Hitler útja a hatalomig

„Uraim, hagyják, hogy ezután a mozgalom érdekeinek a képviselete az én gondom legyen! Amíg személyes felelősséget viselek, addig nem vagyok hajlandó megengedni, hogy bármiféle feltételeket támasszanak… Mostantól kezdve pedig engem terhel a teljes felelősség mindazért, ami ebben a mozgalomban történik” – mondta 1925 februárjában, a párt újjászervezésekor a müncheni Bürgerbräukellerben háromezer híve előtt. Szavait a tömeg ovációval és Heil! kiáltásokkal fogadta. Mindenki felállt s a Deutschland über allest énekelte.

Hitler már 1920 februárjától törekedett vezetői igénye érvényesítésére, de komolyabban csak szabadulása után jelenthette be terveit. Párton belüli ellenlábasaival sokáig halogatta az összecsapást. 1930-ban a balról támadó Otto Strasser vitájuk után meghátrált s kilépett a pártból. Testvére, Gregor, a „szervezőzseni” 1932-től már Hitler hatalmi pozícióját veszélyeztette. Bár 1932 végén ő is lemondott a vezetői posztoktól, 1934 nyarán áldozatául esett a „hosszú kések éjszakájának”. Ernst Röhm SA vezérkari főnök szintén balról érkező milíciaterve pedig a Reichswehr hosszú távú pozícióit veszélyeztette, ezért neki is buknia kellett.

1934. június 30-i meggyilkolásuk után Hitlernek nem maradt komolyabb ellenfele a náci pártban. Ettől kezdve a rendszer Hitleren állt vagy bukott. A pártban és a náci rendszerben a döntési hatáskört és a parancsadás menetét a Führer-elv határozta meg: „valamennyi vezető – Führer – tekintélye lefelé és felelőssége felfelé”, illetve a „többségi és tömegrendelkezés parlamenti elvének” elvetése. Elvben mindez szigorú, fentről lefelé irányuló parancsnoklási struktúrát jelentett, a gyakorlatban azonban számos hatalmi és kompetenciavitával járt, s több központú párt- és állami struktúrát eredményezett.