Forradalom Palermóban

Itália a Szent Szövetség korában

A napóleoni háborúkat (1803–1815) követően új korszak köszöntött Európára. A győztes hatalmak olyan rendszert akartak kiépíteni, amely képes mindenféle forradalmat megakadályozni. Az 1815-ben létrejött Szent Szövetség alapjában véve Ausztria, Oroszország és Poroszország összefogásán alapult. A jelszó nem volt más, mint a stabilitás, a rend és a hagyomány. A szövetség politikai feladatának tekintette az európai forradalmi mozgalmak együttes elnyomását, a legitimáció elve alapján a történelmi dinasztiák hatalmon tartását, amelyet a nacionalizmus és a liberalizmus eszméi is veszélyeztettek. Az elkövetkező évtizedekben a Szent Szövetség akadályozta meg a különböző szabadságmozgalmak térnyerését.

Az egyik legnagyobb kihívás, amely a szövetséget érte, az itáliai nemzeti mozgalom volt. Klemens von Metternich, a Habsburg Birodalom államkancellárjának szemében – ahogy fogalmazott – Itália pusztán csak „földrajzi fogalom”, mégis, 1815 és 1848 között a széttagolt félsziget mozgalmai okozhatták a legtöbb fejtörést a vezető osztrák politikus számára. A bécsi kongresszust (1814–1815) követően némi módosítással helyreállították az Appennini-félsziget XVIII. századi megosztottságát. A Habsburg Birodalom vezető szerepe az egész félszigeten egyértelmű volt: Ausztria újra bekebelezte a már 1792 előtt is a birodalomhoz tartozó Lombardiát, továbbá az 1797-es campoformiói békekötés során átmenetileg a monarchiához került Velencét. A Habsburg-dinasztia mellékágaiból kerültek ki Parma, Modena és Toscana uralkodói is. Egyedül a Szárd-Piemonti Királyság számíthatott független államnak a félszigeten, mivel – a Pápai Állam mellett – a Kettős Szicíliai Királyságban is a bécsi udvar erőteljes befolyása érvényesült.

A Kettős Szicíliai Királyság

Itália legkiterjedtebb állama ekkor a Bourbonok által uralt Nápoly központú királyság volt, amely azonban a korábbi évszázadokban egyáltalán nem volt egységes: csak a bécsi kongresszust követően, 1816-ban egyesült egymással a Szicíliai Királyság és a Nápolyi Királyság. A viharos napóleoni háborúk idején a Bourbonok kénytelenek voltak Nápolyból Palermóba menekülni a franciák elől (1806), ahol pedig az angolok arra kényszerítették őket a helyi arisztokráciával összefogva, hogy – egy esetleges helyi forradalmat megelőzve – országgyűlést hívjanak össze, és adjanak alkotmányt a szicíliaiaknak (1812). Miután az osztrákok segítségével elüldözték a Nápolyi Királyság éléről Napóleon császár sógorát, Joachim Muratot, az immáron mindkét királyságot uraló I. Ferdinánd (1816–1825) amellett, hogy hivatalosan is egyesítette országát, feloszlatta a parlamentet és felfüggesztette az alkotmányt – hiába tiltakoztak ez ellen az autonómia törekvésekkel fellépő arisztokraták.

Hogy mennyire nem volt „problémamentes” a szent szövetségi rendszer fenntartása, arra jó példa, hogy már az 1820-as években rengeteg helyi felkelés tört ki – köztük Szicíliában is – az uralkodói elit ellen. Ezeket még sikerült katonai erővel leverni, azonban a Bourbonok, ahogy idézni szokták a híres mondást a család francia ága kapcsán: „semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak”. I. Ferenc (1825–1830) és II. Ferdinánd (1830–1859) uralkodása ugyanolyan abszolutista módon történt, mint I. Ferdinándé, ők is igyekeztek ugyanis minden hatalmat a saját kezükben összpontosítani, a legfőbb támaszuk kormányzásuk alatt pedig az egyház és a hadsereg volt. A minisztériumok kis túlzással csak papíron léteztek, az államigazgatás területén pedig jellemző volt a hozzá nem értés és a magas szintű korrupció. A korabeli abszolutista rendszerek további velejárói is megfigyelhetők voltak, úgymint a cenzúra és a titkosrendőrség kíméletlen fellépése. Az talán csak olaj volt a tűzre, hogy az udvar előszeretettel helyezett a magasabb közigazgatási pozíciókba helyi szicíliaiak helyett nápolyiakat.

II. Ferdinánd – aki egy osztrák hercegnőt vett feleségül, és így királyságában tovább erősödhetett Metternich kancellár befolyása – hallani sem akart rendszerének megreformálásáról, és ellenségesen viszonyult mindazokkal szemben, akik kritikát mertek megfogalmazni. A fentieken kívül két történés is tovább súlyosbította a szicíliai nép és királyuk kapcsolatát: 1837-ben súlyos kolerajárvány sújtotta a szigetet (amely legalább 70 ezer áldozatot szedett), illetve II. Ferdinánd úgy döntött, hogy elveszi a szicíliaiak maradék kiváltságait, és a továbbiakban egyszerű tartományként kezeli a szigetet, mindenfajta különállóságukat megszüntetve. Ekkor újra zavargások törtek ki, de a hadsereg még állta a sarat. 1848 elején azonban már minden gát „átszakadt”,

A „népek tavaszának” előzményei

Általánosságban elmondható az 1848-as forradalmi hullámmal kapcsolatban, hogy annak szoros előzménye az utolsó régi típusú gazdasági válságok egyike volt: a krízis a mezőgazdaságban kezdődött (1846-ban a burgonyavésszel, illetve szárazság miatti rossz gabonatermeléssel), és az így kitörő általános elégedetlenség összefonódott a liberális és nacionalista eszmék terjedésével. A láncreakció beindulásában Párizsnak volt döntő szerepe – az európai forradalmak esetében a francia főváros egyfajta katalizátorként működött –, azonban az itáliai eseményeket vizsgálva láthatjuk (amely már a korábbi évtizedekben is forrongott), hogy oda nemigen kellett a párizsi szikra, a helyzet már önmagában is igen súlyos volt. Milánóban például már 1847 szeptemberében és 1848. január legelején is olyan összetűzésre került sor a helyi lakosság és a rendfenntartó erők között, amely halálos áldozatokkal járt. 

Az itáliai események kapcsán fontos kitérni a pápa személyére is: 1846-ban választották meg Giovanni Mastai-Feretti grófot, aki IX. Pius néven több mint harminc éven keresztül kormányozta a Pápai Államot. Az új pápa néhány szerény liberális intézkedést hozott államában, azonban Metternich kancellárnak már ez is elég volt ahhoz, hogy utasításba adja (igaz, az akkori bécsi angol követ szerint IX. Pius pápa titkos jóváhagyásával), hogy osztrák csapatok szállják meg Ferrarát. Kívülről úgy látszottak az események, hogy jöttek az osztrákok, hogy „bántsák a mi pápánkat”. 

Azért kiemelendő ez az esemény, mivel a korszakban sokan úgy gondolták, hogy az egységes Olaszországot csakis a pápa vezetésével lehet létrehozni, így a mellette való kiállás egyben az Itália egyesítése iránti igényt is kifejezhette. 1847 novemberében olyan demonstrációra került sor Palermóban és Nápolyban, melyek során IX. Piust éltették és reformokat követeltek. Probléma volt azonban, hogy a pápa egyáltalán nem kívánt az olasz egységmozgalom élére álni. Ennek ellenére a személye körül kialakult reménykedések szintén a forradalom irányába mozgatták az Appennini-félsziget népét. Az első igazán nagy bomba végül Palermóban robbant fel.

Forradalom Palermóban

Az 1848-as szicíliai forradalom lényegében a legnagyobb városban, Palermóban összpontosult: január elején újabb megmozdulások keretében követelték az 1812-es alkotmány ismételt hatályba helyezését. A rendkívül felhevült közhangulatot jól jelzi, hogy január 9-én egy olyan kiáltvány jelent meg az utcákon, amely fegyverbe szólította a szicíliaiakat. A nagy felkelést január 12-re, II. Ferdinánd születésnapjára tűzték ki, abban az esetben, ha a király továbbra sem mutat reformhajlandóságot. Mivel ez elmaradt, a vérrontást már nem lehetett elkerülni…főleg úgy, hogy a hatóságok igyekeztek elébe menni az eseményeknek, és a korábbi napok akciói miatt több palermóit is letartoztattak. Ez azonban nem volt eléggé visszatartó erejű: II. Ferdinánd születésnapján a város több pontján is felkelőcsoportok alakultak, akik bátran szembeszálltak a kezdetben túlerőben lévő rendőrséggel és katonasággal. Szabályos utcai harcok alakultak ki, a lakosság jelentős része azonban felkelők mellé állt, így rövidesen a katonaság kénytelen volt visszavonulni az erősségekbe, a Nápolyból küldött felmentősereg pedig nem tudott betörni a városba.

Palermóban kezdett kiépülni a forradalom intézményesített politikai vezetése, amely a parlament összehívását és az 1812. évi alkotmány visszaállítását kérte. II. Ferdinánd reménytelen helyzetbe került, hiszen a palermói forradalom kezdett átterjedni az egész szigetre is. Február 2-án megalakult a szicíliai ideiglenes kormány, amely kiválva Nápoly fennhatósága alól, függetlenné nyilváníttatta magát, és egy új liberális alkotmányt is bevezetett, amely a korszakban rendkívül demokratikusnak számított (például a képviselőház tagjait nem a vagyoni cenzus, hanem az iskolázottság foka alapján választották meg.)

Magyar reakciók

Petőfi Sándor, aki a „világszabadság” egyetemes „szent háborújának” a gyújtószikráját látta a szicíliai forradalomban, így üdvözölte a szigeten zajló eseményeket az Olaszország című, 1848 januárjában Pesten írt költeményében. (Érdemes megjegyezni, hogy a korszakban bár egységes Olaszország nem létezett – erről csak 1861-től lehet beszélni, amikor megalakult az Olasz Királyság – a korszakban mind a magyar sajtó, mind a vezető politikusok, mind a kulturális közélet jeles szereplői előszeretettel használták ezt a „jóselnevezést”.)

A királyi csapatok rövidesen kénytelenek voltak elhagyni az egész szigetet, a felkelés pedig folyamatosan terjedt tovább az Appennini-félsziget déli részére. A Pesti Hirlap attól tartott, hogy a felkelések gyorsan fognak majd észak fele is terjedni, és a bécsi udvar a forradalmak leverése érdekében osztrák csapatokat kényszerül Nápolyba küldeni. Az aggódás oka az volt, hogy a birodalmi hadsereg kötelékében igen jelentős számú magyar nemzetiségű katona is szolgált, azaz egy ilyen lépés esetében magyar katonáknak kell olasz civilek ellen harcolniuk majd. A kérdés azonban – legalábbis itt délen – megoldódott: február 10-én, a szorongatott helyzetben lévő II. Ferdinánd kénytelen volt alkotmányt adni a népének. Ezt a hírt Pesti Hírlap az alábbi módon kommentálta: „A’ hir, hogy a’ nápolyi király népének alkotmányt adott, mint képzelni lehet, leirhatlan örömet szült egész Olaszországban. Most már épen visszatartózhatlan többé a’ lelkesedett olasz hazafiság.”

A végkifejlett

A kvázi függetlenné vált Szicíliai Királyság 16 hónapon keresztül működhetett, a bourbon csapatoknak csak 1849 tavaszán sikerült visszavenniük teljes mértékben a sziget irányítását. A palermói felkelés rámutatott a fennálló hatalom törékenységére, egyúttal pedig arra, hogy lehetséges a forradalmi fellépés, ha azt a lakosság szélesebb köre is támogatja. Jelentős fejlemény volt ez, hiszen korábban a különböző titkos demokrata csoportosulások nem igazán tudtak jelentős számú embert megmozgatni, a korábbi felkelések tanulsága annyi volt, hogy páran fegyvert fogtak, de a helyi lakosság nem igazán támogatta őket: 1848-ban ez fordult meg drámaian. A forradalom arra is rámutatott, hogyha az uralkodó, illetve a politikai elit nem enged, akkor nagy bajok lehetnek, így célszerű eléje menni a dolgoknak. A Piemonti Királyság uralkodóját, Károly Albertet például arra késztették a dél-itáliai események, hogy ő is alkotmányt adjon a népének. A példa „ragadós” maradt: kis időnek kell csak eltelnie, hogy a bécsi udvar szintén engedményeket tegyen a magyar félnek 1848 tavaszán.