Habsburg uralom Észak-Itáliában

Észak-Itália Napóleon után

A nagy francia forradalom rendkívüli hatást fejtett ki Itáliában is: a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavak termékeny talajra találtak az egész Appennini-félszigeten. Az olasz földre bevonuló franciák ráébresztették Itália népét a megingathatatlannak látszó uralkodói hatalom mulandóságára, valamint a forradalmi fellépés erejére. Jelenlétük sok-sok változást hozott: eltörölték a kiváltságokat, s bevezették a polgári törvénykönyvet, azonban a magas adóterhek és az állandó sorozások nem nyerték el a lakosság tetszését, és számtalan apró ellenálló csoportosulás jött létre, amelyek szembeszálltak a megszálló csapatokkal. Ugo Foscolo olasz költő így összegezte a franciák, illetve Napóleon szerepét: „megvolt az az érdeme, hogy újra fegyvert adott Itáliának, és hogy nem csak egyesítette összes provinciáit ugyanazon törvények alatt, de az emberek lelkét is a franciák elleni gyűlöletben” 

A bécsi kongresszust (1814–1815) követően némi módosítással helyreállították az Appennin-félsziget XVIII. századi megosztottságát. A Habsburg Birodalom vezető szerepe az egész félszigeten egyértelmű volt: Ausztria újra bekebelezte a korábban is birodalomhoz tartozó Lombardiát, továbbá a campoformiói békekötés során átmenetileg a monarchiához került Velencét. A Habsburg-dinasztia mellékágaiból kerültek ki Parma, Modena és Toscana uralkodói is, de az egész Appennini-félszigeten egyértelműen a bécsi udvaré volt mindenben a döntő szó. A napóleoni korszakban létrejött különböző franciaellenes olasz titkos társaságok immáron Ausztria ellen fordultak. Kialakult az a meggyőződés, amely szerint az olasz nemzeti fejlődés legfőbb akadálya az elnyomó osztrák hatalom, ezért az elsőszámú feladat nem más, mint az önrendelkezés kivívása. 

Bár Klemens von Metternich, a Habsburg Birodalom államkancellárjának szemében – ahogy fogalmazott – Itália pusztán csak „földrajzi fogalom”, mégis, 1815 és 1848 között a széttagolt félsziget mozgalmai okozhatták a legtöbb fejtörést a vezető osztrák politikus számára. Míg az osztrák titkosrendőrséget az összeesküvések leleplezése foglalta el, addig a Habsburg Birodalom hadseregét a fegyveres felkelések elfojtására kellett felhasználni. 1820–1821-ben Nápolyban és Torinóban, majd 1830–1831-ben a Modenai Hercegségben és a Pápai Állam területén kellett bevetni az osztrák hadsereget a rend helyreállításának érdekében. Milánóban és Velencében azonban – egy darabig – jobban kézben tudták tartani a helyzetet, s nem fajultak odáig a dolgok, mint az Appennini-félsziget többi részén.

Egy új királyság születése és működése

A Lombard–Velencei Királyság a napóleoni birodalom bukása után, 1815. április 7-én jött létre császári pátenssel. Az új állam egyrészt olyan területekből állt, amelyek már a 18. században is a Habsburg Birodalomhoz tartoztak, például a Milánói és a Mantovai Hercegségből, másrészt pedig a campoformiói békeszerződéssel Bécshez kerülő Velencei Köztársaságból. Az összterülete elérte a 47 000 km2-et, lakossága pedig kb. 4,5-5 millió fő lehetett. A királyság szimbóluma a középkori longobárd uralkodók Vaskoronája volt (ezt helyezték 1838-ban I. Ferenc legidősebb fiának, Ferdinándnak a fejére), a címerében pedig a Szent Márk-oroszlán és a Visconti-kígyó szerepelt, amelyek a két országrész történelmi jelképei közé tartoztak. A Habsburg Birodalom ezen szegletében a király helytartója az alkirály volt, milánói székhellyel. Ez a pozíció azonban teljesen súlytalannak számított, mivel az alkirály leginkább csak reprezentációs feladatokat látott el.

A valódi hatalom a Milánóban, illetve Velencében működő egy-egy kormányzóság, illetve az élükön lévő kormányzóknak a kezében volt, akiket közvetlenül Bécsből irányítottak és ellenőriztek. Ők voltak egyben a milánói és a velencei úgynevezett központi kongregációknak (congregazione centrale) is a vezetői. Ezek a rendi gyűlések alig hasonlítottak magyar párjukra: olyan tanácsadó szervként működtek, amelyek leginkább csak javaslatokat fogalmazhattak meg. Feladatuk főleg abban állott, hogy felmérjék a lakosság igényeit és szükségleteit, és ezt továbbítsák a központi hatalom felé. A kormányzóságoknak alárendelt tartományokat a Lombard–Velencei Királyság területén delegációknak (regia delegazione) nevezték, amelyek élén egy-egy delegátus állt. Ezek a közigazgatási egységek gyakorlatilag megfeleltek a magyar vármegyéknek. A lombard kormányzósághoz Milánó, Como, Bergamo, Brescia, Pavia, Cremona, Mantova, Lodi-Cerma és Sondrio, a velencei kormányzósághoz pedig Velence, Verona, Vicenza, Udine, Padova, Treviso, Rovigo és Belluno delegációi tartoztak.

Összességében elmondható, hogy a Habsburg Birodalom érdekeinek megfelelően irányították a Lombard–Velencei Királyságot, azonban a magyarországiénál jóval kevesebb jogköre volt a helyieknek, ugyanis Magyarország a maga ismétlődő országgyűlésével, mind jobban erősödő reformkövetelésivel jóval szervezettebb politikai erőnek számított. Nem volt véletlen az, hogy a Habsburgok nem akartak olyan jogosítványokat adni a Lombard–Velencei Királyság számára, mint amivel Magyarország rendelkezett, hiszen akkor jóval nehezebb dolguk lett volna a birodalmuk ezen szegletében. Kiemelendő egyúttal, hogy a magyarországi reformellenzék munkája közvetlenül is hatással volt a Lombard–Velencei Királyságra: az alkotmányosság bevezetése a birodalom egyik felében ugyanis nem maradhatott hatás nélkül Itáliában sem, így a magyar liberálisok fellépése lényegében segítette az olaszok ügyét is.

A bécsi berendezkedés fogadtatása Észak-Itáliában kezdetben egyáltalán nem volt negatív: Velencében az osztrákokat felszabadítóként üdvözölték a francia elnyomás után, Lombardiában pedig örömmel fogadta a lakosság jelentős része, hogy végre nincs háború, rend és nyugalom uralkodik. A nemesség fiatalabb tagjai azonban csalódtak, mivel alkotmányos kormányzást és jóval nagyobb fokú önrendelkezést vártak volna el Bécstől. Körükben az elégedetlenség évről-évre csak növekedett, főleg, hogy a legfontosabb hivatalokat szinte csak és kizárólag osztrákok töltötték be. A középrétegek sem örültek az erőteljes német befolyásnak: például az ügyvédeknek hivatásuk hatékony elvégzéséhez jól kellett tudniuk németül, az iskolák és az egyetemek pedig Bécsben megállapított tanterv szerint működtek.

Ezekre rakódtak rá az abszolutista kormányzás elnyomó eszközei, úgymint a cenzúra, a titkosrendőrség, illetve az egyre népesebb császári sereg jelenléte. A Lombard–Velencei Királyság területén 1848 elején 78 ezer katona állomásozott, akiknek a kétharmada nem is volt olasz. Mindezeken felül az osztrák kormány külföldön őriztetett foglyokat, Szegeden például 1831 óta több százat. A hivatalos indoklás alapján köztörvényes bűnözőket, illetve az ilyen büntettek potenciális elkövetőit zárták be, a valóságban azonban főleg politikai foglyokat deportáltak a szegedi börtönbe, így kívánva elejét venni a meg-megújuló Habsburg-ellenes politikai mozgalmaknak. Mindezek mellett már csak olaj volt a tűzre, főleg 1847–48 fordulóján, az olyan kicsinyes tiltások bevezetése, mint a nemzeti színnel díszített ruhák és tárgyak hordásának, vagy éppen a karneválokon az álarc viselésének tilalma.

A birodalom ékköve

Gazdasági és társadalmi értelemben Lombardia a Habsburg Birodalom legfejlettebb területei közé tartozott. Mindez jelentős részben Mária Terézia felvilágosult abszolutista politikájának volt köszönthető, amelyet a helyi értelmiség is teljes mellszélességgel támogatott. Az uralkodónő reformintézkedései közül kiemelendő a mindenki számára nyitott állami iskolák létrehozása, amely jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Itáliában ezen a területen legyen a legalacsonyabb az analfabéták száma. Ez kiváló háttérnek bizonyult ahhoz, hogy még a 17. század idején hanyatlásnak indult selyemfeldolgozás új lendületet kapjon. A 18. század második felében, illetve a 19. század első felében jelentős osztrák tőke érkezett a lombardiai textilipar fejlesztése érdekében. Ezzel együtt arra is figyeltek Bécsben – különböző közigazgatási reformok bevezetésének keresztül –, hogy ne boruljon fel jelentősen a város és a vidék gazdasági egyensúlya. A városi vezetőrétegek jelentős pénzt fektettek a mezőgazdasági termelés minőségi és mennyiségi javításába, amelynek köszönthetően – a selyemhernyó-tenyésztésen és az állattartáson keresztül – a vidék bekapcsolódhatott a városi ipari termelésbe. Annak ellenére, hogy 1851-ben felütötte a fejét a Nosematosis nevű hernyóbetegség, amely súlyosan hátráltatta a tenyésztést, 1856-ban csak Milánó tartomány területén 450 manufaktúra működését jegyezték fel, ahol több mint 50 ezer munkást foglalkoztattak – igaz, az ebben az ágazatban lévő munkások nagy része közben a mezőgazdaságban is dolgozott.

A gazdasági fejlődés két fontos fokmérője a korszakban az urbanizáció, illetve a vasútépítés mértékbe. A bécsi politikai vezetés jelentős erőfeszítéseket tett, hogy emelje az itteni közszolgáltatások színvonalát, illetve fejlessze a helyi infrastruktúrát. Milánó lakossága a 19. század eleji 140 ezerről a század közepére 240 ezerre növekedett (Az olasz egység létrehozására pályázó Szárd–Piemonti Királyság székhelyén, Torinóban ekkortájt 170 ezren éltek.) A Habsburg vezetés fontos gazdaságpolitikai célja volt a vasúthálózat kiépítése, amelyet a helyi elit is jelentős mértékben támogatott. Kiemelendő azonban, hogy itt már a nagypolitika felülírta a gazdasági érdekeket: az igaz, hogy az osztrákok 1848-ig két vasútvonalat is építettek Milánó és Monza között, illetve Velence irányába Treviglióig, attól azonban már elzárkóztak, hogy megvalósuljon például Milánó és Torino vasúti összeköttetése. Az 1850-es években már egy jóval hosszabb vasútvonal is kiépült Brescia, Verona és Velence között.

A korszakban a Habsburg Birodalmon belül Csehország és Alsó-Ausztria mellett Lombardia rendelkezett a legnagyobb termelékenységgel és a legmagasabb egy főre jutó jövedelemmel. Ausztria nagyhatalmi státuszának egyik jelképe volt Lombardia, a birodalom ékköve, ahol ráadásul egész Itália-szerte a legjobb volt az életszínvonal. A főváros, az osztrákok által uralt Milánó, akár napjainkban, a kor ipari, kereskedelmi, szellemi és művészeti központja volt. A kortársak a várost „kis Párizsként” emlegették, amelyet csillogó, modern és gondtalan településként írtak le. Nem csoda tehát, hogy az osztrákok foggal-körömmel ragaszkodtak a terület megtartásához.

Velence, mikor Ausztriához került – főleg Lombardiával összehasonlítva – erősen elmaradott területnek számított, szinte teljes mértékben mezőgazdasági jellegű volt, és csak jelentéktelen iparral rendelkezett. Gyakorlatilag megőrizte városállami struktúráját, mindezt úgy, hogy a századok folyamán jelentős szárazföldi területekhez jutott hozzá. A helyi nemesség nem hagyott fel teljes mértékben a kereskedéssel, azonban számukra már inkább megérte hatalmas földterületek megszerzésével földbirtokos arisztokratává válni. Főleg kukoricát és gabonát termesztettek, illetve borral kereskedtek. A velencei selyemet alig dolgozták fel helyben, a legtöbb termék lombardiai manufaktúrákba került. 

A jelentős elmaradottságot csak tetézte Napóleon itáliai hadjáratainak pusztításai. A köztársaság utolsó évében Velence város népessége 137 ezer fő volt, ez 1825-re 113 ezerre csökkent: a lakosság elszegényedett, a nemesség jó része elköltözött a szárazföldre, a kereskedő- és iparosréteg megfeleződött, nagy volt a munkanélküliség, az emberek fele pedig támogatásra szorult. A városnak az sem kedvezett, hogy egy igen jelentős „ellenfelet” kapott a korszakban: Trieszt gyakorlatilag Közép-Európa tengeri áruellátását átvéve jelentős mértékben csökkentette Velence fontosságát. A bécsi kormányzat azonban hatalmas infrastrukturális befektetéseken keresztül (utak építése, a kikötő helyrehozása, hajógyár fejlesztése stb.) új életet lehelt a tartományba.

A sikeres gazdaságpolitikát jól jelzi az az adat, hogy a század közepére a Lombard–Velencei Királyságból érkezett be Ausztria kincstári bevételeinek a harmada. Bécs ajánlata az olaszok számára tehát összességében ez volt: jól működő gazdaság, rendes kormányzás és biztonság – forradalom és felfordulás helyett. Ez a politikai azonban nem tudta elfedni az elnyomó abszolutista módszerek visszásságait. Mivel Bécsnek egyre több katonát kellett Itáliában állomásoztatnia, kénytelen volt az adókat emelni, jelentős részben a katonai többletkiadások fedezése miatt. Szépen lassan így vált a Lombard–Velencei Királyság fejőstehénné az udvar számára.

Forradalom Milánóban és Velencében

A bécsi udvar elnyomó abszolutista politikája mellett – amelyet leginkább a Magyarországon is ismert cenzúra és titkosrendőrség fémjelzett – az elégedetlenséget Észak-Itáliában az élelmiszer árak folyamatos emelkedése is csak növelte az 1840-es évek közepén. Bár a Pó-síkságot az aszályok megkímélték, azonban az osztrákok gondoskodtak arról, hogy nagy mennyiségű élelmiszert szállítsanak el Lombardiából a birodalom más tartományaiba, ahol az élelmezési helyzet súlyosabb volt. Milánóban már jóval az 1848-as forradalmat megelőzően is pattanásig feszült a helyzet, több tüntetésre került sor az osztrák katonák jelenléte miatt. Még 1847-ben, Milánó és környékén az élelmiszer kivitele elleni tiltakozásként kifosztották az élelmiszer-kereskedők raktárait. A katonaság tehetetlen volt. 1847. szeptember 8-án a milánói polgárok a város kivilágításával és utcai felvonulással ünnepelték az új érsek beiktatását, akit az Itália-szerte népszerű IX. Pius pápa nevezett ki. Az új érsek lombardiai származású volt, szemben elődjével, aki osztrák. Amikor az ünneplés során a fiatalok egy csoportja a pápát kezdte el éltetni, a rendőrség beavatkozott. Az összetűzés eredményeképpen egy polgár meghalt és hatvanan megsebesültek.

A tüntetések a városban egyre gyakoribbak lettek, s még a márciusi forradalmat megelőzően került sor egy olyan megmozdulásra, ahol már a katonaság is beavatkozott. Giovanni Cantoni, a milánói egyetem fizikaprofesszora a Dóm-téren felszólította a város lakóit, hogy ne dohányozzanak többé, hiszen Ausztria dohánymonopóliuma következtében tulajdonképpen önkéntes adót fizetnek az osztrákoknak. A milánóiak hallgattak a felszólításra, az osztrák dohánymonopólium elleni tiltakozásként bojkottot hirdettek, s azokat a császári tiszteket, akik nem törődtek a felhívásokkal, a feldühödött helyi lakosok kényszerítették, hogy fejezzék be a dohányzást. Az ehhez hasonló, milánói részről agresszívabb lépéseket azonban az osztrákok nem hagyhatták szó nélkül, ezért a megszálló hatalom ellenlépésre szánta el magát. 1848. január 3-án bort és pálinkát osztottak a városban tartózkodó katonák között, s egy részüket hagyták, hogy csoportosan, szivarral a kezükben vonuljanak a városközpontba. Eközben nemcsak gyalogosokat, hanem lovasságot is készenlétbe helyeztek. Az osztrák provokáció bevált, a feldühödött tömeg a szivarozók ellen fordult, ezután pedig a hadsereg beavatkozásának köszönthetően hat halott és ötven sebesült maradt az utcákon.

A magyar reformellenzék körében az itáliai események (többek között a milánói zavargások, a januári szicíliai forradalom, illetve az alkotmány kihirdetése Nápolyban) igen nagy visszhangot váltottak ki. Kossuth Lajos 1848. február 25-én az ellenzéki követek magántanácskozásán azt indítványozta, hogy a magyar országgyűlés feliratban kérjen alkotmányt a Lombard–Velencei Királyság és az osztrák örökös tartományok számára. Kossuth 1848. március 3-án terjesztette be az uralkodóhoz benyújtandó felirati javaslatot a magyar országgyűlés elé, amire végül a császári jóváhagyás is megérkezett a bécsi és a pesti forradalmi megmozdulások hatására. Mindez azonban túl késő volt a lombard–velenceiek számára. Az idegen hatalom elleni gyűlölet már olyan szintre növekedett, hogy engedményekkel többé nem lehetett lecsillapítani.

Az itáliai császári-királyi erők főparancsnoka, Joseph Radetzky meggyőződéssel hitte, hogy a Habsburg Birodalom itáliai területeinek elvesztése halálos csapás lenne a birodalom számára. Meg is voltak az elképzelései, hogyan intézkedjen, amint teljhatalmat kap: „Háromnapi vérontás harmincéves békét eredményezne” – hangoztatta a tábornagy. Magabiztos is lehetett, hiszen a parancsnoksága alatt csak Milánóban mintegy 14 ezer katona szolgált. A bécsi forradalom híre 1848. március 17-én érkezett meg városba, másnap reggel hatalmas tömeg jelent meg a városi tanács székházánál. Radetzky az első atrocitások után ostromállapotot hirdetett, s fegyveres erővel akart véget vetni a milánói forradalomnak. A belváros szűk utcáit a felkelők barikádokkal borították el, s öt napig tartó véres harc vette kezdetét.

Radetzky hiába próbált erősítést kérni, a szomszédos települések lakói elzárták a Milánóba vezető utakat. Az utánpótlásban szűkölködő osztrák sereg kénytelen volt a felkelés harmadik napján visszahúzódni a várkastély felé, ahol még katonailag ura volt a helyzetnek. Március 22-én Radetzky már a kivonulás mellett döntött, mivel hosszú távon kockázatosnak tartotta a városban maradást. A milánói forradalom, szemben a pestivel, hatalmas véráldozatokat követelt mindkét oldalról, csak Radetzky több mint négyszáz katonát vesztett és még ennél is több sebesültet.

A bécsi forradalom hírére Velence népe is megmozdult. A helyi felkelők először a népszerű Daniele Manin ügyvédet és Niccolo Tommaseo írót szabadították ki a fogságukból. (Korábban azért kerültek börtönbe, mert a hatóságokhoz intézett beadványaikban nagyobb beleszólást kértek a velenceiek számára a saját ügyeik intézésébe). A köztiszteletben álló ügyvéd, Manin tárgyalásokba kezdett az osztrák hatalom helyi képviselőivel, így sikerült a vérontást megakadályozni, s később az osztrák csapatok harc nélkül ki is vonultak a városból. Igaz, nem csak neki köszönthető, hogy nem történt vérontás. Manin és Tommaseo kiszabadítása után a tüntetők a Szent Márk térre vonultak, ahol szembe kívántak szállni az ellenük felvonultatott katonasággal. Ekkor történt, hogy a Kinsky-gyalogezred fiatal hadnagya, a magyar Winkler Lajos katonái elé ugrott, és megakadályozta, hogy az ezred a fegyvertelen tömegre lőjön. Manin, az új ideiglenes kormány elnöke kihirdette a régi köztársaság visszaállítását azzal a kitétellel, hogy Velence ezeréves hagyományának megfelelően mindaddig megmaradjon, amíg egész Itália fokozatosan eggyé nem olvad.

Radetzky tábornagy a milánói csatározások után az észak-itáliai „bevehetetlen várnégyszög" (Mantova, Verona, Legnano, Peschiera) erődrendszerébe vonult vissza. Átmenetileg ugyan védelemre rendezkedett be, arra várva, hogy a birodalom vezetése visszanyerje cselekvőképességét. Miután a lombard fővárosból kiszorították az osztrákokat, Károly Albert, a Szárd–Piemonti Királyság uralkodója hadat üzent Ausztriának, és csapataival az élén be is vonult oda. Az osztrákok belátták, hogy ameddig meg nem oldják az itáliai helyzetet, nincs lehetőség szembefordulni a magyarokkal, ezért Magyarországon az engedmények politikáját kell követni. 

Radetzky 1848 nyarán azonban már készen állt az ellencsapásra: július 25-én a custozzai csatában súlyos vereséget mért Károly Albert seregére, pár nappal később pedig be is vonult Milánóba. Lombardia fővárosának eleste jelezte a Habsburg Birodalom feltámadását. A császári erők készen álltak az ellencsapásra, Windisch-Grätz Prága ellen vonult, Velence elvesztette a szárazföldi területeit, Josip Jelačić eközben Pest ellen készülődött. A győztes itáliai háború visszaadta a császáriak önbizalmát, és ekkorra már eléggé erősnek érezték magukat ahhoz, hogy megtagadják a forradalom hatására Magyarországnak tett engedményeiket és helyreállítsák a birodalom egységét. 

Károly Albert 8 hónappal később, 1849 március 20-án – többek között azért, mert az osztrák katonaság jelentős része éppen a magyar szabadságharc leverésével volt elfoglalva – újra próbálkozott az osztrákok által uralt Lombardia megtámadásával, abban reménykedve, hogy Milánó városa újra felkel majd. Radetzky mindössze három nappal később, március 23-án döntő vereséget mért rá a novarai csatában. Velence sem kerülhette el szomorú sorsát: bár 1849. június elején Manin szövetséget kötött a Kossuth által vezetett Magyarországgal abban a reményben, hogy a honvédsereg legyőzi az osztrákokat és Velence segítségére siet, a rövidesen meginduló orosz intervenció azonban hamar véget vetett ennek a reménynek, és így Velence 1849. augusztus 24-én – a világosi fegyverletétel hírére – a kapituláció mellett döntött.

Habsburg uralom 1848 után

Az a kép, hogy bár az osztrákok nagyon szigorúak, azonban legalább hatékony államszervezők, 1848 után teljes mértékben eloszlott, a helyiek már szinte csak és kizárólag bosszúálló zsarnokként tekintettek a Habsburg vezetésre. A közigazgatási rendszer átalakítása sem nagyon segített, hogy a bécsi udvar javítson valamennyit a saját renoméján: a milánói és a velencei kormányzó helyére helytartókat neveztek ki, akik fölé pedig egy polgári és katonai főkormányzót rendeltek Radetzky tábornagy személyében. (A katonaembert csak 1857-ben nyugdíjazták, helyére Ferdinánd Miksa főherceg került, a császár öccse.) Ahogy Magyarországon is, Észak-Itáliában szintén a Bach-huszárok helyi, olasz megfelelői töltötték be a fontosabb pozíciókat.

Lombardiában 1851 és 1853 között 27 embert ítéltek halálra, akik pedig külföldre menekültek, azoknak a vagyonát elkobozták. A sok-sok atrocitás ellenére Magyarországgal összehasonlítva puhább eszközökhöz nyúlt a bécsi vezetés. A különbség okát például Kossuth Lajos abban látta, hogy míg az olaszok nemzeti mozgalmát sikerült egyedül letörni, addig a magyar szabadságharc leverésére orosz csapatokat kellett behívni, amely igen nagy presztízsveszteséggel járt a bécsi udvar számára. Az enyhébb elbánást talán jól jelképezi, hogy már 1852-ben Ferenc József ellátogatott Velencébe, amikor is felavatta Tiziano síremlékét. Emellett még kiemelkedő az 1856–57 fordulóján tett lombard–velencei körútja is Sisivel az oldalán. (A császári pár együtt csak ezután látogatott el Magyarországra.)

Az olasz lakosság hangulata, a magyaréhoz hasonlóan, rendkívül nyomott és elkeseredett volt az 1848–49-es eseményeket követően. A bajokat csak tetézte, hogy az ipari fejlődés akadozott, a sorozatosan rossz mezőgazdasági termések pedig ismét jelentős árdrágulást idéztek elő. A Lombard–Velencei Királyság területén már 1850 óta olyan titkos társaságok működtek, amelyek egy jövőbeli forradalom előkészítésén munkálkodtak. Milánóban jelentős ellenállási mozgalom alakult ki: a helyiek a városukat megszálló katonákban látták minden bajuk forrását, gyakran előfordult például az, hogy az utcán osztrák tiszteket inzultáltak. A milánóiak úgy gondolták, hogy az idegen elnyomás lerázása egyszersmind életkörülményeik jobbrafordulását is eredményezné, és így az 1848-as márciusi események megismétlődéséről álmodoztak.

A köztársaságpárti Giuseppe Mazzini a magyar szabadsághőssel, Kossuthtal közösen állt neki egy helyi felkelés megszervezésének. (Kossuth támogatásának hátterében az állt, hogy ha a milánói szervezkedés sikerrel jár, akkor az Magyarországon sem maradhat viszonzatlanul, és újrakezdve az 1848–49-es szabadságharcot akár kétfrontos háborúra is lehet kényszeríteni a Habsburg Birodalmat.) A milánói szervezkedésnek sok esélye azonban nem volt: amellett, hogy a bécsi titkosrendőrség hatékonyan végezte a munkáját, kiemelendő, hogy az osztrák védősereg létszáma a duplája volt annak, mint az 1848-as márciusi események idején. Végül 1853. február 6-án a város több pontján felkelők csaptak össze az osztrák katonasággal, s vakmerő bátorsággal próbáltak harcolni a túlerő ellen, a hadsereg azonban órák alatt leverte a megmozdulást. A sikertelen akció újra megerősítette azt sokak számára, hogy az egységes Olaszország létrehozásához feltétlenül szükség van valamelyik nagyhatalom támogatására. 

1859 – Lombardia elvesztése

Camillo Benso di Cavour, a Szárd–Piemonti Királyság miniszterelnöke volt az, aki felismerte, hogy az adott nemzetközi politikai helyzetben csak III. Napóleon Franciaországától várható el, hogy segíteni fog az osztrákok Itáliából való kiűzésében. Igaz, a jeles olasz államférfi reálisan csak Lombardia és Velence megszerzésével számolt, hiszen jól tudta, hogy a francia császár nem fogja azért katonáinak a vérét hullatni, hogy aztán létrejöjjön a szomszédságában egy olyan hatalom, amely később akár veszélyt is jelenthet országára. Ennek szellemében állapodott meg egymással 1858 nyarán Plombières-ben a két államférfi: egyrészt addig kell Ausztriát provokálni, ameddig hadat nem üzen a Szárd–Piemonti Királyságnak – és francia katonai segítség csak ezután érkezhet –, másrészt pedig győzelem után egy nagy, négy részből álló (Piemonti Királyság, Közép-Itáliai Királyság, Pápai Állam, Kettős Szicíliai Királyság) szövetségi államot hoznak létre a pápa tiszteletbeli vezetésével. Mind a francia, mind a piemonti fél abban reménykedett, hogy aztán ők fognak majd döntő befolyást szerezni az egész Appennini-félsziget felett.

1859. január 18-án az a francia–piemonti megállapodás született, hogy III. Napóleon a katonai támogatásért cserébe megkapja a Piemonti Királysághoz tartozó Nizzát és Savoyát, illetve szövetségüket egy házasságkötés is megerősíti: II. Viktor Emánuel 15 éves lánya feleségül megy III. Napóleon unokaöccséhez, Jérôme Bonapartéhoz. Innentől kezdve Cavour minden energiáját a háború kiprovokálásába fektette: amellett például, hogy katonáival többször is felvonult a lombard határ mentén, a magyar emigráció tagjaival is egyre többet érintkezett. Az Ausztria elleni háború tervei között szerepelt ugyanis a magyar szabadságharc újrakezdésének támogatása, hiszen így kétfrontos háborúra lehet kényszeríteni Bécset. Az olasz fél úgy számolt, hogy a már említett „várnégyszöget” csak akkor lehet elfoglalni, ha egy magyar felkelés miatt az osztrákok kénytelenek jelentős számú katonaságot keletre vezényelni. 

A Habsburgok 1859 tavaszán szánták el magukat válaszlépésre: április 19-én a torinói osztrák követ ultimátumot adott át, miszerint 3 napon belül történjen meg a piemonti seregek lefegyverzése. Ezt meghosszabbították további három nappal, április 26-án megtörtént a hadüzenet átadása, de az osztrák csapatok csak 29-én nyomultak be a piemonti területekre. A késlekedés a franciáknak kedvezett, akiknek így volt idejük – a vasutat is felhasználva – felvonulni a Szárd–Piemonti Királyság területén. A francia–piemonti csapatok győzelmet arattak május 20-án Montebellónál, június 4-én Magentánál, négy nappal később pedig III. Napóleon és II. Viktor Emánuel csapataival az élén be is vonult Milánóba. A döntő csatára június 24-én került sor Solferino mellett: két több mint százezres sereg csapott össze. Több ezer halottat és több mint tízezer sebesültet vesztett mindkét fél, a hadiszerencse azonban nem akart az osztrákok mellé állni. A császáriak kénytelenek voltak visszavonulni a várnégyszögbe.

III. Napóleon ekkor kezdhette úgy gondolni, hogy értelmetlenség a háború folytatása. Egyrészt elborzadt, hogy a solferinói csata milyen vérengzéssel járt, másrészt láthatta, hogy az osztrákok védelemre helyezkedtek be egy elhúzódó háborúval számolva. A franciák háborús költségeit a korábbi megegyezéseik alapján elvileg Torinónak kellett állnia, azonban ott már lassan az államcsőd fenyegetett. De talán a döntő tényező az lehetett, hogy Poroszország a francia sikerek láttán csapatösszevonásokba kezdett a Rajna mentén. III. Napóleon már megtette az első lépéseket a fegyverszünet irányába, mikor is személyesen találkozott Kossuthtal, akivel közölte, amíg el nem hárítja a Rajna felől leselkedő veszélyt, illetve el nem foglalja Velencét, addig nem tud segíteni neki. 

A háború – a piemonti fél tiltakozása ellenére – hirtelen ért véget: július 8-án fegyverszünetet kötött a francia és az osztrák fél, három nappal később pedig Villafrancában megegyeztek az előzetes békefeltételekről (az erre alapuló békét végül november 10-én kötötték meg Zürichben). Ausztria lemond Lombardiáról Franciaország javára, III. Napóleon pedig átadja a területet a piemonti uralkodónak, Velence viszont marad a Habsburgok kezén (az eredetileg Lombardiához tartozó Mantovával és Peschiérával együtt). Elvileg Közép-Itáliába visszatérhettek volna a háború idején elmenekült uralkodók, ezek a területek – kész helyzetet teremtve – azonban már stabilan a piemontiak kezében voltak. 1860 márciusában az a megállapodás született Torinóban, hogy a Piemonti Királyság megtarthatja ezeket a területeket – amennyiben a lakosság népszavazás útján is így dönt – Franciaország pedig megkapja Nizzát és Savoyát. A népszavazások mentek tehát végbe, igaz, előre gondoskodva, hogy ne szülessen olyan eredmény, amely nem felelt meg az érdekelt feleknek. Egy helyen nem tartottak szavazást: Lombardiában, azzal az indokkal, hogy a lombardok már úgymond döntöttek a felkelésükkel 1848-ban.

1866 – Velence is elveszik

Bár elvileg Ausztria elvesztette Lombardiát majdnem teljes egészében, tartományuk neve nem változott, maradt „Lombardia-Velence”, ezzel is jelezve, hogy a jövőben még vissza kívánják szerezni a volt területeiket. Közigazgatási értelemben sem hozott változást az 1860–61-es rendezés: bár a Habsburg Birodalom egyéb területein az októberi diploma és a februári pátens alapján hívtak össze országgyűléseket, addig Velencében megmaradt a kongregációk korszerűtlen intézménye. A Piemonti Királyságból időközben – hála Garibaldi déli hadjáratának – Olasz Királyság lett, a teljes egyesítés azonban még nem fejeződött be: Velencében osztrák, Rómában pedig francia katonák állomásoztak. 

Az előbb torinói, majd 1864-től firenzei központú királyság jelentős összegeket fektetett abba, hogy különböző titkos társaságok működjenek Velencében, hogy megszervezzék a helyiek között az aktív és a passzív ellenállást. Az Olasz Királyság területéről a velencei emigránsok röplapokat, kiáltványokat, újságokat, fegyvereket, petárdákat és bombákat is csempésztek Veneto tartományba. Az ellenállás azonban egyáltalán nem volt hatékony, a lakosság széles rétegei felé alig sikerült nyitni. Többek között kudarcot vallott, hogy sokakat rávegyenek arra, hogy adómegtagadással gyengítsék a helyi hatalmat. 

Az Olasz Királyság céljai elérésének érdekében békés eszközöket keresett. Már 1859-ben történtek kísérletek arra, hogy Ausztriát meggyőzzék Velence átengedéséről, például területi kompenzációért cserébe. Felvetődött, hogy a Habsburgok területeket kaphatnának az Oszmán Birodalomtól, esetleg Szerbiát, Boszniát, vagy a dunai fejedelemségeket. A területi kompenzáció mellett a térség megvásárlása is szerepelt a diplomáciai asztalokon mint megoldási javaslat. Az olaszok 1864-ben készek voltak 1000 millió frankot, mintegy 40 millió fontot fizetni Velencéért.

A velencei kérdés békés megoldása szinte az 1866-os porosz–osztrák–olasz háború előestéjéig központi téma volt az európai hatalmak között. Az olasz miniszterelnök, Alfonso Ferrero La Marmora úgy gondolta, hogy amennyiben Olaszország közeledik Poroszországhoz, a háborús fenyegetés hatására Ausztriát rá lehet bírni arra, hogy lemondjon Velencéről. A háborút – már csak a hadsereg állapota miatt is – mindenképpen el szerette volna kerülni az olasz fél. Az viszont évről évre kezdett bizonyossá válni, hogy a német kérdés miatt – Bécs vagy Berlin vezetésével jöjjön létre a német egység – a háború elkerülhetetlen. A kérdés az volt, hogy Olaszország részt fog-e venni az elkövetkező konfliktusban, vagy esetleg valamilyen békés megoldás eredményeképpen véráldozat nélkül hozzájuthat Velencéhez. Mivel Bécs továbbra is hajthatatlannak látszott a velencei kérdés békés megoldása kapcsán, így a firenzei vezetés válasza a poroszokkal való kapcsolat még szorosabbá való fűzése volt.

Az olasz–porosz tárgyalások 1866. április 8-án egy támadó- és védszövetségről szóló szerződés aláírásával zárultak, amelynek a fő kötelezettségvállalása az volt, hogy Olaszország hadat üzen Ausztriának, mihelyt Poroszország háborúba kezd, azonban a szövetség érvényét veszti három hónapon belül, amennyiben Berlin eláll a háborútól. A szövetségkötés híre hamar eljutott Bécsbe: az osztrák udvar tudatta Párizson keresztül az olasz kormánnyal, hogy hajlandó lenne lemondani Velencéről, amennyiben felmondja a poroszokkal való szövetséget. La Marmora igen nehéz helyzetbe került: ha elfogadja az ajánlatok, akkor az osztrák erők nem lesznek megosztva, így Bécsnek csak egy fronton kell majd harcolnia. Ausztria győzelme esetén a Habsburgok által vezetett német egység olyan erős lesz, hogy bármikor képessé válik arra, hogy visszaszerezze Velencét. Ebben az esetben Olaszországnak nem maradna más lehetősége, mint hogy egyre jobban kötődjön Franciaországhoz, ahhoz az államhoz, amely képes lenne még őt megvédeni Ausztriától.

La Marmora végül úgy döntött, nem szegi meg az Otto von Bismarckkal kötött megállapodást és kész szövetségre lépni a poroszokkal. Ahogy közeledett a háború, mind Firenzében, mind pedig Berlinben egyre komolyabban kezdtek el számolni „a magyar kártya kijátszásával”, azaz hogy egy magyar felkelés kirobbanásának a támogatásával gyengítsék meg Bécset az elkövetkező konfliktus során. Az olaszok rendkívül gyenge katonai szereplése – szárazföldi vereség június 24-én Custozza mellett, illetve tengeri vereség július 20-án Lissa mellett – megakadályozta, hogy itt a déli fronton a magyar emigráció bármilyen fontos szerephez jusson.

A háború Bismarck elképzelései szerint zajlott: miután 1866. július 3-án a königgrätzi (sadowai) csatában a poroszok tönkreverték az osztrák seregeket, olyan békét kívánt kötni a Habsburgokkal, amely csak meggyengítené őket, de teljesen feldarabolni nem szándékozta a birodalmukat. Ausztria kénytelen volt lemondani Velencéről, azonban Magyarország függetlensége messze nem volt realitás. Ferenc József végül III. Napóleonnak adta át Velencét, aki pedig azt átengedte a II. Viktor Emánuel által vezetett Olasz Királyságnak. Népszavazást is tartottak: 642 ezer fő támogatta az egyesülést, 69 fő ellenében. Ezzel Észak-Itália Habsburg uralma szinte teljes egészében véget ért: azért csak szinte, mert egyrészt jelentős olaszlakta területek maradtak Ausztria kezében (például Dél-Tirol vagy Isztria), amelyek egy része csak az I. világháború után került Olaszországhoz, illetve ha rövid időre is, de az 1917-es caporettói áttörés után – átmenetileg – „visszatért” az osztrák uralom a volt velencei tartományuk jelentős részében.