Hor­thy

A mo­dern vagy mo­der­ni­zá­ló­dó tár­sa­dal­mak vál­sá­gos id­ősza­kai­ban a gon­dol­ko­dás­mód több­nyi­re el­sza­kad a ra­cio­na­li­tás ta­la­já­tól, mi­ti­kus töl­tést kap, és a mi­ti­kus vi­lág­kép ál­tal köz­ve­tí­tett „vágyott ál­la­po­tot” a kul­tu­szok te­szik meg­ta­pasz­tal­ha­tó­vá a társada­lom szá­má­ra. Nem volt ez más­kép­pen Hor­thy Mik­lós ese­té­ben sem, aki­nek kul­tu­sza – és el­len­kul­tu­sza – már 1919 őszén meg­je­lent a kul­tusz­épí­tés szak­rá­lis te­rei­ben, a saj­tó­ban, a tö­meg­ren­dez­vé­nye­ken és fo­ko­za­to­san a tör­té­net­írás­ban is. Mindez azon­ban a há­bo­rús ve­re­ség, a tör­té­nel­mi ország­te­rü­let szét­hul­lá­sa és a két si­ker­te­len for­ra­dal­mi kí­sér­let nél­kül ér­tel­mez­he­tet­len, nem vé­let­len te­hát, hogy a Hor­thy­val kap­cso­la­tos kul­ti­kus nyelv­hasz­ná­lat el­ső ele­mei, az „ország­men­tő”, a „nagy hábo­rú hő­se”, az „or­szá­got irá­nyí­tó fő­ve­zér”, a „rend, biz­ton­ság és a fe­gye­lem meg­te­rem­tője”, „erős aka­ra­tú, ha­zá­ját sze­re­tő ki­vá­ló ka­to­na”, már a Sze­ge­den meg­szer­ve­zett Nem­ze­ti Had­se­reg bu­da­pes­ti be­vo­nu­lá­sa ide­jé­re a köz­be­széd­ ál­lan­dó fordulataivá vál­tak.