Gyóntatás a halál torkában

Család, iskolás évek

Kovács István 1914. december 16-án született Jászberényben, szülei első gyermekeként. A keresztségben édesapja után az István nevet kapta, a Kristóf nevet a ferences rendbe való belépéskor vette fel: Kristóf azt jelenti, Krisztus-hordozó. Édesapja, Kovács István (1887–1981) ács volt, édesanyja, Bóta Marcella (1897–1978) a család háztartását vezette. Még két fiuk született: József (1918–2005) és Károly (1922–2008). István a négy elemi után a jászberényi magyar királyi állami József Nádor Reálgimnáziumba járt, ahol évekig a könyvkötő szakkör aktív tagja, felsőbb évesként annak vezetője volt. A gimnázium értesítőjéből megtudjuk, hogy István (a későbbi hitszónok) a „szavaló-órákon különös szorgalmat és előmenetelt tanúsított”. 1933-ban érettségizett: 26-an tettek sikeres érettségi vizsgát, 13-an – köztük István is – a papi pályára jelentkeztek.

A papság első évtizede

Szent Ferenc rendjébe kérte a felvételét – példaként állt előtte a jászberényi ferences szerzetesek elhivatottsága és szülei, főleg anyai nagymamája (Bóta Istvánné Hartyányi Mária, aki 1945-ben hunyt el) mély hite. A nagymama ferences harmadrendi tag is volt. Kovács István – ettől a naptól kezdve Kristóf – 1933. augusztus 29-én Szécsényben meg is kezdte novíciusi éveit. Kovács Kristóf a teológiai és filozófiai tanulmányait Jászberényben és Gyöngyösön végezte, 1937-ben tett szerzetesi örök fogadalmat, és 1938-ban szentelték pappá Gyöngyösön. Első szentmiséjét Jászberényben mondta, a Barátok templomában. 1938 és 1942 között Rozsnyón és Kassán szolgált. 

Az 1938-ban visszacsatolt Rozsnyón nagy sikerrel zárult a Kristóf atya által vezetett, négynapos misszió. „A négy nap alatt 800 ember gyónt és áldozott meg. A missziós napokat gyertyás körmenet fejezte be. A bánréveiek uj templomában ez volt az első misszió.” (1940. május) Kassán nehéz körülmények voltak, a rendházfőnök levelének tanúsága szerint Kristóf „az ebédlőben alszik”. Kristóf atya ezt írta a tartományfőnöknek: „Nincs egy nyugalmas percünk, és megpihenésre alkalmas helyünk. Viszont a hívek és az iskolák a végsőkig igénybe vesznek bennünket.”

1943-ban – a doni katasztrófa évében – Debrecenbe helyezték, az újonnan megalapított kolostorba. A rendház vezetője P. Kiss Szaléz – a szintén mártírhalált halt szerzetes – volt, Kristóf atya itt lett hitszónok, gyóntató. Ő látta el a hajdúsámsoni és csapókerti hívek lelkigondozását.

Újvidék

Kovács Kristóf 1944-ben Újvidékre kérette magát. Itt a szépligeti plébános, Léh Mátyás nagylelkű adománya révén a ferences rend egy emeletes villát kapott. Ezt alakították át aztán kolostorrá és kápolnává. A Nemzeti Ujság 1942-ben így ad hírt az épülő kolostorról: „Ujvidéken zárda épül szent Ferenc fiai számára, akiket a város nagy örömmel és szeretettel vár. Nemsokára itt is megindulhat a ferences munka.” A kápolna felszentelésére 1943. február 2-án, gyertyaszentelő ünnepén került sor. 

Egyik rendtársa, Kamarás Mihály atya elmondása szerint páter Kristóf érezte, hogy rövid életű lesz, sőt, azt is, hogy Jézus őt vértanúsággal fogja üdvözíteni. A megérzéseire hallgatva el is búcsúzott a családjától, amikor 1944 nyarán hazautazott beteg nagymamáját meglátogatni. Noha a tartományfőnök figyelmeztette, hogy ne térjen vissza Újvidékre, veszélyes lehet, ő „jó pásztor akart lenni, aki, ha kell, életét adja juhaiért”.

1944 ősze újabb fordulat a magyar történelemben: nyilas puccsot hozott az október. Grősz József kalocsai érsek októberben lehetőséget adott veszélyhelyzetben lévő papjainak arra, hogy elhagyják állomáshelyüket. Körösztös Krizosztom atya, az újvidéki rendház főnöke 1944. szeptember 11-én ezt írta elöljárójának: „Én mindenképpen maradni szeretnék, s úgy látom, P. Kristóf és Mihály is maradnának szívesen. Illetve, nem akarjuk cserben hagyni azt a népet, amely megszeretett minket, nagy áldozatot hozott, és akiknek minden bizalmunk az Isten után bennünk van. Itt maradásunk valószínű következményeivel tisztában vagyunk.”

A helyi csendőrség főkapitánya, Tallián József, Körösztös Krizosztom anyai nagybátyja is többször figyelmeztette a veszélyre a ferenceseket, de ők tudatosan a maradás mellett döntöttek. 1944. október 23-án bevonultak a szovjet és szerb csapatok, akik elkezdték begyűjteni a 17 és 50 év közötti magyar férfiakat. Az 1942. januári „hideg napok” megtorlására készültek. Kristóf atyát rendtársaival és sok hívével együtt 26-án vették őrizetbe. A dunai téli kikötőbe terelték az embereket, ahol esténként a géppisztolyos hóhérok sortűzzel lőtték agyon a listájukról név szerint kiszólított embereket. Vizet és élelmet napokig nem kaptak. Kristóf atya, „amikor csak tehette, a rabok között járkált, beszélgetett velük, karizmatikus ember lehetett, mert mindenhol nagyon megszerették”.

Az utolsó napok

Az életben maradottak közül mintegy nyolcszáz embert október 31-én a péterváradi vár alatti kazamatákba tereltek. Komp vitte át őket a Dunán. Épp a hajóba szálláskor megszólaltak a harangok. „Nekünk szólnak” – mondta Kristóf atya. Az erődben Mihály és Kristóf atya egész éjjel gyóntatott. Az emberek a halál torkában rendezni akarták életüket, az atyák mindenkit meghallgattak, aki kérte. Kamarás Mihály atya így emlékezett vissza a mindenszentek előtti éjszakára: „egész éjszaka alkalmunk volt meghallgatni a hozzánk bújó emberek gyónásait, hogy a feloldozás által a lélek enyhülését nyerjék el. Reggel találkozva Kristóf atya meg is állapította: »No, kiskomám, ezért kellett nekünk idejönnünk!«” 

November elsején indult az erőltetett menet a Fruška Gora hegyen át a Szerémségbe, Inđija falu felé. Útközben a partizánok (a puskacső tisztításához használt) vasvesszővel és puskatussal verték őket – főleg a papokat. Velük különösen kegyetlenek voltak, lelkipásztori jelenlétüket a fasiszták szolgálatának minősítették. A tekijai templom mellett elhaladva még direkt lökdösték is a rózsafüzért imádkozó atyákat: „Na, mi van? Az isten anyja nem segít vinni a fegyvert?” Kristóf atya nem bírta az erőltetett menetet, a lába súlyosan megsérült. Egy katona bajonettel felhasította az oldalát, volt, aki hátba rúgta, egy harmadik pedig fejbe vágta, olyan erővel, hogy a homlokából dőlt a vér. Amikor társai megitatták, véres víz csorgott vissza a szájából. A katonák nemcsak verték őt, hanem különböző terheket, például géppuskákat is cipeltettek vele. 

Mihály atya ott volt másnap az egyre gyengébb Kristóf atya mellett, ő hallotta utolsó, latinul mondott szavait: „Sic debuit esse” – „Így kellett történnie.” Mivel nem bírta a menetet, az ájult Kristóf atyát felvette egy arra haladó szovjet teherszállító, de egy őr felugrott a platóra, és agyonlőtte. 1944. november 2-a volt. Mihály atya pár hónappal később azt írta: „in odio sacerdoti – a papság elleni gyűlölet” okozta Kristóf atya halálát. Kovács Kristóf atya holtteste az Inđija határában lévő tömegsírban nyugszik. A hét vértanú ferences közül ő volt a legfiatalabb.

Emléke

Mátraverebély-Szentkúton 2014-ben állították fel és áldották meg a szabadtéri oltárt díszítő mozaikkompozíciót: fontos ez a dátum, hiszen a boldoggá avatás előtt álló hét ferences szerzetes vértanú (Hajnal Zénó, Károlyi Bernát, Kiss Szaléz, Kovács Kristóf, Körösztös Krizosztom, Kriszten Rafael és Lukács Pelbárt) személyét ezen az ábrázoláson lehet először azonosítani. Krisztus szenvedésének egy-egy eszköze van mellettük, ezek utalnak a szerzetesek életáldozatára. Kristóf atya feje fölött egy ostor található, arra utalva, hogy őt vasvesszővel sebezték halálra. Az egyház együtt emlékezik a hét ferences szerzetesre, akiknek Krisztus követése miatt kellett meghalniuk. Boldoggá avatásukért közös eljárás folyik, az egyházmegyei vizsgálatot 2011-ben indították el, 2013. november 18-án kapta meg a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja a 16 000 oldalas dokumentációt.