Hétköznapi férfiú

Azok, akik Te­le­ki Pált kö­zel­ről is­mer­ték, ok­vet­le­nül meg­sze­ret­ték. A távolból már ko­ránt­sem min­den­ki volt ve­le így. Di­na­miz­mu­sa néha kot­nye­les­ke­dés­nek tűnt, sar­kos vé­le­mé­nyei ci­niz­mus­nak, és szüntelenül szét­in­dá­zó mon­da­tai csak a beava­tot­tak szá­má­ra vol­tak él­vez­he­tőek. Mégis: ta­lán egyet­len olyan po­li­ti­ku­sa sincs a két vi­lág­há­bo­rú kö­zötti Magyaror­szág­nak, aki annyi­ra ben­ne len­ne a tör­té­ne­ti köz­tu­dat­ban, mint éppen ő. A har­min­cas évek­ben cin­gár alak­ja meg­szo­kott jelensége volt a bu­da­pes­ti Bel­vá­ros éle­té­nek, ahogy Jó­zsef ná­dor té­ri pa­lo­tá­já­ból az egye­tem­re, az Or­szá­gos Ka­szi­nó­ba vagy ép­pen a Ha­zai Ta­ka­rék­pénz­tár­ba sie­tett.