Földközelben

Amikor a második világháború utolsó évében Magyarországot elérte a front, a szárazföldi csapatok hadmozdulatait közvetlenül támogató, taktikai (hadműveleti szintű) légi háború fejlődése csúcsára ért. Mind a szovjetek, mind a németek jelentős repülőerőket állomásoztattak a front közelében, és ezek feladata az volt, hogy a védelem vagy a támadás súlypontjaiban semmisítse meg az ellenséges katonai eszközöket (elsősorban  a páncélostechnikát) és a csapatok közvetlen logisztikai rendszereit. 

Megszületett a csatarepülő, amely képes volt a harcterületet nagy sebességgel megközelíteni, a célpontot a lehető legalacsonyabban repülve kiválasztani, majd bombával vagy nagy kaliberű fedélzeti ágyúkkal megsemmisíteni, s közben, ha szük­séges, légi harcot vívni az ellenséges vadászgépekkel, aztán visszatérni a támaszpontra. 

A csatarepülők közeli rokonságot mutattak a vadászgépekkel, de – egyes létfontosságú rendszereik, a személyzetet védő páncélzat s főleg a célpontig hordozott bombák súlya miatt – azoknál lassabbak voltak. A Szovjetunió hátsó, védekező lövészeket ültetett csatarepülő alaptípusába (az Il–2 Sturmovikba), „konzerválva” ezzel annak lomhaságát, míg a németek a világháború legjobb vadászrepülőgépének mondott Focke-Wulf 190-es típus némileg módosított változatát kezdték csapattámogató szerepkörben alkalmazni. A német csatarepülők ezért önállóan, vadász szerepkörben is alkalmazhatóak voltak, illetve a bombaoldást követően fel tudták venni a harcot a támadó vadászokkal.