Ingyenesen olvasható
Történelmi közgondolkodásunkban a háborúkról alkotott képünkben jórészt ma is a 20. századi két világháború rettenetes pusztításai és nem kevésbé tragikus következményei, utóhatásai dominálnak. Mindannyian ismerjük Carl von Clausewitznek, a hadtudományok kétszáz éve élt klasszikusának sokat idézett megállapítását, miszerint a háború valójában a politika és a diplomácia más eszközökkel való folytatását jelenti. Történeti emlékezetünkben azonban hatalmas katonai és civil emberveszteségek, a romhalmazzá vált települések, városok, a megsemmisült házak, hidak, utak, vasútvonalak, gyárak ezrei arra figyelmeztetnek, hogy a háborúk az érintett országok gazdasági, kereskedelmi életét legalább olyan mértékben befolyásolták, mint politikájukat.
A Rubicon Intézet „Gazdasági hadviselés a történelemben” címmel, 2022. november 19-én megrendezett egész napos konferenciája a 19–20. századi tengeri és szárazföldi blokádok, vámháborúk, embargók és azok felszámolását célzó katonai intézkedések nemzetközi jogi kontextusát, eredményességét, megítélését és legfontosabb következményeit vizsgálta.
Megnyitójában Szalai Zoltán, a Rubicon Intézet társelnöke a mostani ukrajnai háború kapcsán életbeléptetett nemzetközi szankciók megítélése körült vitákról szólva annak a véleményének adott hangot, hogy a napjaink egyszerre globális és polarizált nemzetközi viszonyai, valamint a sok esetben rugalmasan változtatható gazdasági-kereskedelmi kapcsolatai közt a szankcionált államok egyrészt rendre megtalálják a szankciók által érintett ágazatok számára a megfelelő pótmegoldásokat, másrészt az ellenintézkedéseket kezdeményező országokat is súlyosan érinthetik a szankciók következményei.
Bevezető előadásában Tóth Norbert a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanszékvezető tanára a háborút indító államokkal szemben életbeléptetett nemzetközi és úgynevezett autonóm szankciók létjogosultságát, indokoltságát vizsgálta. A szerződéses viszonyokat felrúgó, az erőszak tilalmának, a népek önrendelkezési jogának és a viták békés rendezése elvét feladó országokkal szemben a az újkori nagy háborúktól kezdve az fegyveres támadásokkal fenyegetett vagy érintett államok legtöbbször igyekeztek ellenintézkedésekkel válaszolni. Nemzetközi jogi szempontból ezek a gyűjtőszóval szankcióknak nevezhető intézkedések a támadó fél jogsértésre adott arányos válaszként a mai nemzetközi jogban elfogadott fellépésnek számítanak. Ezek a 19-20. századi gyakorlatban egyre gyakoribb ellenintézkedések a támadó államok kiválasztott vezetői, állampolgárai ellen éppúgy irányulhatnak, mint a háborút indító fél nemzetközi gazdasági, kereskedelmi kapcsolataira, tengeri, szárazföldi forgalmára, külföldön lévő befektetéseire, vagyontárgyaira.
A kiválasztott történeti esettanulmányok sorát Hahner Péter, a Rubicon Intézet főigazgatója a napóleoni háborúk 1803-11812 közötti kontinentális zárlatának az elemzésével kezdte. Jóllehet az eredeti szándék a kontinentális Európa nagyobbik részét megszállva vagy ellenőrzése alatt tartó Franciaországra nézve egyedül veszélyforrásnak tekintett Nagy-Britannia gazdaságának és európai kereskedelmének teljes tönkretételét tűzte ki célul az európai kikötőknek és kereskedelmi utaknak az angolokkal szembeni blokádjával, az előadó számos konkrét példával, például a nemzetközi mérteket öltött csempészet hatásainak, a britek és oroszok franciaellenes blokádjának bemutatásával bizonyította, hogy a napóleoni diplomácia eleve elhibázott eszközöket és módszereket választott.
Ezt követően két előadás a Nagy Háborúhoz kapcsolódó szerbiai vámháború, illetve az antant Németország elleni tengeri blokádjának történetével foglalkozott. Nánay Mihály, az Intézet főmunkatársa az 1867-ben katonailag felszabadult, majd az 1878-as berlini kongresszuson nemzetközi jogilag is önállósult Szerb Királyság dinasztikus, bel- és külpolitikai viszonyainak áttekintéséből kiindulva azt vizsgálta, miért, milyen körülmények, okok miatt jutott el a balkáni érdekeltségeit és befolyását fejleszteni kívánó Osztrák-Magyar Monarchia 1906-ban a vámháborúig azzal a Szerb Királysággal szemben, amelynek élőállat- (főleg sertés-, szarvasmarha-) kivételének közel 90 százaléka a dualista Monarchiába irányult. Korabeli gazdaságstatisztikai adatokra és a magyar nyelvű szaksajtóból vett egyértelmű következtetésekre támaszkodva bizonyította, hogy Belgrád az annexiós válság fokozottan feszült bilaterális viszonyai ellenére viszonylag könnyen találta meg balkáni szomszédságában a megfelelő pótmegoldásokat és felvevőpiacokat, főleg azt követően, hogy Bécstől és Budapesttől való fügés enyhítése érdekében már 1905-ben vámunióra lépett Bulgáriával.
Borhegyi Péter, a Rubicon Intézet munkatársa a Nagy Háborúnak különösen izgalmas kérdésével, az antant-hatalmak Németországgal szembeni tengeri blokádjának és a Német Birodalom azt felszámolni igyekvő tengeralattjáró-háborújának a történetét áttekintve vont mérleget a háború alakulását, végső kimenetelét is jelentős mértékben befolyásoló brit, amerikai és német lépésekről. Az államilag szigorúan ellenőrzött német hadigazdálkodás kezdettől fogva komoly kihívásokkal szembesült mind a hadianyag-, fegyver- és lőszergyártásban, mind pedig a közellátás szempontjából meghatározó külföldi nyersanyagok biztosításában. Az előadás példák sorával szemléltette, hogyan jutott el a blokáddal szembeni hatékony ellenintézkedések keresése közben a birodalmi német kormányzati és katonai vezetés a korlátlan tengeralattjáró-háború gondolatáig.
Miközben a német közellátás egyre nehezebb helyzetbe jutott, az Északi-tengert lezáró brit blokáddal és a brit gazdasági, hadiszükségleteket folyamatosan biztosító amerikai tengeri támogatással szemben a kezdetben sikeresnek tűnő német akciók magukkal vonták a háborúnak a központi hatalmak számára végzetessé vált kiterjesztését, az Egyesült Államok 1917. évi háborúba lépését. Az antant Németországgal szembeni tengeri blokádja, hatalmas áldozatok, több mint kilencmillió bruttó regisztertonal vízkiszorítású brit kereskedelmi hajó elsüllyesztése és a Lusitania nevével fémjelzett amerikai és angol személyszállító hajók tragédiája árán ugyan, de végső soron sikeresnek bizonyult és jelentős mértékben hozzájárult a központi hatalmak 1918. novemberi kapitulációjához.
A délelőtti ülésszakot záró előadásában Magyarics Tamás, az NKE tudományos főmunkatársa, a második világháborút súlyos konfliktusokkal bevezető második japán-kínai háború történeti hátterében az Egyesült Államok Japán elleni 1937–1941 közötti szankciós politikáját elemezte. A kínai hódítások után a csendes óceáni, indokínai térség minél nagyobb részét befolyása és megszállása alá vonni készülő Japán Császársággal szemben az amerikai diplomácia igyekezett folyamatosan változatos eszközökkel fellépni, megpróbálva egyúttal megelőzni a közvetlen háborús konfliktus kirobbanását. Magyarics Tamás meggyőzően bizonyította, hogy jóllehet Washington folyamatosan képben volt a japánok indokínai terjeszkedéséről és a terveiről, a gazdasági ellenintézkedéseket fokozatosan adagolta. Tokió számára végül az 1941. őszi amerikai olajembargó jelentette azt a kényszerhelyzetet, amikor a Washingtonnal való megegyezés, illetve a csendes óceáni amerikai haderő megtámadása közül ez utóbbi választották.
A délutáni ülésszak három előadása közül az elsőt újra Magyarics Tamás tartotta. Ismertette az összetett brit-amerikai viszony problémáit, majd az Amerikai Egyesült Államok által Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak nyújtott segélyt a „fizess és vidd!” (cash and carry) rendszerétől a kölcsönbérleti törvényig, amely lehetővé tette, hogy katonai felszerelést juttassanak azon országokba, amelyek védelme fontos az Egyesült Államok számára. 1945-ig mintegy 50 milliárd dollár értékű hadianyagot szállítottak. Előadásából megtudhattuk, hogy a Szovjetunió nem csak 22 150 repülőgépet, 375 883 teherautót, 131 633 géppuskát és 1981 mozdonyt kapott az Egyesült Államoktól, hanem 10 910 000 dollár értékű építőanyagot, 345 735 tonna robbanóanyagot, 15 417 000 pár bakancsot, valamint 257 723 498 gombot is. Kérdéses, hogy ezen elképesztő mennyiségű hadianyag és segédeszköz nélkül vajon meddig tudott volna ellenállni a Szovjetunió a német hadseregeknek.
A délutáni második előadást Csoma Mózestől, volt dél-koreai nagykövetünktől, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos munkatársától hallottuk. Az Észak-Koreával szembeni korlátozó intézkedések hatását ismertette, összefoglalva Korea rövid történetét, s felidézte a magyar nagykövetek tapasztalatait is. Észak-Koreának három fő célja létrejötte óta a függetlenség, az önvédelem és az önellátás volt. Ezért az Egyesült Államok által érvényesített embargónak nem volt különösebb hatása – ráadásul a kommunista tömb országaként Észak-Korea komoly támogatásban részesült. A teljes elszigetelődés felé az ország csak 1988-ban indult el. Az előadó érdekes példákkal ismertette a szankciók különös következményeit, és azt is elemezte, mi határozta meg a szankciók erősödését illetve enyhülését.
A délutáni harmadik előadást Búr Gábor afrikanista tartotta, a Magyar Afrika Társulat alelnöke, az Afrika Kutatóintézet vezető kutatója. A Dél-Afrikával szemben érvényesített szankciókkal kapcsolatos tévhiteket cáfolta meg, sorra véve a szankciókkal kapcsolatos, közkeletű tévhiteket. Ezek szerint a szankciók csak a dél-afrikai feketéknek, illetve a nyugati országoknak ártottak, hatástalanok voltak, és áremelkedést eredményeztek. Nem 1976-ban kezdték alkalmazni a szankciókat, hanem 1946-ban, Brit-India kezdeményezésével, amely bojkottálta a dél-afrikai árukat, és tiltotta az ide irányuló kereskedelmet. Az előadó szerint ugyan nem a szankciók döntötték meg az apartheid rendszert, hatásuk mégis igen jelentős volt, ha nem is kizárólagos. Hangsúlyozta, hogy maga Nelson Mandela is egyetértett a szankciók szükségességével.
A konferencia zárszavában Hahner Péter, a Rubicon Intézet főigazgatója úgy foglalta össze a tanulságokat, hogy a gazdasági szankciók ugyan nagyon ritkán érték el a bevezetőik által megkívánt hatást, mindazonáltal megfelelő feltételekkel mégis eredményesnek bizonyulhatnak, s ennélfogva minden bizonnyal nem tűnnek el a nemzetközi politikai élet eszköztárából.
