rubicon

Hetvenkedő katona vagy dörzsölt ügynök?

Rátz Kálmán. Egy bizarr életút tanulságai
lock Még 104 napig ingyen olvasható
25 perc olvasás

Császári-királyi huszártiszt, aki az orosz bolsevikok között harcolt a cseh légionisták ellen. Ellenforradalmár, aki részt vett a hazai antibolsevik szervezkedésekben, s ruszin önkéntesek élén küzdött Bugyonnij vörös lovassága ellen a lengyelek oldalán. Hadtörténész, aki szovjetszak­értőként vált híressé. Közíró, aki József Attilával akart nemzeti kommunista pártot szervezni. Nyilas képviselő, aki Moszkvába látogatott 1941 tavaszán. Politikus, aki antiszemita gúnyiratot tett közzé, de szembefordult Szálasival. Akit a németek hurcoltak koncentrációs táborba, ahonnan titokzatos módon kiszabadult. Aki tanúskodott Imrédy és Szálasi perében, kapcsolatban állt a cionistákkal és mindkét rendszer politikai rendőrségével, s végül Svájcban halt meg, emigrációban. Megannyi fordulat és talány egyetlen életpályába sűrítve. Ki volt valójában a 20. századi magyar történelem e rejtélyes, izgága alakja, Rátz Kálmán?

A földbirtokos családból származó Rátz – eredetileg Rácz – Kálmán 1888. augusztus 1-jén Komáromban látta meg a napvilágot. Édesapja akaratának megfelelően 1903-ban a nagyváradi honvéd hadapródiskolába került, amelyet jó eredménnyel végzett el, s 1907-ben hadapród-tiszthelyettessé avatták.

Világháború, Oroszország

A katonai minősítési tábla értékelése szerint jó kiállású, de nem kiemelkedő tehetségű lovas tisztet az első világháború kitörésekor mint az 1. honvéd huszárezred főhadnagyát a keleti frontra vezényelték. A harctéren szerzett sérülései és kitüntetései bátorságáról, sőt vakmerőségéről tesznek tanúbizonyságot. Ennek ellenére hamar, már 1916-ban orosz hadifogságba került. Volt tehát alkalma belekóstolni az „orosz életbe” és a forradalomba is – ez, mint látni fogjuk, nagy hatást gyakorolt későbbi életére.

Barátja, az arany vitézségi érmet is elnyerő Crouy Péter gróf segítségével, kalandos körülmények között megszökött a fogságból. Pontosan nem ismert okokból a bolsevikok oldalára keveredett, és harcolt a Csehszlovák Légió ellen – már ha hihetünk sajátos, első szám harmadik személyben, németül írt visszaemlékezéseinek. Az tény, hogy későbbi írásaiból kitűnik, testközeli tapasztalatokat szerzett a vörös egységekről. Ráadásul az is igaz, hogy több ezer magyar hadifogoly állt be a Vörös Hadsereg kötelékébe valamiféle védelmet remélve, ugyanis tartottak a csehektől, akik a magyar hadifoglyok hazatérésének akadályozása céljából sok esetben szabályosan vadásztak rájuk. Rátz minden bizonnyal Finnországot és Svédországot is érintve, valamikor 1918 első felében érkezett haza.

Egy rövid kitérő erejéig érdemes idézni Rátz 1938-ban kormánypárti képviselőként szavakba öntött gondolatait a világháborúról, valamint annak az emberi gondolkodásra gyakorolt hatásáról:

„A világháború azután, mint annyi más téren is, óriási változást hozott létre. Az emberek gondolkodása megváltozott, a világháborút végigharcolt katonák bejárták a fél világot, voltak hadifogságban, népek mozgásba jöttek és megismerték egymást, új eszmék keletkeztek, régi tekintélyek, régi struktúrák pedig ledőltek. Az emberek kultúrigénye, szellemi igénye egészen más lett és így átalakult a lelkisége úgy a falu népének, mint a város népének. Mondhatnám, valóságos szellemi anarchia kezdett kifejlődni akkor, a világháború utáni békeszerződésekből és a gazdasági elzárkózásokból egy roppant világválság sepert végig az egész föld kerekségén, amely nagy szociális nyomorúságot szült. Ebből azután különféle szellemi áramlatok fakadtak, agresszív szellemi áramlatok, amelyek ostromolják a régi fennálló tekintélyeket és kereteket.”

Forradalom, ellenforradalom, hatalmi harcok

1918 nyarán századossá léptették elő, decemberben pedig már – nagy utat megtéve az orosz bolsevikoktól – a szervezkedő ellenforradalmi érzelmű, „fehér” katonatisztek között mozgott, s korán kapcsolatba került a csoportosulás talán legnagyobb formátumú tagjával, Gömbös Gyulával. Ebből a társaságból nőtt ki a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE). Hogy Rátz mennyire a „tűz közelében” volt, jól mutatja Kozma Miklós, a későbbi belügyminiszter és MTI-vezér elmondása, mely szerint a neve szóba került az elnökválasztási tanácskozások során: „kiosztottuk a szerepeket, elhatározván, hogy a MOVE elnökéül a mi baráti körünkből kell megválasztani valakit. Azt, akit a legkönynyebb. Tekintettel arra, hogy a közgyűlésen csapattisztek lesznek többségben, először Rácz Kálmánra gondoltunk, akiről tudtuk, hogy jól beszél. De próbát tartottunk és megállapítottuk, hogy előadó módja kitűnő a legénységnek, de talán kevésbé alkalmas tisztek között.”

Végül Gömbös lett a befutó, Rátznak pedig be kellett érnie a MOVE budapesti elnöki tisztségével. 1919. február 13-án a hatóságok lázítás vádjával letartóztatták és egészen augusztusig, a kommün bukásáig börtönben tartották. Így tulajdonképpen megúszta a vörösterrort, viszont kimaradt az antibolsevik szervezkedésekből is. Amikor Rátz kiszabadult, érzékelnie kellett, hogy a sorok nagyjából rendeződtek és ebből ő kimaradt, bár igyekezett újra elhelyezkedni az ellenforradalmi erők sorai között. Nem elképzelhetetlen, 1919. nyár végén részt vett egyes, tiszti különítményesek által elkövetett akciókban.

1919 januárjában a csehek megszállták Kárpátalját (a korábbi Ung, Bereg, Máramaros és Ugocsa vármegyék területét). Az újonnan kikiáltott Csehszlovák Köztársasághoz csatolásról azonban a magyar és a ruszin lakosság véleményét nem kérték ki. Elégedetlen és továbbra is Magyarországhoz tartozni kívánó ruszinok egy csoportja 1919 őszén–telén fegyveres csapatok felállításába fogott ellenállás gyanánt. Ebbe a szervezkedésbe kapcsolódott be Rátz. A fegyveresek összeköttetésben álltak „Ruszka-Krajna”, vagyis Kárpátalja korábbi kormánybiztosával, Stefán Ágostonnal, aki ekkorra már Lengyelországba menekült. Rátz és társai azonban nem tudtak olyan erőt toborozni, ami a csehszlovák megszállók berendezkedését megrendíthette volna, s ezért egy kisebb akció után Lengyelország felé elhagyták Kárpátalját.

Történetük azonban itt még nem ért véget. A szovjet-orosz erők által fenyegetett lengyeleknek ajánlották fel szolgálataikat, s 1920 júliusában – az immár Rátz vezette csapatok – Nadworna (Nadvirna) és Stryj (Sztrí) városában (ma mindkettő Ukrajna) gyülekeztek. Bugyonnij híres-hírhedt vörös lovashadseregével Tarnopol és Lemberg térségében vették fel a harcot. A Magyarországról érkező fegyverek és ellátmányok mellett talán ők is szerepet játszottak abban, hogy Lengyelország végül nem került Leninék kezére.

1921 októberében a IV. Károly második visszatérési kísérletekor kialakult összecsapásoknál Rátz Kálmánt már idehaza, Horthy oldalán találjuk. Olyannyira, hogy Prónay Pál feljegyzéseiben a királygyilkosságtól sem visszariadók szűk táborában jelenik meg, ám a gyilkossági kísérlet ódiumát végül sem ő, sem más nem vállalta magára. Rátz százados autós különítményéhez egyetemi hallgatókból álló osztag tartozott, de túlzottan sok dolguk nem volt, szinte csak jelenlétükkel futamították meg az ellenállás nagysága miatt ledöbbent királypárti erőket.

Parkolópályáról az országgyűlésbe

A kiépülő új hatalmi struktúrában Rátz eleinte nem találta a helyét, s közel négy évig, 1925-ig nem is hallani róla, majd a Hadtörténeti Levéltár munkatársaként tűnik fel. A közéleti jelentőséggel nem rendelkező, továbbra is hivatásos katonatisztnek egyelőre be kellett érnie a levéltári feladatokkal, könyvtárosi munkakörrel. A hadtörténészi pályán próbált érvényesülni, bár csak jóval később, 1936-ban avatták doktorrá a debreceni egyetemen. A világháborús iratok rendezése mellett mindenesetre maradt ideje egyebek mellett az orosz hadifogságba kerültek emlékezéseinek összegyűjtésére és feldolgozására is. Első önálló munkája, Az oroszországi csehszlovák légió története 1930-ban jelent meg, s meglepően jó visszhangot keltett szakmai körökben, sőt, a mai napig alapvető munkának számít a témában.

A harmincas évek elején gyökeresen megváltozott Rátz élete. Biztos levéltári munkáját otthagyva felcsapott a „széles eszmei réteget” megszólaltató, alapvetően liberális szellemiségű Pesti Napló publicistájának. Geopolitikai témájú, ám eleinte kizárólag a bolsevizmussal foglalkozó cikkeiben tárgyilagos, már-már pozitív hangnemben írt a szovjet rendszerről. Ilyen volt a tervgazdaságról írt elismerő cikke: „Az első ötéves terv lezajlott és már kezdetét vette a második is. A teljesen ellentétes adatokból ma még tiszta képet alkotni lehetetlen, azonban kétségtelen, hogy amit eddig is végeztek, nagyjelentőségű úgy propaganda, mint gazdasági és katonai szempontból is. Ezt tagadni önmagunk káros és oktalan félrevezetése volna, mint ahogy egyáltalán nem volt célszerű és eredményes az eddig folytatott mindent negáló sajtópropaganda sem.” Emellett nagyobb lélegzetvételű írásokat is közölt a Magyar Katonai Szemlében.

A történet persze ennél csavarosabb. A „bolsevizmus-szakértővé” avanzsált Rátz cikkeit, tanulmányait voltaképp a kommunista Agárdi (Dancinger) Ferenc szerezte, ahogy erre a Botka Ferenc szerkesztette Magyar szocialista irodalom című füzet álnévtára rávilágít. Később Agárdi önálló monográfiákat is adott ki Rátz neve alatt (Afrika ébred, 1936., Utópista szocialisták 1941.). Hogy teljes legyen az abszurd: Rátz Magyar Kálmán álnév alatt publikált a KMP társadalomtudományi folyóiratában, a Társadalmi Szemlében! Mindezt megerősíti a Népszabadság hasábjain 1972-ben megjelent cikk idevágó részlete is:

„A Pesti Naplóban, a Budapesti Hírlapban, a Pester Lloydban Rátz Kálmán országgyűlési képviselő nevével jegyzett, másfél száznál jóval több aktuális kül- és belpolitikai cikk, az »Afrika ébred« impozáns kötete vagy az »Utópista szocialisták« marxista értékelését magában foglaló tanulmánygyűjtemény ugyanúgy Agárdi Ferenc tollából került ki, mint Ambrózy Györgynek – a Mária Terézia rend lovagjának – különböző polgári lapokban (Újság stb.) megjelent közel ötven náciellenes írása. De Crouy Chanell István grófnak a neve alatt volt olvasható az az Agárdi írta négy cikk is, amely az antifasiszta Prager Tageblattban látott napvilágot. Ezek az írások – bár a dolgok természetéből következően sok zavaros kitétellel terheltek –, okosak, hasznosak voltak, a haladás ügyét szolgálták, és mind az inspirátor Madzsar [József], mind a »kivitelező« Agárdi intuícióját dicsérték.”

A háttérben ügyeskedő Rátzot – remek helyezkedésének köszönhetően – 1932-től egyre inkább korábbi bajtársa, az újdonsült miniszterelnök, Gömbös Gyula közelében találjuk meg. Igaz, a kormányfő szűkebb környezetébe még nem került vissza, ám kétségkívül szerepet vállalt az újfajta politikai irányvonal kialakításában.

Nem sokkal később aztán már politikai ambíciói is kielégülhettek: Gömbös az 1935-ös országgyűlési választásokon igyekezett háttérbe szorítani a kormánypárt még mindig Bethlen Istvánhoz lojális parlamenti frakcióját, s új, az ő befolyása alatt álló képviselőkkel feltölteni a parlament padsorait és a kulcsfontosságú pozíciókat. A meggyengült konzervatívokkal szemben az ún. Gömbös-fiókák a párt 171 képviselőjéből 96-ot tettek ki. Köztük volt a pártpolitikába frissen bekapcsolódó, a sárospataki választókerületben mandátumot szerző Rátz Kálmán is.

Szocialisztikus eszmék iránti vonzalom

Rátz azonban nem csupán Gömbös csapatához közeledett ebben az időben, hanem az illegális kommunista mozgalom tagjaival is szoros kapcsolatba került. Többek között az író Hollós Korvin Lajos, az orvos Madzsar József, valamint a fiatal József Attila asztaltársaságát élvezte. De körükhöz tartozott Agárdi Ferenc is. Nem tudni pontosan, mi célból barátkozott Rátz Madzsarékkal, talán a szocialisztikus eszmék iránti vonzalma állt a háttérben; esetleg egyfajta „térítési” szándékkal keresett baloldali kapcsolatokat, s új – meglehetősen zavaros – nemzeti szocialista elképzeléseinek akart megnyerni lelkes marxistákat. Így látja például visszaemlékezéseiben Nádas Péter író: „Azon az igazán szűkre szabott terrénumon igyekezett a speciális politikai ideáival megvetni a lábát, ahol a polgári gondolkodás két végleteként megjelenő nemzetiszocialista mozgalom és a kommunista mozgalom ideológiája és metodikája generikusan összeért. Itt remélte felfedezni politikai utópiájának bejáratát.”

Ám hogy pontosan ki akart saját céljaira felhasználni kit, az ma már nehezen állapítható meg. Hollós Korvin Lajos szerint például Madzsar József ekképp vélekedett Rátzról: „zavaros fejű ember, de jóakaratú és felhasználható bizonyos dolgokra”. Hollós – aki a vörösterror egyik fő reprezentánsa, Korvin Ottó emlékére vette fel a Korvin nevet – az általa nem különösebben becsült, gyakorta egyenruhában járó nyugalmazott őrnagyot szintén bohózatba illő figuraként festette le emlékezéseiben. Vagyis Rátz „örökösen izgatott, túlfűtött, szerepelni vágyó paprikajancsi-típus, akinek kevésbé volt fontos, amiket mások mondtak, inkább az, hogy őt hallgassák”, illetve „műveltsége úgynevezett ragadmány-műveltség volt, rendszertelen, innen-onnan szedett, összekapkodott informáltság csupán”.

Elmondása szerint az országgyűlési képviselő (bár csak 1935-től volt az) arra kellett kommunistáknak, hogy „börtönbüntetésük letöltésére halasztást járjon ki az igazságügyminisztériumban”, ezért tömörült a „Társadalmi Szemle gárdája” körülötte. Két konkrét esetet is említ: „Madzsarnak pl. az általa és Apponyi György által kijárt halasztás jóvoltából sikerült büntetése elől kiszöknie az országból!” (igaz, ezzel Madzsar nem járt jól, ahogyan látni fogjuk). A másik eset: „1942-ben egy borzalmas munkatáborból kicsempészett levelemmel pl. azonnal elment nagybaconi Nagy Vilmoshoz, aki erre személyesen a helyszínre, Felső-Magyarországra utazott, majd eljárást indított kegyetlen századparancsnokom ellen.”

Hollós szerint Rátz rendszeresen tájékoztatta őket a kormány aktuális terveiről, sőt, az elvtársak „az évek folyamán számos hasznos könyvüket adták ki” a neve alatt. Hollós persze azt állította, hogy felülmúlhatatlan társaságukon kívül nem adtak Rátznak semmit, főleg nem információkat: „több mint évtizedes kapcsolatunk alatt sohasem kért s nem is kapott tőlünk értesüléseket”, így „soha senki sem bukott le sem közülünk, sem környezetünkben úgy, hogy néki a lebukáshoz köze lehetett volna”. Valóban így volt? Az biztos, hogy a munkásmozgalmi kórusversekben utazó Hollós nem imposztornak, hanem egy bumfordi alaknak tartotta Rátzot, ám véleményével szinte egyedül maradt a baloldali táborban. És Rátzot kár volt lebecsülni, amint azt József Attilával fenntartott kapcsolata is mutatta.

József Attila és a nemzeti kommunizmus

Rátz és József Attila kapcsolata a két háború közötti magyar szellemtörténet egyik legizgalmasabb fejezete. A huszárőrnagy és a költő valamikor 1932 végén, 1933 elején ismerkedhetett meg egymással. Erről Bányai László, József Attila sógora is megemlékezett:

„Attila egyre távolodott a kommunistáktól és Judittól [Szántó Judit, a költő élettársa] egyaránt. Egyelőre talajtalanul, légüres térben látszott mozogni. Ebben az állapotában figyelmét könnyűszerrel ragadta magához egy-egy eset, ami többé-kevésbé rövidebb időre a »hátha ez az« ábrándjával kótyagosította meg örökké kutató, kereső lelkét. Ekkoriban ismerkedett meg dr. Rátz Kálmánnal […] Ez a személyi varázs annyira lényegbevágó volt, hogy annak hatása alatt Attila egy időben még a Rátz Kálmán által képviselt politikai törekvésekkel is kacérkodott.”

Rátz tehát vélhetően nagy hatást gyakorolt a fiatal József Attilára, akinek – talán egyik Japán Kávéház-i sakkozásuk alkalmával – felvetette a proletár internacionalizmus meghaladásának és a kommunizmus nemzeti alapra helyezésének ötletét is. Mivel a költőnek állandóak voltak a kenyérgondjai, továbbá folyamatosan égett benne a közösséghez tartozás vágya, felkeltette érdeklődését Rátz ajánlata, hogy alapítsák meg a Nemzeti Kommunista Pártot. Azon túl, hogy eszmeileg nem álltak nagyon távol tőle Rátz gondolatai, csábította a biztos egzisztencia és a jól fizető hivatal ígérete. Még kommunista párttag volt, amikor lelkesedésében megírta A nemzeti szocializmus címet viselő, kiáltványszerű szövegét.

A „programcikk” létrejöttének mikéntjéről és a Rátzcal való viszonyáról a lelkes kommunista Szántó Judit árul el részleteket. Elmondása alapján a költő abban az időben „nyílt bizalommal hallgatta Rácz Kálmán társadalmat alakító új felfedezéseit” többek között arról, hogy „a nemzeti kommunizmus tudja megmenteni a bukástól az országot”, ugyanis „előbb a nemzetek összefogása kell, hogy erőt gyűjtsön és csak azután gondolhatunk nemzetköziségre”. Sőt, Szántónak arról is tudomása volt, hogy az újonnan létrehozandó párt titkárának Rátz az ő párját szemelte ki.

A dologból végül azért nem lett semmi, mert Szántó meglehetősen ellenségesen fogadta az ötletet: „Amikor ezt megírta és reggel felé megmutatta nekem az írást, elolvastam és kijelentettem: ezt pedig nem kapja vissza. Nemzeti kommunizmus: fából vaskarika. »Amíg itt vagy, ez az írás meg nem jelenhet. Éppen elegen vannak, akik félrevezetik a munkásokat, te nem állhatsz közéjük. Személyi bosszú nem indok arra, hogy azokat áruld el, akik közé tartozol«.” A munkásmozgalmi mitológia szerint hat hétig mosolyszünet volt a pár között, végül – úgymond – a költő könnyek között ismerte be súlyos tévedését és letett minden ilyesfajta tervéről.

Úgy tűnik, a mozgalmár beképzeltséget nem nélkülöző Hollós-Korvinnak eszébe sem jutott az a lehetőség, amelyet Lengyel András, a költő biográfusa írt le. Eszerint Rátz valójában egy Gömböstől származó utasítást teljesített József Attila megkörnyékezésével, ugyanis a miniszterelnök integrálni szerette volna őt a kormánypárt szellemi holdudvarába. Árulkodó ugyanis a szóban forgó programcikk „gömbösista”, vagy legalábbis Gömbös felfogásához illeszkedő szellemisége. Rendkívül fontos kiemelni, hogy a József Attila-féle programcikkben szó sem volt az antiszemitizmusról.

Nyilaskeresztes karrier

Gömbös 1936-os halálát követően Rátz eltávolodott a kormánypárttól – elvesztette mentorát –, 1938-ban pedig ki is lépett onnan, és a Hungarista Párthoz „igazolt”. Szálasi épp ekkor vonult börtönbe, s Hubay Kálmán volt a párt egyetlen képviselője a parlamentben, hozzá csatlakozott Rátz Kálmán és Haám Artúr.

A Hungarista Párt feloszlatása után Rátz Hubay Kálmánnal együtt létrehozta a Nyilaskeresztes Párt névre hallgató utódszervezetet. Szintén ez idő tájt alapította meg – immár nemzetiszocialista szellemiségű – politikai, társadalmi hetilapját, A Holnapot, mely még abban az évben a hungarista mozgalom hivatalos lapja lett korábbi szócsövük, a Magyarság betiltása miatt. 1939 márciusában az együttműködés egyre ingatagabbá vált, s a lap alcíme szerint már „független nemzeti szocialista folyóirat” lett, ám nem sokkal később rövid időre ismét a nyilasok szolgálatába állították. Végül a lap – és maga Rátz is – végleg elszakadt Szálasiéktól, címlapjáról a nyilaskeresztet is levették. A szakítás mögött látszólag némi elvi ellentét és személyes konfliktus állt. Csakhogy látni fogjuk, Rátznál a szakítás sem mentes a konspirációtól.

1939-ben még a Szálasi–Hubay-féle nyilas párt tagjaként szerzett újabb képviselői mandátumot, ezúttal a fővárosi II. választókerületben. A közte és a nyilasok között levő, kezdettől súrlódásokkal teli viszony első igazi mélypontja volt, amikor Rátz 1940-ben kilépett a Hubay-frakcióból, majd a képviselőház folyosóján úgy összekülönbözött párttársával, Széchenyi Lajos gróffal, hogy tettlegességre is sor került. Összeverekedtek. „Az incidens után Rátz Kálmán vitéz Lipcsey Márton és Horváth Géza képviselők útján lovagias elégtételt kért Széchenyi Lajos gróftól” – tudósított az esetről az egyik napilap. A fegyverrel (karddal) vívott párbajra végül valószínűleg nem került sor, legalábbis az újságok erről már nem számoltak be.

Stolte István vallomásai alapján a képet kicsit ki kell egészítenünk. Stolte István kezdetben a kommunista mozgalom trockista frakciójának meghatározó egyénisége volt, de 1932-es lebukása után a politikai rendőrség informátora lett. A háború után a Rajk-perben a besúgásra és a trockizmus vonatkozó szál alátámasztására használtak fel. Vallomásaiban érdekes adatokat olvashatunk Rátz Kálmánról, továbbá a nyilasokhoz csatlakozó kommunistákról. A nyilasok között ugyanis több olyan meghatározó kommunista egyéniség is akadt, akik eszméik diadalra juttatása érdekében léptek be a nyilasok közé.

Egyikük Párkányi István volt, aki bomlasztani is próbálta a pártot, de őt két másik korábbi marxista, Péntek István és Kassai-Schallmayer lebuktatta, ki is zárták a nyilas pártból. Párkányi azonban továbbra is aktív maradt, volt nyilas társaival kapcsolatot tartott. 1939. december 16-án arról jelentek meg írások a Nemzeti Életben és a Virradatban, hogy Párkányi marxista. Ezért Hubay Kálmán, a nyilasok vezetője felment Zsindely Ferenc miniszterelnökségi államtitkárhoz, hogy Párkányit fogassák le illegális kommunista szervezkedés vádjával. De azon a nyilas értekezleten, ahol erről határoztak, ott volt Rátz is, aki Hubayék háta mögött szólt Zsindelynek, hogy ne intézkedjen az ügyben, s így a nyilasokat továbbra is bomlasztani lehessen. Azonban ez is kiderült, ezért Rátzot is felszólították a kilépésre.

Stolte egy 1980-as években készült interjúban azt állította, ő személyesen kapott utasítást Sombor-Schweinitzer Józseftől, a budapesti rendőr-főkapitányság politikai rendészeti osztályának vezetőjétől, hogy épüljön be a nyilas pártba, és végezzen ott bomlasztó tevékenységet, illetve szervezze be – az általa alighanem ismert – Rátzot, és verjen éket utóbbi és a nyilas mozgalom közé. Ahogy Stolte fogalmazott: [Sombor-Schweinitzer] 1939 végén vagy 1940 elején hívatott, mégpedig egy meglehetősen furcsa ügyben. Arra kért, tegyek meg mindent, hogy a Szálasival éppen összekülönbözött Rátz Kálmán képviselőt és híveit leválaszthassuk a nyilas pártról. A feladatot vállaltam és sikerrel végre is hajtottam. Rátz a továbbiakban Sombor utasításait hajtotta végre.”

A Független Magyar Szocialista Párt

A németek melletti elkötelezettség növekedését gyakran bíráló Rátz ezután – ismét kisebb politikai fordulatot végrehajtva – 1940 januárjában a pártból is kilépett, s létrehozta saját, Független Magyar Szocialista Pártnak nevezett „ellenpártját”. Híveit elsősorban a Nyilaskeresztes Pártból kizárt vagy szintén kilépett politikusokból toborozta. Stolte szerint Rátz a magyar hatóságokkal egyeztetve alapította meg új pártját, és hetilapját a kormány szubvencionálta: „Később, ugyancsak Sombor tudtával, részben a kiábrándult nyilasokból megalapította a Független Magyar Szocialista Pártot, mely Keresztes-Fischer [Keresztes-Fischer Ferenc, akkori belügyminiszter] anyagi támogatásával lapot is kiadott. A Holnapba néhányszor magam is írtam.”

Ezzel együtt Rátz 1940-ben – gyaníthatóan nem saját tollából – Magyarság és zsidóság címmel zsidóellenes pamfletet adott ki, melyhez Sértő Kálmán, a nyilas mozgalom holdudvarához csapódó népszerű költő írt előszót. A kezdeti sikerek ellenére a párt nem tudott különösebb eredményeket felmutatni, támogatottsága elenyésző maradt. A párt létrejöttéről érdekes adalékokat mondott kihallgatóinak Stolte István a Rajk-per kapcsán 1949-ben, majd a felülvizsgálatkor, 1954-ben is. Állításai szerint Rátz Kálmán Független Magyar Szocialista Pártjának „célja az orosz orientáció és a harc a nyilaskeresztes párt ellen” volt.

Stolte több ízben megbeszélést folytatott Rátzcal, majd konspirált meghívást kapott Sombor-Schweinitzerhez, a rendőrfőkapitányhoz, akit már ismert és akinek a lekötelezettje, beszervezettje is volt. Utóbbi biztatta, hogy lépjen be Rátzhoz, és hozzátette: Keresztes-Fischer belügyminiszter reméli, hogy Rátz körül olyan párt jöhet létre, amely komolyan gyengíti a nyilasokat. Mint mondta, „nem lehet tudni, hogy mi lesz a háború végeredménye, csak az a biztos, hogy a németeket ezúttal is megverik”. Szeretnék, ha Washingtonban Eckhart, Moszkvában pedig Rátz ott lenne mint olyan, aki ott „posszibilis”. Mégpedig azért, hogy a háború után várható forradalmi változásokat „kilengésmentessé” lehessen tenni.

Soltte szerint Sombor-Schweinitzer hisztérikus és kiszámíthatatlan embernek jellemezte Rátzot, és Stoltének lett volna a feladata a nyilasellenesség és az orosz orientáció vonalán tartani őt. Stolte ÁVH-s kihallgatóinak 1954-ben még azt is állította, hogy Szálasi börtönből való szabadulása után (1940. szeptember 17.) Rátz halálfélelemben volt, és bocsánatot akart kérni. Csakhogy Szálasi ragaszkodott a nyilvános bocsánatkéréshez, s ezt Rátz nem vállalta. Így nappal Stolte, éjjel meg Sombor emberei „ráültek” Rátzra, hogy nehogy békülési lehetőséget tudjon keresni. Állítólag mégis sikerült a nyilasok között rövid karriert csináló Málnási Ödönnek – szintén volt marxista – írnia, hogy közvetítsen Szálasi felé, hogy tekintsenek el a nyilvános bocsánatkéréstől. De Szálasi nem reagált, így Rátz maradt a saját pártjában.

A Független Magyar Szocialista Párt pártvezetője Rátz Kálmán volt, pártvezető-helyettese pedig Stolte István. A párt tagsága alig 3-400 fő volt, a gyűléseket 50-70 ember látogatta. A legaktívabb a gépjárművezető csoport volt. Ennek tagjai kontaktust tartottak a nyilasokkal is, és bomlasztottak közöttük. Stolte szerint Rátz pártja „gyülevész” volt, mégis annyira szúrta a nyilasok szemét, hogy kocsmai verekedéseket provokáltak, amelyek során meg akarták késelni Stoltét és Rátzot is. Rátzék ugyanis úgynevezett vendéglői csoportokat alakítottak, hogy a nyilasokhoz hozzáférjenek. Egy nyilasokkal tartott vendéglői vitaértekezleten a nyilasok „kivillantották a konyhakéseket”. Stoltéék nem ijedtek meg, a nyilas vezetők pedig visszahőköltek a vérontástól, és elszeleltek. Az ottmaradt kisnyilas tagok pedig Stoltéékat ünnepelték és egymás után rendelték nekik az italokat.

A szovjet-orosz orientáció és utazás a Szovjetunióba

A személyes élményei miatt Oroszországot, illetve a Szovjetuniót kiemelten kezelő Rátznak 1941-ben jelent meg első orosz témájú könyve, A pánszlávizmus története. Művében, szembemenve a hagyományos interpretációval, a Szovjetuniót egyértelműen a nacionalista hatalmak közé sorolta, viszont furcsa módon elutasította, hogy a szovjetek részéről pánszláv veszély fenyegetné Európát. A pánszlávizmust egyébként is reakciós elgondolásnak titulálta, mellyel a szovjet vezetés szakított 1918 után. Két évvel később már egy teljes Oroszország-történettel jelentkezett, ami a baloldali sajtóban feltűnően jó, szinte zavarba ejtő méltatást kapott. Nem akárki, Agárdi Ferenc írt meleg hangú kritikát a könyvről. „Nem meglepő, hogy a több mint hatszázoldalas kötetet – melynek nemcsak hangja tárgyilagosan rokonszenvező, hanem képanyaga is félreérthetetlen propaganda a szocialista forradalom, a szovjet rendszer mellett – »hűvös tárgyilagossága« miatt felháborodottan magtámadta az Egyedül vagyunk [nyilas folyóirat], követelve, hogy a szerző vonja vissza munkáját” – írta a kötet visszhangjáról Lengyel Béla marxista irodalomtörténész.

1939 és 1941 között a magyar–szovjet kapcsolatokat furcsa többszólamúság jellemezte. Egyrészt a szovjetellenesség továbbra is megmaradt a magyar elit kötőanyagának, másrészt a Molotov–Ribbentrop-paktum Délkelet-Európa kisállamai számára is új helyzetet teremtett, amelyhez alkalmazkodni kellett. Harmadrészt az óvatos Teleki megkezdte a tapogatózást a Szovjetunió felé, és egy megnemtámadási egyezményre, sőt, akár fegyvervásárlásra is gondolt. Rátz Kálmán életének egy újabb érdekes epizódját ebben a keretrendszerben kell elhelyeznünk.

1941 áprilisában–májusában, a jugoszláv válság idején Rátz két hetet töltött Moszkvában. Diplomáciai útlevéllel, de hivatalos kormánymegbízatás nélkül utazott a Szovjetunióba. Útját pénzintézetek finanszírozták. Hogy mit keresett egy szélsőjobboldali (igaz, már nem nyilas) képviselő a szovjet fővárosban, arra a Magyar Általános Hitelbank egyik vezetője ad választ: „Utazásának célja az oroszok felé a kulturális kapcsolatok felvétele, és erre való tekintettel a Kultuszminisztérium ajánlását megkapta. Oroszországi látogatásának tulajdonképpeni célja azonban az, hogy állítólagos összeköttetései felhasználásával megkísérelje, hogy Magyarország részére fémeket vásároljon.”

A szovjetekkel rokonszenvező Rátz a szovjet–magyar kapcsolatok javulását is remélte, remélhette utazásától. Ezt támasztja alá 1940. november 13-i képviselőházi beszéde is, melyben a két ország egymáshoz való közeledésének lassúságát emelte ki: „Nekünk magyaroknak […] számolnunk kell ezzel a hatalmas szomszédunkkal. […] Sajnálom, hogy a miniszter úr által is említett kereskedelmi viszonylat nem valósult meg olvan mértékben, mint az kívánatos volna. Ez túlságosan soká húzódik már.”

Macartney, a magyar ügy brit szakértője arra utal, hogy Teleki Pál kormányfő 1941 elején egyenesen fegyvereket akart volna a Szovjetuniótól vásárolni. Közeledési szándékát a jugoszláv válság csak megerősítette: „Komoly ok van annak feltételezésére, hogy amíg a [német–magyar] tárgyalások folytak [a Jugoszlávia elleni háborúról], Teleki megbízott egy nem-hivatalos küldöttet […], hogy számíthatna-e és ha igen, milyen módon Moszkva segítségére.” Stolte pedig a fentebb hivatkozott interjújában tovább is ment, s azt állította, hogy Rátz Sombor-Schweinitzer kezdeményezésére ment a Szovjetunióba 1941-ben: „Ő küldte Moszkvába is valamiféle titkos, féldiplomáciai küldetésben.”

Rátz próbálkozásai azonban hiábavalónak bizonyultak. A szovjet diplomácia egész idő alatt gyanús elemként tekintett rá, s még a kiutazását is megalázó módon gátolták. A Seres Attila és Renfer Ágnes által feltárt iratokból kiderül, hogy elsőre nem engedték át a határon adminisztratív okokra hivatkozva, s visszaküldték a budapesti szovjet követségre új határátlépési engedélyért. Amikor kiért Moszkvába, nem termett sok babér számára. Kristóffy magyar követ jelentésében leszögezte: a Rátz által javasolt „kulturális egyezmény, amely megvalósítható lenne, egyenesen veszélyt jelentene a kommunista agitátoroknak Magyarország felé irányuló inváziója szempontjából anélkül, hogy részünkre valamely előny származnék abból, mert azt hiszem, a szovjet kultúrától, eltekintve egynéhány vonatkozástól, alig tanulhatnánk valamit”. Megjegyezte azt is, hogy nem tartja túlzottan komolyan vehetőnek Rátzot, ugyanis az általa hivatkozott „összeköttetés”, vagyis Madzsar József nem fellelhető – ma már tudjuk, ekkor Madzsar már évek óta halott volt, hiszen a sztálini nagy terror idején kivégezték.

Rátz nehezményezte, hogy sem a magyar, sem a szovjet fél nem volt kellőképpen segítőkész. Feljegyzésében többször is a „kevertvérű zsidó”, Krausz Rolf moszkvai megbízott és a magyar követség „akadékoskodásai” miatt dohog: „Amikor megkérdeztem, hogy mondja meg nyíltan, miért nem akar engemet támogatni […], Krausz attasé úr azt felelte, hogy ő mindenben a követ úr intenciói szerint jár el, s megismételte, hogy ő nem kapott sehonnan sem utasítást az én támogatásomra.” Írásának befejezéseként még az attasé leváltására is javaslatot tett, mondván, az nem képes ellátni feladatait, alkalmatlan a betöltött pozícióra. Így tehát a szovjetek nem álltak vele szóba, a német követségi alkalmazottak viszont annál inkább, és „pánikhangulatot” keltettek benne. Amikor Rátz hazajött, közölte, hogy ott őt senki nem fogadta, s Hitler legkomolyabb hadjáratára készül, ezért most helyre kell billentenie „oroszpártiságát”, és – Stolte közlése szerint – két vad oroszellenes előadást tartott. A második alkalommal a Független Szocialista Párt húsipari tagszervezetének szervezésében, a vágóhíd környékén, egy vendéglőben 200 fős hallgatóság előtt „gyalázta” a Szovjetuniót.

A „háború köde”, a német megszállás és a kiugrási kísérlet

Ha Stolte igazat mond, akkor Rátz „oroszellenes” fordulata rövid ideig tartott. 1941 nyarától újra egyre inkább németellenes hangot ütött meg. Ez mindenesetre még jobban elszigetelte őt a szélsőjobboldalon. Ezek után adódik a kérdés, a Vértes György kommunista író által a „Horthy-rendszer legügyesebb és legveszedelmesebb különleges ügynökének” titulált Rátz vajon pontosan milyen kapcsolatban állhatott a politikai rendőrségnek azzal a frakciójával, amelyet a nácik „angolbarátnak”, „zsidóbarátnak” neveztek? S milyen esetleges szélsőjobboldal-ellenes munkát végezhetett Sombor-Schweinitzerék részére a látszólag szélsőjobboldali politikus?

A német megszállást követően Rátz lapját a 10 600/1944. ME rendelettel 1944. március 27-én betiltották, őt magát a nácik letartóztatták és a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. Az újságíró Rátkai Károlytól tudjuk, hogy Rátz a lágerben az értékőrző részlegre lett beosztva, ahol társa volt többek között a kisgazda Parragi György és a szociáldemokrata pártvezető, Peyer Károly is. Innen rejtélyes körülmények között szabadult ki, befolyásos németbarát politikusok vállaltak kezességet személyéért. A bizarr élethelyzetek és döntések továbbra sem kerülték el életét. 1944 végén például cionista zsidómentő alakulatok számára biztosított nyilas egyenruhát, hogy álcázhassák magukat. A kommunista mozgalommal egyre leplezetlenebb kapcsolatot tartott fenn, de összeköttetésben állt Bajcsy-Zsilinszky Endrével és Veres Péterrel is.

A világháború után még katonai igazolóbizottság is kutatta, hogy pontosan miképp került szabadlábra Mauthausenből. Meghallgatták az ügyben rabtársait, akik szerint a tábor kihallgatótisztje járhatott közben Rátz szabadon bocsátása érdekében a Gestapo parancsnokságánál. A lágerben csont és bőrre soványodó, liberális Rassay Károly a tárgyaláson azt is elmondta, szerinte annak idején Rátz csak azért lépett a nyilasok közé, hogy mandátumot szerezzen a parlamentben. Rátz pedig úgy nyilatkozott erről – tovább kuszálva a szálakat –, hogy a nyilas pártba Eckhardt Tibor és Sztranyavszky Sándor felkérésére lépett be „azzal a céllal, hogy az ottani tömegeket megnyerje a baloldali eszméknek”!

Rátz ekkor már régóta összeköttetésben állt a Wiesshaus-féle nem moszkovita, független magyar kommunista frakcióval, amellyel a Magyar Függetlenségi Mozgalom és a Kiugrási Iroda is kapcsolatot tartott fenn. A kiugrási kísérlet előkészítése idején már Horthy kormányzó közelében találjuk a hazaérkezett Rátzot. Több bizalmas megbeszélésen is részt vett, s tagja lett volna a Moszkvába utazó küldöttségnek, de „hirtelen operációra, gyengeségre hivatkozva” visszamondta a megbízatást. Hihetetlennek tűnik, de az ő helyére került be végül Szent-Iványi Domokos, aki Faragho Gáborral és Teleki Gézával utazott el azzal az utasítással, hogy mentse a menthetőt. Némileg máshogy emlékezett Szent-Iványi, a történet kulcsszereplője:

„Szeptember második felében minden a terv szerint haladt a maga útján. Mihelyt szóba került az oroszokkal folytatandó közvetlen tárgyalások gondolata, a Kormányzó megfelelő embereket keresett a Moszkvába küldendő delegáció számára. […] két jelölt neve került előtérbe: Faragho tábornoké, akinek kiváló tulajdonságait az MFM 1943 novembere óta állandóan hirdette Horthy köreiben, és Rátz Kálmáné, egy huszárkapitányból lett országgyűlési képviselőé. Rátzot »kiegyensúlyozatlan, oktalan, fura embernek« tartottam. Jelölését elvetették, miközben ő úgy állította be a dolgot előttem, hogy ő maga mondott le a kiküldetésről.”

1945 után

Rátz Kálmánt a háborút követően, hosszas huzavona után igazolták. A népbírósági perekben – pl. Imrédyében és Szálasiéban – tanúként szerepelt. Ekkortájt még nem szakadt meg a kapcsolati hálója, s úgy tűnik, egyet-mást még el tudott intézni. Egy volt nyilas képviselő, dr. Kovács Gyula 1945. áprilisi kihallgatásakor beszámolt arról, hogy Rátz Kálmánnal tart fenn összeköttetést, akitől személyi okmányokat is kapott és a szerv megállapítása szerint így a „közmunkák alól kivonta magát”. Amit azonban Rátzról elmondott, az alátámasztotta Rátz történetét. Még a nyilas párt budapesti kerületvezetőjeként vitt szerepéről Kovács elmondta: „hozzájárultam, hogy Rátz Kálmán naponta tarthasson orosz tárgyú, oroszbarát előadásokat, és tudomásul vettem, hogy a párt munkásvezetői között oroszbarát szélsőbaloldali elemek foglalnak helyet”. Egyes nyilas képviselőkkel pedig jelentkezett Zsindely államtitkárnál, hogy a semlegességi politika ügyében támogatásukról biztosítsák a kormányt. Kovács 1940 tavaszán rövid időre kilépett a nyilas pártból, de továbbra is tartotta a kapcsolatot Rátzcal. Később Szálasi hívására visszatért a nyilas pártba, végül 1943-ban újra kilépett: „Kilépésemet úgy akartam tempírozni, hogy a pártnak a legtöbbet árthassak, s minél több képviselőt magammal vihessek.” Furcsa megállapítása, hogy 1944 nyarán a Lakatos-féle kormányprogram ellen szavazott, mivel úgy vélte, a Lakatos-kormány semmit sem fog tenni a kiugrás érdekében. Az még furcsább, hogy ezt a húzást Rátz Kálmán lakásán beszélték meg. Kovácsot 1944 őszén csaknem elhurcolták a németek Rátz Kálmán rejtegetése miatt. Az őt zaklató Gestapo-nyomzók elől végül ő maga is inkább „eltűnt”. Az is izgalmas része Kovács szovjet-orosz vonatkozású történetének, hogy elmondása szerint Budapest ostroma után a szovjet szervek kétszer is kihallgatták. Másodjára a frissen megszerveződött új magyar politikai rendőrség adta át a szovjet kémelhárítóknak, akik egyheti vizsgálat után elengedték.

Kovácsot végül nem ítélték el, és Rátz ellen sem indult eljárás. Úgy tűnik tehát, hogy Rátz a háború után igyekezett alkalmazkodni a pillanatnyi körülményekhez, ezért felvételét kérte a Magyar–Szovjet Művelődési Társaságba, amelyet a kommunisták természetesen saját terepnek tekintettek. Egy 1945. június 8-án keletkezett, Rákosi Mátyásnak szóló, szigorúan bizalmas irat szerint Háy Gyula főtitkár arról érdeklődött a pártvezérnél, mit csináljanak Rátz (az iratban Rácz) Kálmán kérelmével, megválaszthatják-e a társaság rendes tagjának, illetve mit mondjanak az ügyről a budapesti nagykövetség szovjet tanácsosának. Rákosi nem értékelte a volt nyilas képviselő próbálkozását, s nem engedte a társaság közelébe. Az ominózus papírra tollával csak ennyit vetett oda: „Rácz közeledését elutasítani.”

A Magyar Közösség tagjai ellen indított koncepciós perben került elő ismét Rátz szerepe. Méllik Endre, a Magyar Közösség vezetőinek egyike vallomásában kitért arra, hogy Rátz több esetben segített a lebukott, őrizetbe vett baloldaliakon, s arra is, hogy Rátz kifejezetten állította neki: Teleki küldte ki Moszkvába tárgyalni. A Magyar Közösség-perben azután nem esett róla több szó. Később Vázsonyi Vilmosné is megemlítette Rátzot visszaemlékezéseiben: „Bemondták, hogy már elvitték [a németek] Rassay Károlyt, Rátz Kálmánt, aki egy ideig ugyan Moszkvában élt, és az oroszok mellett könyveket is írt, de egy ideig nyilasnak gerálta magát azért, mert így meg akart tudni egyet-mást, hogy ott bent a pártban mi történik” – vagyis elég elterjedt volt baloldali-liberális körökben az a szóbeszéd, mely szerint Rátz csak beépült a nyilasok közé.

1948-ban – állítólag Rajk László segítségével – előbb a szomszédos Ausztriába, majd onnan Svájcba ment. Az emigrációban találkozott Macartney brit történésszel, aki a brit külügy, illetve a brit titkosszolgálatok keretén belül ritka madárként Magyarország pártfogója volt. Rátz azt mondta Macartney-nak, hogy őt Teleki küldte Moszkvába, éspedig azért, hogy a magyar semlegességhez szükséges fegyverzet beszerzéséről tárgyaljon. Valóban így volt? Talán a hivatalos szovjet jelentések közül nem ismerünk mindent – s amit ismerünk, az csupán a konspiráció fedését szolgálta? Vagy Rátz csak saját maga játszotta fel szerepét? Esetleg tényleg kapott valamiféle félhivatalos feladatot a magyar kormánytól moszkvai tárgyalásokra?

Túl sok adat mutat arra, hogy igenis lehetett ilyen próbálkozás, de akkor miért Rátzot küldték ki? Ráadásul a nyilasok között játszott direkt provokációs szerepét sem lehet lesöpörni az asztalról. A közelmúltban derült fény a nyilasok által a Dohány utcai zsinagóga ellen 1938-ban elkövetett merényletnél használt kézigránátok szándékosan legyengített hatásfokára, illetve a Wirth Károly nyilas képviselő 1940-es „összeesküvési ügye” mögötti fabrikált koncepcióra. Rátz Kálmán ügyletei gyanúsan egybecsengenek ezekkel történetekkel.

Ha létezett effajta manipulációs törekvés a Horthy-rendszerben, az nem azt jelenti, hogy a nyilasok veszélytelen társaság lettek volna, akiket csak az establishment fújt fel. Éppen ellenkezőleg. A Bécsben gyülekező, fegyveres kiképzésben is részesített, náci pénzen tartott nyilas emigráció önmagában cáfolja ezt a tételt. Inkább arra kell gondolni, hogy egy totalitárius nagyhatalom által szorongatott s egy másik totalitárius nagyhatalom közvetlen szomszédságában élő kis országban a nemzeti függetlenségért felelősséget vállaló politikusok és hatóságok hogyan próbálják a belpolitika kézben tartásával az állami mozgásteret kifelé megőrizni.

Rátz egy 1951-es államvédelmi összefoglaló szerint Svájcban, egy „Flüchtlingsheim”-ben, vagyis menekültotthonban élt. Ebben az évben fejezte be fordulatos földi pályafutását.