Gyermekmunka, gyermekbántalmazás

Fogorvos vagyok, nyolc és féléves gyermekként éltem át azt a borzalmat, amikor éjjel három órakor vertek fel és elhurcoltak minket a Hortobágyra, lefestett ablakú marhavagonba zárva. Édesapám Ludovikát végzett katonatiszt volt, aki a hadifogságból 1947-ben jött haza. Anyai nagyapám Nagykanizsa polgármestere volt. Mi együtt éltünk, nagyszülők, szülők és gyerekek. A nővérem 13 éves volt, a bátyám 11, én nyolc és fél, a húgom kétéves.

A kócsi táborban kutyás rendőrök vigyáztak ránk, és kezdetben, míg nem volt szögesdrót, körbeszántották a területet, amely juhakolból, tehénistállóból és magtárból állt. Amikor megérkeztünk az állami gazdaság igazgatója azt mondta, hogy nézzenek jól körül, ezt a szikes földet a csontjaikkal fogjuk megzsírozni, mert innen maguk élve el nem mennek. Életünket teljes vagyonelkobzással, kényszermunkára ítélve folytattuk.

Gyötrő emlék, hogy mit élhettek át a nagyszüleink és szüleink, az ő fizikai fájdalmaikon túl a legszörnyűbb az lehetett, amikor látták szeretteik, gyermekeik szenvedését, nélkülözését.

Édesapám egy cséplőbrigádba volt beosztva, a kévéket hányta a gépbe, a édesanyám és a 13 éves nővérem pedig az összegyűlt pelyvát saroglyában arrébb hordta. A 11 éves bátyámat is kivitték, őneki pedig vizet kellett hordani egy idős bácsival, aki már nem tudott aratni, csépelni. Hordták a vizet, olykor fél kilométer távolságból a gémeskútról egész nap a szegény aratóknak, akik szomjasak voltak a hőségben. Maga a munkahely 8–10 kilométerre volt a tábortól. Hajnalban rendőri kísérettel, kettes sorokban vitték ki őket. Két nap után a bátyám, a 11 éves gyerek annyira elfáradt, hogy nem is ébred föl, nem tudott felkelni. A rendőr pedig ordított, hogy menni kell. Édesapám a vállára vette a bátyámat és vitte 10 kilométeren keresztül a munkahelyig, hogy addig is tudjon aludni, pihenni.

Egy másik alkalommal kukoricaszár vágásra vitték a 11 éves gyerekeket is. Addig nem engedték el őket, amíg a kijelölt táblában a kukoricaszárat le nem vágták. Akkor már a gyerekek felnőtt felügyelet nélkül dolgoztak. A szürkületben az egyik gyerek sarlóval belevágott bátyám kezébe. A csuklóján egy rettenetes sérülés érte, borzasztóan vérzett. Az akkor már 14 éves nővérem kapta a kendőjét, elszorította a gyerek kezét, és feltartott kézzel négy kilométert jöttek gyalog, utána vette fel őket egy szekér, így tették meg a második négy kilométert a táborig. A táborparancsnok este nem engedte a bátyámat orvoshoz vinni, mondván, nincs rendőr, aki bekísérje őket az orvoshoz. Az egészségügyes egy deportált gyógyszerész volt, ő kötötte el a sebet, de reggelre átvérzett a kötés. Reggel a táborparancsnok