes magyar királlyá választása súlyos fejlemény volt Mátyás szempontjából, bár inkább hosszú, mint rövid távú következményeit tekintve. A császár – elszánt nyilatkozatai dacára – nem tett komoly kísérletet arra, hogy érvényt szerezzen a választásnak, az őt megválasztó magyar bárók és főurak pedig, élü­kön Újlaki Miklóssal, 1459 folyamán szép lassan visszatértek Mátyás hűségére. Magát a választást ugyanakkor már nem lehetett visszacsinálni, és Frigyes magyar királysága ismét megosztotta az ország éppen helyreállni látszó politikai egységét. A császár táborát erősítette az Észak-Magyarország jelentős részét immár másfél évtizede ellenőrzése alatt tartó Jan Jiskra, valamint a szlavón bánként a Cilleiek örökébe lépő Jan Vitovec. Ők ketten olyan katonai erőt és nemzetközi kapcsolatrendszert képviseltek, amely évekre gúzsba kötötte Mátyás kezeit. Amíg ők Frigyest támogatták, a császárt semmi nem sürgette a Szent Korona visszaadására.

A váltságdíj

Mátyás szerencséjére a segítség ismét – mint 1451-ben Lászlónak – Ausztriából érkezett, ezúttal a császár öccse, Albert osztrák herceg személyében, aki egyre durvuló konfliktusba keveredett bátyjával. A viszály kiváló beavatkozási lehetőséget kínált Mátyás számára, Frigyes figyelmét pedig, akinek ausztriai uralma is veszélybe került, elvonta a magyar ügyektől. 1462 tavaszán Mátyás tudtával, de hivatalos felhatalmazása nélkül János váradi püspök Szlavóniában megállapodást kötött Jan 

Vitovec bánnal, majd továbbment Grazba, Frigyes másik kedvelt székvárosába, és ott a pápa, II. Piusz legátusának jelenlétében előzetes szerződést kötött a császárral a Szent Korona kiváltásáról. A váltságdíj összege – az előzményekre tekintettel – érthetően megemelkedett. A 80 000 arany ugyan nominálisan kisebb volt az 1458-ban kialkudott összegnél, de Frigyes ekkor már csak Sopron visszaadását vállalta. A leglényegesebb új elem mégis a Habsburgok magyarországi örökösödése volt Mátyás utód nélküli halála esetén. Kevéssé valószínű ugyanakkor, hogy ez a kikötés a kortársak számára különösebb jelentőséggel bírt volna, figyelembe véve Mátyás életkorát. Ráadásul az, hogy Frigyes egyszersmind adoptálta is a magyar királyt, Mátyás számára is felcsillantotta a beavatkozás lehetőségét Frigyes országaiban – amint erre végül sor is került.

Mátyás, okulva a három esztendővel korábbi egyezség kudarcából, a lehető legszélesebb politikai támogatást igyekezett az új megállapodás mögé állítani. Hivatalosan már a grazi egyeztetések is a királyi tanács kezdeményezésére indultak, és a tárgyalásokat a továbbiakban is a tanács intézte, jóllehet nyilvánvalóan a király tudtával és jóváhagyásával. A kialkudott pontokat végül megint csak a királyi tanács terjesztette az 1462. május 9-re összehívott országgyűlés elé, amelyen a nemességnek fejenként, de az elmaradást egyébként sújtó büntetés terhe nélkül kellett megjelennie – kinek-kinek alkalma nyílt így hűségét kinyilvánítani „a Szent Korona és az ország szabadsága iránt”. Az eljárás minden jel szerint tudatosan reflektált az 1440. júliusi eseményekre: ahogyan akkor az ország közössége (communitas) fosztotta meg a Szent Koronát erejétől és hatályától, most ugyanazon közösség ruházta fel ismét – szimbolikusan – a koronát hagyományos erejével.

Jóllehet az országgyűlés ratifikálta a grazi szerződést, és a váltságdíj előteremtéséhez szükséges adót is megszavazta, a megállapodás véglegesítéséig és a korona kiváltásáig még több mint egy évet kellett várni. Mátyás 1462 kora tavasza óta az oszmánok ellen készült, és az esztendő második felét Erdélyben töltötte. A mozgósítás elvitte a kivetett adóból befolyó összeget, de Mátyás szerencséjére Frigyes helyzete is éppen ekkor jutott mélypontra, amikor családjával együtt ostrom alá fogták Bécsben. Az bizonyos, hogy a Szent Korona ügye az erdélyi táborozás idején is napirenden maradt, és az 1463 márciusában tartott tolnai országgyűlésen szintén foglalkoztak vele. Gyakorlatilag idő kérdése volt csupán az ügy végleges rendezése, amire végül júliusban került sor.

Sopron, Buda, Fehérvár

A tárgyalások lezárásával megbízott magyar küldöttek júniusban érkeztek Sopronba, és ott is maradtak, míg Frigyes császár Bécsújhelyről folytatta az alkudozást. Magyar részről János váradi püspök vezette a tárgyalásokat a grazi pontok értelmében, és igen valószínű, hogy nem is maguk a feltételek okoztak nehézséget, hanem a Szent Korona és az érte járó pénz kicserélésének pontos módja. 

A kölcsönös bizalmatlanságot jól tükrözi az a Bonfini által fenntartott mendemonda, mely szerint Frigyes két hamis koronát készíttetett a magyar küldöttek megtévesztésére, ezért Pálóci László országbírónak kellett Sopronból Bécsújhelyre mennie és a Szent Koronát „egy bizonyos jelről” azonosítania. A béke megkötéséről szóló dokumentumokat végül – a bő esztendővel korábban kialkudott feltételeknek megfelelően – 1463. július 19-én állították ki Bécsújhelyen. Július 24-én aztán, „a nap hatodik órájában”, a két fél előre megbeszélt időpontban Bécsújhely kapujában cserélte ki a pénzt és a Szent Koronát. Két nappal később a magyar követek névleg Budán, a gyakorlatban Sopronban Mátyás pecsétjével látták el a király megerősító oklevelelét.

A csaknem huszonhárom évnyi távollét után hazatérő Szent Koronát háromnapos közszemlére tették Sopronban, feltehetően vagy a Fő téri városházán, vagy az ugyanott álló ferences templomban. Sopronból Budára vitték a koronát, érkezésekor azonban Mátyás, bármennyire várta is, biztosan nem tudta fogadni. A király ugyanis május óta az ország déli részén táborozott, miután II. Mehmed szultán serege a tavasz folyamán lerohanta Boszniát. Mátyás a szultán távozása után sem kezdett komolyabb hadműveletekbe, aminek egyik oka az volt, hogy a Szent Koronával kapcsolatos tárgyalások lezárásának hírére várt. Ezt pontosan mutatja a tény, hogy csaknem kéthavi futaki táborozás után a király seregével augusztus elején végül betört Szerbiába – nyilvánvalóan azután, hogy hírét vette a korona magyar földre érkezésének.

Hunyadi Mátyást végül 1464. március 29-én, nagycsütörtökön koronázták magyar királlyá a székesfehérvári bazilikában. A ceremóniát ugyanaz a Szécsi Dénes esztergomi érsek végezte, aki csaknem huszonnégy esztendővel korábban előbb V. Lászlót, majd Ulászlót is koronázta. Mátyás koronázása szimbolikus lezárása volt annak a negyedszázadnyi „zavaros időnek”, amely éppen az 1440. évi kettős királykoronázással vette kezdetét. Mátyás a koronázással szuverén uralkodóvá vált, és ami ezután következett, azt évszázadok óta a magyar történelem egyik legdicsőségesebb fejezeteként tartja számon a magyar köztudat. 

Azt ugyanakkor nem szokás megfontolás tárgyává tenni, hogy ha 1440. február 21-ének hideg éjszakáján Kottanner Jánosné Wolfram Ilona nem csempészi ki a visegrádi várból a magyarok Szent Koronáját, Hunyadi Mátyást valószínűleg sohasem koronázták volna Magyarország királyává. Hunyadi János éppen a kettős koronázás következményeinek köszönhette váratlan felemelkedését és káprázatos karrierjét, enélkül pedig – könnyű belátni – fia aligha jutott volna már apja életében a magyar királyi trón küszöbére. Amikor a kormányzó 1452 márciusában birtokadományban részesítette Ilona asszonyt és férjét, nyilván V. László közelgő kiszabadulására készült, és ennyiben pragmatikus megfontolások vezették – de talán az ő agyán is átsuhant a gondolat, mennyi mindent is köszönhetett a talpraesett udvarhölgy merész tettének.