„Kuruc nevet viselt a jó hazafi, / Labanc volt a honáruló kurafi…” – Arany János szavait sokszor és sokan idézték. A költő – 1849-ben! – a „kuruc világ regéinek” segítségével nyilvánította ki saját korának fájdalmas igazságát, amely persze adott esetben el is térhet a történelmi valóságtól. Nemcsak a költő, de a történettudósok is gyakran közelítettek a Rákóczi-korhoz úgy, mint a kibékíthetetlen ellentétek időszakához. De vajon igazuk van-e?
Annyiban feltétlenül, hogy a kuruc függetlenségi háború éppúgy megosztotta az ország népét, mint történelmünk sok más korszaka. A kuruc–labanc viszály azonban korántsem a „jó hazafi” és „honáruló kurafi” sematikusan egyszerű ellentétében nyilvánult meg, sokkal inkább az ország és a nemzet boldogulását eltérően megítélő politikai nézetek heves összecsapásának, Magyarország polgárháborús jellegű megosztottságának két pólusát jelenti. A kortárs elbeszélő forrásokból és egykorú iratokból ez sokkal tényszerűbben kitűnik, mint ahogyan az közvéleményünk előtt ismeretes. Utóbbira még ma is elsősorban a 19. századi romantikus történelemszemlélet nyomja rá bélyegét, de a marxista történettudomány ideológiai béklyóitól sem sikerült még teljesen megszabadulni.
A örténetírásunk nagy adóssága, hogy amíg Rákóczi leghívebb követőiről életrajzi monográfiák születtek, és az egykori kuruc vezérek (Bercsényi Miklós, Bottyán János, Balogh Ádám, Esze Tamás, Jávorka Ádám, Ráday Pál, Vay Ádám stb.) nevét közterületek és intézmények sokasága őrzi, addig a másik oldalon álló, komoly politikai erőt képviselő „labanc tábor” jelentős képviselőiről csak ritkán esik szó. Még akkor is igaz ez, ha ma már egyetlen mértékadó tudós sem fogalmaz sarkosan, és mind szélesebb körben ismerik fel a korábbi szélsőséges nézetek és sémaszerűen egyszerű megközelítések tarthatatlanságát.
Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!
Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashata Rubicon Online-on.