Határnyitás osztrák szemszögből

Európa felosztásának időszakában, tehát még a hidegháború idején, Ausztria azon államközösség szélén helyezkedett el, amely magát – ahogyan akkoriban nevezték – a nyugati értékek birtokosának vallotta. Bár nem minden kommunista vezetésű állam helyezkedett el keletre tőlünk – Kelet-Berlin és Prága is Bécstől nyugatabbra található –, de összességében ők „a keletiek” voltak. Az osztrák kormányok, nemcsak a sajátom, hanem azon kollégákéi is, akik már korábban ezt a hivatalt viselték, ebből a pozícióból próbáltak az úgynevezett keleti államokkal – beleértve a Szovjetuniót is – gazdasági, külpolitikai, kulturális kapcsolatokat fenntartani és kialakítani. Ami, úgy gondolom, sikerült is.

Ez Ausztrián belül és főleg a nyugat-európai szomszédoknál nem volt magától értetődő. A szomszédok oldaláról a háttérben állandóan felbukkanó kérdés volt a következő: mit jelent az, ha ti a kommunista államokkal sokkal jobban harmonizáltok, mint mi „európai többiek”? Kicsit dühösek is voltunk, hogy például a frankfurti repülőtéren és Zürichben az egyik irány: Európa, USA és a másik irány: Kelet-Európa és Ausztria volt. De ez így volt.

A belpolitikában a következőket kell kiemelni: abban az időben, amikor még nem létezett konvertibilis valuta, egy olyan időben, amikor az Európa keleti részéhez tartozók közül jó néhány még nem volt tagja az európai valutauniónak, ekkor mi meglehetősen élénk külkereskedelmet folytattunk – export, import, beruházások stb. –, és kialakítottuk Ausztriában a hitelgarancia és a hitelbiztosítás rendszerét. Az osztrák parlamenti ellenzék mindig kritikusan megjegyezte: az osztrák