Hadszervezet az Árpád-házi királyok alatt

Joggal állapíthatta meg már a 17. század elején Sir Walter Raleigh, hogy a töténelem a háborúk története. Mégis, míg a modern kor hadieseményeiről a történetírók igyekeznek forrásokon nyugvó, árnyalt képet nyújtani, addig a középkori háborúkat a lovagi ideálok érdekében hozott aránytalan áldozatnak vagy az értelmetlen pénzpocséklás iskolapéldáinak tekintik. Érthetetlen módon megfeledkeznek arról, hogy a háborúkat az uralkodók akkor sem jó- vagy éppen rosszkedvükben indították, hanem a rendelkezésre álló hadszervezet lehetőségein belül a mindenkori belpolitikai, regionális vagy éppen összeurópai hatalmi viszonyoknak megfelelően cselekedtek.

A középkori társadalomszerkezet rendezőelve a hadseregállítás volt. Az állandó és fizetett hadseregek előtti korszakban a közszabad, illetve a nem teljes szabadságot élvező kiváltságolt rétegek, később a nemesek alapvető és legfontosabb feladata volt a teljesen vagy részben saját költségükön való hadba szállás. E társadalmi mechanizmus életben és kézben tartása a király feladatát képezte, aki gyakorlatilag az ország fegyveres erővel is rendelkezett. Minden egyes hadba vonulás alkalmat kínált a királynak arra, hogy lemérhesse alattvalói lojalitását, harckészségét, ispánjai és vezérei alkalmasságát az általuk betöltött posztra. A résztvevők számára