Hőstettek és protokoll

Hor­thy pro­to­kol­lá­ris áb­rá­zo­lá­sait néz­ve szem­beöt­lő, hogy mel­lét mennyi rend­jel és ki­tün­te­tés éke­sí­tet­te. Ez nem­csak a kor di­vat­ját tük­rö­zi, a kor­mány­zó a 20. szá­zad ta­lán leg­gaz­da­gab­ban de­ko­rált ma­gyar­ja volt, hi­szen a ka­to­nai hi­va­tás és az ál­lam­fér­fiúi pá­lya is ki­tün­te­té­sek­kel járt.

Bel- és kül­föl­di ér­dem­je­lei­nek el­ső cso­port­ját az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia ten­ge­rész­tiszt­je­ként tűz­ték mel­lé­re. Nem ér­dem­te­le­nül. Hor­thy nem­csak jól kép­zett, de vi­téz ka­to­na is volt, aki re­me­kül hasz­nál­ta ki le­he­tő­sé­geit, hogy óriá­si ru­tint sze­rez­zen, s mindezt bá­tor­ság­gal, vak­me­rő­ség­gel, de ha kel­lett, ra­vasz­ság­gal, dip­lo­má­ciá­val és em­ber­ség­gel pá­ro­sít­va ál­lí­tot­ta a dua­lis­ta bi­ro­da­lom és szö­vet­sé­ge­sei szol­gá­la­tá­ba bé­ké­ben, majd pe­dig az el­ső vi­lág­há­bo­rú ide­jén.

A Ka­to­nai Ér­dem­ke­reszt ha­di­dí­szít­mé­nyes III. osz­tá­lyát az el­len­sé­ges ha­jók köz­vet­len kö­ze­lé­ben 1915 má­ju­sá­ban vég­re­haj­tott bra­vú­ros vál­lal­ko­zá­sáért kap­ta meg. En­nek so­rán Né­metor­szág­ból vas­úton szál­lí­tott, s ott al­kat­ré­szei­ből össze­sze­relt két né­met