Giorgio Perlasca

Az 1943. szeptember 8-ai olasz fegyverletétel óriási visszhangot és várakozást keltett Magyarországon. Bonyolította a helyzetet, hogy a nyári bukása óta letartóztatásban és házi őrizetben lévő Mussolini német segítséggel kiszabadult Gran Sasso d’Italia-beli fogságából, és a Garda-tó melletti Sa­lòban létrehozott egy újfajta fasiszta államot: megalakult az Olasz Szociális Köztársaság, amely az Olasz Királysággal ellentétben a német szövetséges oldalán tovább folytatta a háborút.

A magyar kormány az első pillanatokban sietett leszögezni: a magyar követséget az olasz uralkodó, III. Viktor Emánuel mellé akkreditálták, a magyar diplomáciai képviselet ott működik, mint ahogy a magyar fővárosban is működik olasz követség. Kállay Miklós miniszterelnöknek és a kormánynak azonban szeptemberre szembe kellett néznie egy igen kényes problémával: a fasiszta ellenkormány megalakulásával. A minisztertanács 1943. szeptember 28-ai ülésén Ghyczy Jenő külügyminiszter előterjesztésében foglalkozott a kialakult helyzettel. Magyarország – erős német nyomásra – szeptember 29-én de facto diplomáciai elismerésében részesítette az Olasz Szociális Köztársaságot és kormányát, de nem szakította meg a kapcsolatokat a királyi Olaszországgal. A kormány e tárgyban kiadott közleménye is úgy fogalmazott, hogy Magyarország de facto ismeri el az új kormányzatot, de jure azonban nem, vagyis csak azt vette tudomásul, hogy megalakult és létezik egy új olasz köztársasági kormány. 

A hosszabb ideje Magyarországon élő és Mussolinihoz nem csatlakozó olasz állampolgárok számára az 1943. szeptember 8-ával elkezdődött politikai bonyodalmak 1944. március 19-ét követően, az ország német megszállásával csak fokozódtak. A magyar kormány 1944. április 5-én bejelentette a diplomáciai kapcsolatok megszakítását az Olasz Királysággal. A budapesti olasz követség és kolónia több tagját először a Mátrába, majd nyugat-magyarországi településekre, többek között Iváncra és Csákánydoroszlóra telepítette. Olasz tisztek és katonák nagyobb csoportját a hatóságok a Pápa melletti Dákán, a bencés rend tulajdonában lévő Batthyány-kastélyban helyezték el. Ezek az olasz állampolgárok nagy népszerűségnek örvendtek a környéken, érthetően elsősorban a hölgyek körében, úgyhogy Pápán a pap a szószékről ki is prédikálta a Dákára kerékpározó hölgyeket.

A vidékre kitelepített olasz állampolgárok között volt egy szarvasmarha-kereskedelemmel foglalkozó fiatalember, aki a fasiszta párthoz csatlakozva néhány esztendővel korábban még önkéntesként harcolt Afrikában az olasz gyarmatbirodalomért, majd ezt követően a spanyol polgárháborúban a francoista csapatok oldalán. Ez a fiatalember magát a budapesti spanyol követség ügyvivőjének kiadva, több ezer budapesti zsidó polgár életét fogja megmenteni.

Giorgio Perlasca 1910. január 31-én született a lombardiai Comóban. Gyermek- és fiatalkorát Padovában és Triesztben töltötte. Perlasca az afrikai és spanyolországi harcokat követően 1941-től Kelet-Európában, Zágrábban, majd Belgrádban és a Balkán-félsziget több városában képviselte szarvasmarha export-importtal foglalkozó vállalata (Società Anonima Importazione-Esportazione Bestiame) érdekeit, majd 1942-től Budapestre tette át székhelyét. Az olasz fegyverszünet ismertté válását követő napon Perlascának sikerült leállítania vállalatának minden Olaszországba irányuló szállítmányát, nehogy a Németországon áthaladó vasúti kocsikat háborús zsákmányként a náci Németország lefoglalja. E cselekedete, valamint az, hogy nem követte Mussolinit, és hű maradt az olasz királyhoz, világossá tette, hogy számára Magyarországon több babér nem terem: az első és legfontosabb feladat a hazatérés lenne.

Giorgio Perlasca tehát nem akart Budapesten maradni, a spanyol követség ügyvivőjétől, Ángel Sanz-Briztől kapott spanyol útlevelével szeretett volna eljutni a királyi Olaszország területére. Annak, hogy Perlasca éppen a spanyol képviselethez fordult segítségért, egyszerű oka volt. A polgárháborút követően a francoista kormány olyan biankó bizonyítványt állított ki az oldalán küzdő valamennyi olasz katonának – így természetesen Perlascának is –, amelyben biztosította őket arról, hogy ettől kezdve bárhol is legyenek a világban, bármilyen gondjuk-problémájuk legyen, ha szükségük lesz segítségre vagy oltalomra, nyugodtan fordulhatnak Spanyolországhoz.

A spanyol papírokhoz hamar hozzájutott, majd amikor a spanyol ügyvivő 1944 novemberében, a nyilas hatalomátvétel után elhagyta a magyar fővárost, Perlasca egyszerűen a helyébe lépett. Budapesten ettől kezdve Jorge Perlasca néven spanyol ügyvivőként embereket mentett, menleveleket adott ki, tárgyalásokat folytatott a nyilas hatóságokkal. Az évtizedek óta a spanyol követségen dolgozó magyar munkatársaival együtt szemtanúja volt a magyar fővárosban rekedtek kaotikus és reménytelen helyzetének. 

Napi kapcsolatban állt a Nemzetközi Vöröskereszttel, a magyar rendőrséggel, illetve csendőrséggel, a Nyilaskeresztes Párt–Hungarista Mozgalom Budapesten maradt vezetőivel, akiket ha kellett és diplomáciai tárgyalásai úgy kívánták – pestiesen szólva –, többször is „átvágott”. Amikor tehette, személyesen ellenőrizte az úgynevezett spanyol védett házakat – Légrády Károly utca 25., 35., 44.; Pannónia utca 44., 48.; Návay Lajos utca 4.; Főnix utca 5., Szent István Park 35. –, élelmiszert és gyógyszereket juttatott a rászorulóknak. Ezek a valamelyest biztonságot nyújtó házak közel háromezer magyar állampolgárnak biztosítottak menedéket. Perlasca „diplomáciai megbízatása” alatt együttműködött a semleges hatalmak képviselőivel, így többek között a svéd Wallenberggel vagy a szintén lombardiai születésű Angelo Rotta pápai nunciussal, aki előtt státusát őszintén föl is tárta. Budapest ostroma után Perlasca rövid időre szovjet fogságba esett, majd visszatért hazájába.

1946-ban, mikor a háborút követően fölmerült a magyar–olasz diplomáciai kapcsolatok újrafölvételének a gondolata, Perlasca benyújtott az olasz külügyminisztériumba egy tervezetet, és immáron „hivatalos” diplomataként szeretett volna visszatérni Budapestre, de ez nem sikerült neki. Korántsem azért, mert a magyar hatóságok megtagadták volna tőle a vízumot. Az igazi okokat inkább abban kell keresnünk, hogy Perlasca minden bizonnyal nem is jöhetett komolyan számításba, hiszen ahogy ez a benyújtott tervezetéhez csatolt kiegészítésekből kiderül, a háborút követően is „szabálytalan” ember maradt. Nem valamilyen antifasiszta pártnak lett tagja, hanem az Uomo Qualunque mozgalomhoz, majd a Movimento Sociale Italianóhoz kapcsolódott Tri­esztben. Olaszországban mindkét politikai szervezetet posztfasiszta jobboldali politikai csoportosulásnak tekintették, így nyilvánvaló, hogy Perlasca nem lehetett az antifasiszta új Olasz Köztársaság budapesti képviselője.

1989-ben egy interjúban budapesti tevékenységének miértjére keresve a választ így emlékezett: „Nem tudtam elviselni az állatok módjára megbélyegzett emberek látványát. […] Nem voltam képes elviselni a gyermekek legyilkolásának képét.” Majd hirtelen a beszélgetőtárs felé fordult, és visszakérdezett: „Ön mit tett volna az én helyemben?”

Bizonyosan ez utóbbi kérdésben rejlett Perlasca személyiségének minden lényeges eleme. Egy, a fasiszta párthoz csatlakozott, de kritikai érzékét és erkölcsi-morális tartását megtartott olasz állampolgár közvetlen közelről átélvén a magyar fővárosban zajló borzalmakat, úgy döntött, hogy mivel módjában áll, segíti és menti az üldözötteket és szenvedőket. „Csak ennyi történt.” Semmi több.

Giorgio Perlasca 1992. augusztus 15-én nyolcvankét éves korában hunyt el Padovában. A második világháborúban játszott szerepe egészen 1988-ig ismeretlen volt. Családján kívül nemigen mesélt senkinek a Budapesten eltöltött hónapokról, évekről. 1988-ban Izrael államtól megkapta a Világ Igazainak járó elismerést, és magas kitüntetéseket vehetett át Magyarországtól, Spanyolországtól és hazájától, Itáliától.