rubicon

Háború és béke az oszmánoknál

8 perc olvasás
A keresztény Európa sokáig elképzelhetetlennek tartotta a Szentföldet bitorló muszlimokkal kötendő békét. Jeruzsálem azonban messze volt, s a békekötés elutasítása korántsem jelentette az állandó háború kockázatát. Más volt a helyzet, amikor az Oszmán Birodalom már Magyarország egy részét is hódoltatta. A pusztító hadjáratokat le kellett zárni, békét kellett kötni a pogánynak tartott hódítókkal. De akarta-e a békét a másik fél, az Európa belseje felé nyomuló oszmán hatalom?

Amikor az ötödik keresztes háború idején, 1229-ben békés úton sikerült visszaszerezni Jeruzsálemet, a pápa érvénytelenítette az egyezséget, mert ellenzett mindenféle békés megegyezést a „hitetlenekkel”. A hitetlenekkel kötött békét az egyház megszeghetőnek tartotta. Cesarini bíboros 1444-ben ezzel érvelt az oszmánokkal kötött béke felrúgása és a tervezett újabb keresztes hadjárat elindítása mellett, a kortársak azonban nem mindnyájan osztották az egyház véleményét. A várnai katasztrófáért és Ulászló király haláláért Thuróczy és Bonfini is a bíborost okolta, aki esküszegésre vette rá a királyt, a várnai vereséget pedig isteni büntetésnek tartották.

Ezek a vélemények már tükrözték a megváltozott korszellemet. Bár a keresztes eszme tovább élt, a 15. század második felére a pápai állam által vezetett respublica christiana felbomlott, s helyén a Szentszék szorításából fokozatosan kiszabaduló európai államok (a későbbi nemzetállamok elődei) és új dinasztikus birodalmak jöttek létre. Az új államok külpolitikájának vezéreszméje az ország békéjének és gazdagodásának biztosítása lett. Ez hadseregeik ereje mellett egyre inkább függött az európai hatalmi egyensúlytól, amelynek megteremtésében és fenntartásában a 16. századtól kezdve egyre több európai ország szánt szerepet a hajdani ősellenségnek, az

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.