Ferenc József és Erzsébet gödöllői hétköznapjai

Az 1867-es kiegye­zés­sel előál­lott új hely­zet­ben po­li­ti­kai kér­dés­sé vált, hogy a hi­va­ta­los itt­lé­te­ken túl az ural­ko­dót, il­let­ve a di­nasz­tiát a min­den­na­pi élet köz­vet­le­nebb szá­lai­val is az or­szág­hoz kös­sék. Ilyen szál­nak te­kint­he­tő, hogy kül­föl­di min­ták sze­rint a ki­rá­lyi köz­pont­hoz, te­hát Bu­dá­hoz kö­zel eső, ural­ko­dói pi­he­nő­kas­tély­nak al­kal­mas re­zi­den­ciát ke­res­tek. A vá­lasz­tás Gö­döl­lő im­po­záns, kör­nye­ze­té­ben jó va­dá­sza­ti adott­sá­gok­kal ren­del­ke­ző kas­té­lyá­ra esett. Az or­szág­gyű­lés dön­té­se alap­ján a kas­télyt és a hoz­zá tar­to­zó ura­dal­mat a ma­gyar ál­lam 1867-ben meg­vá­sá­rol­ta és a ko­ro­na­ja­vak ál­lo­má­nyá­ba so­rol­ta. Az épü­let gon­do­zá­sát a Bu­dai Vár­ka­pi­tány­ság lát­ta el, az udvar gö­döl­lői tar­tóz­ko­dá­sai alatt föl­me­rü­lő költ­sé­ge­ket vi­szont a bé­csi Fő­ud­var­mes­te­ri Hi­va­tal fe­dez­te.

Az ural­ko­dói la­kosz­tá­lyok

Az ural­ko­dó­pár la­kosz­tá­lyai a kas­tély fő­hom­lok­za­ti szár­nyá­nak leg­rep­re­zen­ta­tí­vabb, eme­le­ti te­rem­so­rá­ba ke­rül­tek. A nagy ebéd­lő­ként is hasz­nált dísz­te­rem­től észak­ra eső ol­da­lon Fe­renc Jó­zsef la­kosz­tá­lya – akár­csak Bu­dán – négy ter­met (do­hány­zó-, dol­go­zó-, há­ló- és öl­tö­ző­szo­ba) fog­lalt ma­gá­ba. A te­rem­sor mö­gött a szárny­se­gé­dek és szol­gá­lat­te­vők kap­tak he­lyet. Er­zsé­bet la­kosz­tá­lya a dé­li, na­pos ol­dal­ra ke­rült, s négy szo­ba (kissza­lon, író-, öl­tö­ző- és a Má­ria Te­ré­zia ál­tal 1751-ben igény­be vett há­ló­szo­ba) mel­lett egy in­tim lép­csőn meg­kö­ze­lít­he­tő, há­rom te­rem­ből ál­ló föld­szin­ti sza­lon is tar­to­zott hoz­zá. A sza­lon­ból a ki­rály­né a dé­li kert­re („a ki­rály­né kert­je”) nyí­ló ve­ran­dá­ra lép­he­tett, s rossz idő ese­tén a fá­ból ácsolt, lu­gas­sze­rűen vad­sző­lő­vel be­fut­ta­tott fo­lyo­són me­he­tett át a lo­var­dá­ba. Az Er­zsé­bet szo­bái mö­göt­ti két­sej­tes részt a ki­rály­né felol­va­só­nő­je, Fe­ren­czy Ida lak­ta. A be­ren­de­zés­kor tö­re­ked­tek ar­ra, hogy az ural­ko­dó­pár kör­nye­ze­té­ben a nem­ze­ti tör­té­nel­met idé­ző kép­ző­mű­vé­sze­ti al­ko­tá­sok do­mi­nál­ja­nak, va­la­mint a ha­zai ipar­mű­vé­szet tár­gyi kul­tú­rá­ja is meg­je­len­jen.

A csa­lád töb­bi tag­já­nak a fő­épü­let dé­li és észa­ki ol­dal­szár­nyai­ban ren­dez­tek be la­kosz­tá­lyo­kat. A ki­rály­né re­zi­den­ciá­ját ma­gá­ba fog­la­ló és az ah­hoz kap­cso­ló­dó szár­nyak ta­lál­ko­zá­sá­nál a sa­rok­szo­bá­kat Ru­dolf fő­her­ceg, a trón­örö­kös kap­ta. Sza­lon­ja kö­zös hasz­ná­la­tú volt Gi­zel­la fő­her­ceg­nő la­kosz­tá­lyá­val, de csak alig egy esz­ten­deig. 1868-ban ugyanis, mi­kor Má­ria Va­lé­ria meg­szü­le­tett, a fő­her­ce­gi ter­me­ket gyer­mek­szo­bák­ká ala­kí­tot­ták, s Ru­dolf új la­kosz­tá­lyát a dé­li szél­ső, ún. kar­di­ná­lis gang­ról nyí­ló szo­bák­ban ren­dez­ték be. A szű­kebb ki­rá­lyi csa­lá­don kí­vül a di­nasz­tia több más tag­já­nak is lak­osz­tá­lyok vagy ven­dég­szo­bák vol­tak fenn­tart­va: Li­pót ba­jor her­ceg – Gi­zel­la fér­je – ál­lan­dó ter­meit pél­dául az ural­ko­dói szárny mö­gött ala­kí­tot­ták ki, Fer­di­nánd tos­ca­nai nagy­her­ceg­nek, a ki­rály nagy­báty­já­nak pe­dig az észa­ki má­so­dik szárny föld­szint­jén ren­dez­tek be ké­nyel­mes la­kosz­tályt.

Az ud­var­tar­tás meg­fe­le­lő el­he­lye­zé­sé­re a ki­rá­lyi hasz­ná­la­tú te­rek mel­lett szol­gá­la­ti és hi­va­ta­li he­lyi­sé­ge­ket lé­te­sí­tet­tek, s a gya­ko­ri ven­dég­se­reg el­he­lye­zé­se ér­de­ké­ben nö­vel­ték a ven­dég­szo­bák szá­mát. Ma­gya­rok­ból ál­ló bel­ső sze­mély­ze­tet is szer­vez­tek, amely a vár­gond­nok irá­nyí­tá­sá­val a ki­rá­lyi csa­lád tá­vol­lé­té­ben is gon­doz­ta a re­zi­den­ciát. Az ál­lan­dó, min­dig a kas­tély­ban tar­tóz­ko­dó szű­kebb sze­mély­zet lét­szá­ma nem volt nagy, 20-25 fő kö­rül moz­gott, az udvar itt­lé­te­kor vi­szont ezt a lét­szá­mot kö­rül­be­lül ugyanennyi na­pi­dí­jas be­já­ró­val nö­vel­ték meg. A nem­ze­ti jel­leg hang­sú­lyo­zá­sát szol­gál­ta, hogy a sze­mély­zet tag­jait feles­ket­ték a ki­rály­ra, és bú­za­vi­rág­kék posz­tó­ból, ezüst­súj­tá­sos dí­szí­tés­sel ka­rak­te­res öl­tö­ze­tet ké­szít­tet­tek szá­muk­ra. 

Ami­kor őfel­sé­geik megér­kez­tek, a kas­tély kö­rü­li nyu­ga­lom­ra a gö­döl­lői csend­őr­őrs vi­gyá­zott, és a par­ko­kat, me­lyek egyéb­ként min­dig nyit­va áll­tak a sé­tál­gat­ni vá­gyók előtt, a ko­csi­for­ga­lom elől le­zár­ták. A köz­le­ke­dés ja­ví­tá­sa ér­de­ké­ben Gö­döl­lő fe­lé ka­nya­rí­tot­ták az 1862 óta épü­lő észa­ki vas­utat, s az ural­ko­dó kü­lön­vo­na­tá­nak fo­ga­dá­sá­ra a te­le­pü­lés pá­lya­ud­va­rán Ybl Mik­lós ter­ve­zett igé­nyes, neo­re­ne­szánsz stí­lu­sú vá­ró­ter­met.

Fe­renc Jó­zsef na­pi­rend­je

1867 őszé­től a ki­rá­lyi csa­lád éven­te több he­tet, ese­ten­ként egy hó­na­pot is töl­tött a kas­tély­ban. A Burg­ban, Schön­brunn­ban és Ischl­ben tar­tóz­ko­dás év­sza­kok­hoz al­kal­maz­ko­dó rit­mu­sá­ban a gö­döl­lői pi­he­nés he­tei el­ső­sor­ban ősz­re – oly­kor új­évig hú­zó­dóan –, rit­káb­ban ta­vasz­ra es­tek. Kü­lö­nö­sen az el­ső évek­ben az it­te­ni ud­va­ri éle­tet ben­ső­sé­ges, csa­lá­dias lég­kör és la­za moz­gal­mas­ság jel­le­mez­te, és Ischl­hez ha­son­lóan köz­vet­le­nebb tár­sa­sá­gi élet folyt. 

A tra­di­cio­ná­lis csá­szár­vá­ro­si ud­var­tar­tás szo­kás­rend­sze­re, kí­no­san for­ma­li­zált eti­kett­je Gö­döl­lőn ke­vés­bé ér­vé­nye­sült: „A ház re­pe­dé­sig te­le – ír­ta 1878 őszén nap­ló­já­ba Fes­te­tics Má­ria gróf­nő, a ki­rály­né ud­var­höl­gye –, re­me­kül ér­zi ma­gát [Fe­renc Jó­zsef], és na­gyon jót tesz ne­ki, hogy itt em­be­rek kö­zött van, Is­ten sza­bad ege alatt, és lát­ja, hogy itt az em­be­rek fesz­te­le­nül mo­zog­nak az örö­kös haj­lon­gás nél­kül, s ő ma­ga is em­ber­ként érez­he­ti ma­gát és egy­sze­rűen, köz­vet­le­nül vi­sel­ked­he­tik kö­zöt­tük.” Egy-egy könnye­debb dél­után még a he­lyi ci­gány­ze­ne­kar dísz­ter­mi mu­zsi­ká­ja is be­le­fért a re­per­toár­ba, s mi­kor a ki­rá­lyi gye­re­kek még csak ser­dül­tek, ked­velt szó­ra­ko­zá­suk volt ta­lá­lós kér­dé­se­ket fel­ten­ni a „Ma­má”-nak és a „Pa­pá”-nak. (A ci­gány­ze­néért min­de­nekelőtt Er­zsé­bet ra­jon­gott, s a sze­mély­zet nem kis bosszú­sá­gá­ra még azt is megen­ged­te, hogy a ci­gá­nyok a kas­tély kö­rül ver­je­nek ta­nyát.)

Az ol­dot­tabb han­gu­lat el­le­né­re Fe­renc Jó­zsef ál­ta­lá­nos­nak mond­ha­tó és köz­is­mer­ten mun­ka­má­niás na­pi rit­mu­sa Gö­döl­lőn sem so­kat vál­to­zott. Dol­go­zó­szo­bá­já­nak be­ren­de­zé­se, sze­mé­lyes és hasz­ná­la­ti tár­gyai­nak együt­te­se szin­te haj­szál­pon­to­san ugyanolyan volt, mint Bu­dán, Schön­brunn­ban vagy akár a Burg­ban, tük­röz­ve az or­szág „el­ső szá­mú hi­va­tal­no­ká­nak” kö­te­les­ség­tu­da­tát. A kö­te­les­ség­tu­dat rend- és tisz­ta­ság­sze­re­tet­tel pá­ro­sult, s ez ap­ró­sá­gok­ban is meg­mu­tat­ko­zott: az ural­ko­dó pél­dául min­dig tar­tott egy kis ke­fét és egy vö­rös tyúk­toll­ból ké­szült po­ro­lót az íróasz­ta­lán, mellyel na­pon­ta több­ször is le­tö­röl­te az asz­talt. A hi­gié­niát – für­dő­szo­bák még nem lé­vén – le­le­mé­nyes für­dő­mes­te­re biz­to­sí­tot­ta, aki az uta­zá­sok­hoz, így a gö­döl­lői tar­tóz­ko­dá­sok­hoz is egy­faj­ta moz­gó für­dő­szo­bát szer­kesz­tett, össze­csuk­ha­tó kau­csuk­kád­dal, tu­so­ló­val és láb­mo­só­val.

Fe­renc Jó­zsef Gö­döl­lőn is haj­na­li négy óra­kor – té­len öt­kor – kelt, ma­ga bo­rot­vál­ko­zott, és egy po­hár tej, oly­kor va­jas-son­kás kif­li ká­vé­val volt a reg­ge­li­je. Öl­tö­zé­ke ka­to­nai uni­for­mis, a min­den­na­pok­ban egy­sze­rű ka­to­na­ze­ke. Mi­re a reg­ge­li áhí­tat után íróasz­ta­lá­hoz ült, a fu­tár már meg is hoz­ta az in­té­zés­re vá­ró ira­to­kat. Elő­ször át­néz­te az elő­ző nap­ról ma­radt ügye­ket, ma­gán­le­ve­le­ket írt, majd a pol­gá­ri kor­mány­zat ügyeit in­té­ző Ka­bi­net­iro­da, ké­sőbb a Ka­to­nai Iro­da anya­gait is ta­nul­má­nyoz­ta. Ta­ka­ré­kos em­ber lé­vén a fel­dol­go­zott ira­tok üres fe­lü­le­teit gon­do­san le­vág­ta, hogy azok­ra más in­téz­ni­va­ló­kat le­hes­sen ír­ni. 

Dol­go­zó­szo­bá­já­ban min­den­nap fo­gad­ta a fő­had­se­gé­det, a ka­to­nai és ka­bi­net­iro­da fő­nö­keit, szük­ség sze­rint a ma­gyar ügyek előadó­ját, il­let­ve mi­nisz­te­re­ket. A fő­her­ce­ge­ken és a ka­to­ná­kon kí­vül min­den­ki­nek frakk­ban, fe­ke­te nyak­ken­dő­ben kel­lett meg­je­len­nie, még or­vo­sá­nak is. Nem volt sza­bad túl kö­zel lép­ni hoz­zá, ke­zet csak rit­kán nyúj­tott, s ha va­la­mi nem nyer­te el a tet­szé­sét, egy­más­hoz koc­can­tot­ta a bo­ká­ját – ez­zel je­lez­te, hogy a kliens kezd­het hát­rál­ni az aj­tó irá­nyá­ba.

Ha a csa­lá­di ét­ke­zés nem a kis ebéd­lő­ben volt, dé­lután egy óra kö­rül a dol­go­zó­szo­bá­ban vil­lás­reg­ge­li­zett, leöb­lí­tet­te egy po­hár ba­jor Spä­ten sör­rel, majd fél­órás sé­tát tett a szá­má­ra fenn­tar­tott – a la­kosz­tá­lyá­tól észak­ke­let­re eső – kert­ben („a ki­rály kert­je”). Sé­ta után át­néz­te a lap­szem­lé­ket, az idő­köz­ben be­fu­tott sür­gős ügye­ket és kér­vé­nye­ket, vagy foly­tat­ta a mun­kát egé­szen a hatórai ebé­dig. Ebéd­re gya­kor­ta mar­ha­húst vagy na­túr­sze­le­tet tá­lal­tak, me­lyet nem­rit­kán az íróasz­ta­lá­nál fo­gyasz­tott el, köz­ben is ol­vas­gat­va a hi­va­ta­los pa­pí­ro­kat. Az ak­ták­ra több­ször írt szél­jegy­ze­te­ket, sőt ki­ja­vít­gat­ta raj­tuk a köz­pon­to­zá­si hi­bá­kat. Az ét­ke­zé­sek után rend­re rá­gyúj­tott, de a drá­ga fü­stöl­ni­va­lót rit­kán en­ged­te meg ma­gá­nak, rend­sze­rint az ol­csóbb ka­te­gó­riá­ba tar­to­zó, oszt­rák ké­szí­té­sű vir­gi­niai ci­ga­ret­tát szív­ta – éle­te al­ko­nyán azon­ban már egy-egy drá­gább Co­ro­na szi­vart is kéz­be vett. Ebéd után egy-két órát a csa­lád­dal vagy a kas­tély­ban ven­dé­ges­ke­dő tár­sa­ság­gal töl­tött, az­tán nyolc óra­kor me­net­rend­sze­rűen nyu­go­vó­ra tért.

Az ural­ko­dói kö­te­les­sé­gek kö­zül nem ma­rad­ha­tott el a he­ti két­sze­ri ál­ta­lá­nos ki­hall­ga­tás sem: min­den hét­főn és csü­tör­tö­kön reg­gel a szá­má­ra fenn­tar­tott kü­lön­vo­na­ton a fő­vá­ros­ba uta­zott, a bu­dai ki­rá­lyi pa­lo­tá­ban meg­tar­tot­ta a ki­hall­ga­tást, majd dél­után vissza­tért a kas­tély­ba. Az ügyek in­té­zé­sé­hez a Mi­nisz­ter­el­nök­ség­ről kü­lön táv­ír­dai hi­va­tal­no­kot ren­del­tek Gö­döl­lő­re. Ha nem vol­tak lo­vas­ver­se­nyek vagy va­dá­sza­tok, a mo­no­ton na­po­kat csak rit­kán tör­ték meg más ese­mé­nyek. Ilyen volt pél­dául 1877. ok­tó­ber 20-án Ma­rie Lo­u­i­se von Wal­ler­see bá­ró­nő, a ki­rály­né bi­zal­ma­sa és Ge­org La­risch gróf, az oszt­rák belügy­mi­nisz­ter fiá­nak es­kü­vő­je a kas­tély­temp­lom­ban. 

Az ural­ko­dó 1877 no­vem­be­ré­ben Gö­döl­lőn ült mo­dellt, hogy mi­nél im­po­zán­sabb ké­pe­ket fes­se­nek ró­la: „A ki­rály szom­ba­ton Gö­döl­lő­re hí­vat­ta Pál­lik Bé­la fia­tal fes­tőt, s reg­gel nyol­cad­fél­től kezd­ve egy óráig ült előt­te ló­há­ton, hogy váz­la­tot ké­szít­hes­sen ah­hoz a fest­mény­hez, mely har­mad élet­nagy­ság­ban vö­rös ró­ka-va­dász-frakk­ban fog­ja áb­rá­zol­ni ő fe­le­sé­gét. Me­lia, a ki­rály ked­venc há­tas­lo­va, mely egy­kor sok ver­seny dia­dal­mas győzője volt, elein­te kis­sé nyug­ta­lan volt, de ké­sőbb tü­rel­me­sen állt, hogy a fes­tő biz­to­san vet­het­te vász­ná­ra szép ido­mait. Ő fel­sé­ge még két­szer fog ül­ni Pál­lik előtt, de töb­bé már nem nye­reg­ben” – ír­ta a Fő­vá­ro­si La­pok.

A ki­rály­né min­den­nap­jai

Ha nem volt ün­nep és ven­dég­se­reg, a ki­rály­né nap­jai is csen­de­sebb, meg­szo­kott rit­mus­ban tel­tek. Er­zsé­bet reg­gel hét óra­kor kelt, sé­tál­ni in­dult, majd lak­osz­tá­lyá­ban egy­sze­rűbb ki­se­bé­det köl­tött el. Kü­lön kony­há­ja és sa­ját sza­kács­nő­je volt, hogy a gya­kor­ta dié­tás ét­ke­ket szak­sze­rűen ké­szít­sék el. Az ét­la­pon leg­több­ször az ura­dal­mi te­he­né­szet­ből be­ho­zott, fris­sen fejt tej, aludt­tej, gyü­möl­csök és oly­kor egy-egy po­hár to­ka­ji bor sze­re­pelt. Nem vol­tak rit­kák – kü­lö­nö­sen idő­sebb ko­rá­ban – a né­ha asz­ke­ti­kus kú­rák, me­lyek egyi­ké­ről 1895-ben Fe­renc Jó­zsef dip­lo­ma­ti­ku­san így írt ba­rát­né­já­nak, Schratt Ka­ta­lin­nak: „Úgy lá­tom, a csá­szár­né, Is­ten­nek le­gyen há­la, jól néz ki és ke­dély­ál­la­po­ta is meg­fe­le­lő. Az a be­nyo­má­som, hogy a fo­gyó­kú­rás tej- és gyü­mölcs­na­pok el­le­né­re, sze­ren­csé­re in­kább hí­zott, per­sze vé­le­mé­nye­met óva­ko­dom ki­fe­je­zés­re jut­tat­ni.”

Szin­te a szol­gá­ló­sze­mély­zet egé­szét meg­moz­ga­tó tor­tú­ra volt az öl­töz­kö­dés, a szé­pít­ke­zés, fő­leg ha a ki­rály­né hí­res haj­ko­ro­ná­já­nak ápo­lá­sá­ra is sor ke­rült. A több­órás „ese­mény” el­ső fá­zi­sát a nyers to­já­sok sár­gá­já­ból és fran­cia ko­nyak­ból ál­ló szer­rel tör­té­nő haj­mo­sás je­len­tet­te, ezt kö­vet­te a dió­héj­fő­ze­tes, majd ró­zsa­vi­zes öb­lí­tés, vé­gül a szét­te­rí­tett haj ken­dők­kel vég­zett szá­rí­tá­sa. Er­zsé­bet nap­jai­nak el­ma­rad­ha­tat­lan ré­szét ké­pez­te a test­moz­gás, sok­szor tor­ná­zott, s eh­hez a tor­na­sze­rek Gö­döl­lőn is ren­del­ke­zé­sé­re áll­tak. (Az ál­ta­la hasz­nált esz­kö­zök kö­zül a bé­csi Burg­ban ma is lát­ha­tó a bor­dás­fal és az aj­tó­fél­fá­ra sze­relt gyű­rű.)

A dél­előt­töt ál­ta­lá­ban ol­va­sás­sal töl­töt­te, Hein­rich Hei­ne köl­te­mé­nyei mel­lett Arany Já­nos, Eöt­vös Jó­zsef, Jó­kai Mór, Hor­váth Mi­hály és Pe­tő­fi Sán­dor mű­veit ol­vas­ta szí­ve­sen. Legel­ső ol­vas­má­nyai kö­zött volt Hor­váth Füg­get­len­sé­gi harca, sze­ret­te Vö­rös­mar­ty Mi­hály Szó­za­tát, és ked­velt köl­te­mé­nyei kö­zé tar­to­zott Ga­ra­y Já­nos Ma­gyar Hölgy cí­mű ver­se, va­la­mint Eöt­vös be­til­tott Zász­ló­tar­tó­ja. Ér­dek­lő­dés­sel for­gat­ta a Kar­thau­si Név­te­len pré­di­ká­ció- és le­gen­da­gyűj­te­mé­nyét is. Dél­után négy óra fe­lé tet­te meg má­so­dik, na­gyobb sé­tá­ját, nemegy­szer ki­ko­csiz­va Má­ri­a­bes­nyő­re vagy Ba­bat­ra, s csak az es­ti kö­zös ét­ke­zés­re ért vissza. A kia­dós, eről­te­tett me­net­nek is beil­lő sé­tá­kat szin­te sport­ként űz­te, olyannyi­ra, hogy a kas­tély­bé­li ven­dé­gek min­den le­het­sé­ges mó­don igye­kez­tek ki­tér­ni a meg­tisz­tel­te­tés elől, hogy ki­rály­né­ju­kat el kell­jen kí­sér­niük.

Er­zsé­bet szá­má­ra a gö­döl­lői kas­tély me­ne­dé­ket je­len­tett, ahol el­búj­ha­tott Bécs elől, és kö­tött­sé­gek nél­kül hó­dol­ha­tott sze­szé­lyei­nek. „Itt olyan nyu­god­tan él az em­ber, ro­ko­nok, sze­ka­tú­ra nél­kül, ám ott [Bécs­ben] az egész csá­szá­ri csa­lád! Itt, mint fa­lun, nem fe­szé­lyez sem­mi” – ír­ta egy 1875-ben kelt le­ve­lé­ben. Na­gyon jó lovas volt, s legin­kább a ló­hát­ról űzen­dő, an­gol ere­de­tű fal­ka­va­dá­sza­tot ked­vel­te – 1885-ig még ma­gán­fal­kát is tar­tott. Eh­hez ma­ga kö­ré gyűj­töt­te azo­kat a fia­tal arisz­tok­ra­tá­kat, aki­ket a csá­szár­vá­ros­ban nem lát­tak vol­na szí­ve­sen, pél­dául Bat­thyá­ny Ele­mér gró­fot, a ki­vég­zett ’48-as mi­nisz­ter­el­nök, Bat­thyá­ny La­jos fiát. 

A va­dá­sza­to­kon, ga­lamb­lö­vé­sze­te­ken és agár­ver­se­nye­ken rend­sze­re­sen meg­je­len­tek ven­dé­ge­ként olyan nagy be­fo­lyá­sú, je­les po­li­ti­ku­sok is, mint And­rás­sy Gyu­la mi­nisz­ter­el­nök vagy olyan kü­lön­cök, mint pél­dául Es­ter­házy Mik­lós gróf, a hí­res „Sport-­Ni­ki”, Ma­gyaror­szág el­ső szá­mú lovasa. Ha a hi­deg idő miatt a sza­bad­té­ri ver­se­nyek ab­ba­ma­rad­nak, „a lo­var­dá­ban an­nál sű­rűb­ben és ví­gab­ban fo­lyik az élet! Őfel­sé­gé­vel a ki­rály­né­val az élen ido­mít­ják és tán­col­tat­ják a lo­va­kat, ami­hez én ját­szom az alá­fes­tő ze­nét. Az Ai­dá­ból az in­du­lót, egy XIII. La­jos ko­ra­be­li ga­vot­tot, a bo­lond­pol­kát, a Man­do­li­na­tát, min­dent négy­ne­gye­des ütem­ben. A lo­va­sok csak úgy sü­rög­nek-fo­rog­nak kör­be” – foly­tat­ja fen­tebb már idé­zett él­mény­be­szá­mo­ló­ját Fes­te­tics gróf­nő. A ki­rály­né – a csa­lád nem kis meg­bot­rán­ko­zá­sá­ra – cir­ku­szi mu­tat­vá­nyo­kat is gya­ko­rolt, me­lyek­re a bé­csi Renz-cir­kusz két mű­lo­var­nő­je, Emi­lie Lo­i­set és Eli­se Pe­tzold ta­ní­tot­ta meg. 

A ki­rály mint szen­ve­dé­lyes va­dász

Fe­renc Jó­zsef szen­ve­dé­lyes és jó ké­pes­sé­gű va­dász volt, aki az egy­ko­rú for­rá­sok sze­rint éle­té­ben több mint öt­ven­ezer va­dat ej­tett el. A gö­döl­lői er­dők fő vad­já­nak ek­kor a gím­szar­vas szá­mí­tott, és az 1867-től kez­dő­dő tu­da­tos vad­gaz­dál­ko­dás ered­mé­nye­ként a bi­kák kö­zel fe­le bi­zo­nyult ér­mes­nek. A ki­rály egyik ked­venc vad­ját, a vad­disz­nót 1872-től tu­da­to­san te­le­pí­tet­ték, az ap­ró­va­dak (fá­cán, fo­goly stb.) ese­té­ben pe­dig – a sza­po­ra me­zei nyú­lon kí­vül – szin­tén sza­bá­lyo­zott gaz­dál­ko­dás folyt. A nagy ki­ter­je­dé­sű te­rü­le­te­ken fo­lyó va­dá­sza­tok ki­szol­gá­lá­sá­ra Má­csán (ma Gal­ga­má­csa) 1869– 70-ben még his­to­ri­zá­ló stí­lu­sú, két­tor­nyos, eme­le­tes kis­ka­s­télyt is épí­tet­tek, mely­nek ter­meit ma­gya­ros mo­tí­vu­mok­kal dí­szí­tet­ték. (Az épü­let 1945-ben el­pusz­tult.)

A ki­vá­lóan lövő s a va­dá­szat írott és írat­lan sza­bá­lyait ma­ra­dék­ta­la­nul be­tar­tó ki­rály­ról akár az ideá­lis és ha­gyo­mány­tisz­te­lő va­dász port­ré­ját is meg le­he­tett vol­na al­kot­ni. Pre­ci­zi­tá­sa már ru­há­za­tá­ban meg­mu­tat­ko­zott: min­dig a nagy­ap­ja fi­vé­re, Já­nos fő­her­ceg ál­tal be­ve­ze­tett öl­tö­zet­ben va­dá­szott. Tol­lal dí­szí­tett, szür­ke filc­ka­la­pot, stá­jer­öl­tö­zé­ket (szür­ke ló­den­ze­ke zöld szimp­la gal­lér­ral, váll­rojt­tal és zöld mel­lénnyel), rö­vid zer­ge­bőr nad­rá­got, szür­ke ha­ris­nyát és vadászcsizmát vagy szö­gek­kel ki­vert ba­kan­csot vi­selt. 

Go­lyós és sö­ré­tes pus­ká­val egyaránt jól bánt, le­he­tő­leg csak biz­tos lö­vést adott le, és tar­tóz­ko­dott az ál­la­tok tö­me­ges mé­szár­lá­sá­tól. Adott eset­ben véd­te is a va­dat, Gö­döl­lőn pél­dául az er­dő­ben fész­ke­lő sza­lon­kát, mely­nek va­dá­sza­tát a köl­té­si idő­szak­ban meg­til­tot­ta. Fiát, a még ka­ma­szo­dó Ru­dol­fot va­dá­szat­ra ta­nít­gat­va nemegy­szer meg­dor­gál­ta az el­kap­ko­dott lö­vé­se­kért. Nem vár­ta el, sőt rossz né­ven vet­te vol­na, ha a va­dat kü­lön­fé­le trük­kök­kel pus­ká­ja elé hajt­ják, szí­ve­sen va­dá­szott les­ből, de a cser­ké­szést is sze­ret­te. Ha hi­bá­zott, szé­gyell­te ugyan, de nem tar­tot­ta eti­kus­nak el­hall­gat­ni: „Teg­napelőtt fél négy­kor ér­ke­zett Gö­döl­lő­re ve­jem [Li­pót ba­jor her­ceg] és már négy óra­kor va­dász­ni in­dul­tunk. Ő két őzet ej­tett, én vi­szont ket­tőt el­hi­báz­tam, ami­nek ma­gas ko­rom, gyön­ge lá­tá­som le­het az oka, meg a szem­üveg, ami miatt nem tu­dok ren­de­sen cé­loz­ni” – ír­ta egy 1889. szep­tem­be­ri le­ve­lé­ben. Haj­lott ko­rá­ban meg­gyen­gült lá­tá­sa el­le­né­re még az irány­zó táv­csö­vet sem en­ged­te pus­ká­já­ra fel­sze­rel­tet­ni, mert ahogy mond­ta: „Ugyan, de­hogy, hi­szen ez nem va­dász­hoz mél­tó.” 

Fia­ta­lon már nap­fel­kel­te­kor éb­redt, hogy ki­men­jen cser­kész­ni, ké­sőbb azon­ban in­kább dél­után va­dá­szott. Gyak­ran jár­ta az er­dőt egye­dül, leg­fel­jebb a he­lyi fő­va­dá­szok va­la­me­lyi­ke, Ditt­rich La­jos, Pet­te­ra Hu­bert vagy Storcz Má­tyás kí­sér­te. Megér­tő volt ve­lük, ha eleredt az eső, a ko­csi­ban ma­ga mel­lett ne­kik is he­lyet szo­rí­tott. Gö­döl­lőn legin­kább vad­disz­nó­ra va­dá­szott, itt lőt­te leg­szebb kan­ját is, mely az 1910-es bé­csi va­dá­sza­ti kiál­lí­tá­son el­ső dí­jas lett. Az elej­tett va­dak tró­feái­val ré­szint kas­tély­be­li la­kosz­tá­lyát, ré­szint az isch­li csá­szá­ri nya­ra­ló ter­meit dí­szí­tet­ték. (Bad Ischl­ben szá­mos gö­döl­lői tró­fea ma is lát­ha­tó.)

Az ud­va­ri élet al­ko­nya

Az 1880-as évek má­so­dik fe­lé­től a tar­ka gö­döl­lői élet­ben fo­ko­za­tos vál­to­zás fi­gyel­he­tő meg: a me­leg, csa­lá­dias han­gu­la­tot egy­re in­kább hát­tér­be szo­rít­ja Er­zsé­bet ki­rály­né nap­ról nap­ra ki­szá­mít­ha­tat­la­nab­bá vá­ló men­ta­li­tá­sa. Szin­te ál­lan­dóan uta­zott, s út­jai so­rán a gö­döl­lői kas­tély is – kü­lö­nö­sen Ru­dolf ha­lá­la, 1889 után – egy­faj­ta szi­ge­tet je­len­tett, aho­vá Ro­bin­son­ként akár egye­dül is vissza­tér­he­tett, el­rej­tőz­ve a bé­csiek fi­gye­lő sze­me elől. A már éle­té­ben le­gen­dá­vá ne­me­sült, Gö­döl­lőn utol­já­ra 1897 ok­tó­be­ré­ben pi­he­nő ki­rály­nét az őt imá­dó ma­gyar kör­nye­zet min­den hó­bort­já­ban ki­szol­gál­ta, s 1898. szep­tem­ber 10-én be­kö­vet­ke­zett tra­gi­kus ha­lá­lá­val szin­te pil­la­na­tok alatt össze is om­lott a pezs­gő gö­döl­lői vi­lág. 

Fe­renc Jó­zsef ma­gá­ra ma­radt, fia után el­veszt­ve hit­ve­sét is. A leá­nyok, Gi­zel­la és Má­ria Va­lé­ria már ki­re­pül­tek, így há­rom év­ti­zed­del a kiegye­zés után a kas­tély­bé­li víg na­po­kat el­nyel­te a kö­nyör­te­len idő: „A Pa­pá­val tu­laj­don­kép­pen csak az ét­ke­zé­sek ide­jén ta­lál­ko­zom, mi­vel vagy dol­go­zik, vagy ma­gá­nyo­san cser­ké­szik. Az es­te­béd után több­nyi­re szót­la­nul ül­jük kö­rül a ha­tal­mas cse­rép­kály­há­ban lo­bo­gó tü­zet, egé­szen es­te 8 óráig” – je­gyez­te fel nap­ló­já­ba Má­ria Va­lé­ria, aki an­nak el­le­né­re, hogy már fér­jes asszony volt, né­ha el­kí­sér­te ap­ját Gö­döl­lő­re. No­ha vol­tak még va­dá­sza­tok, s az ural­ko­dó is több­ször el­lá­to­ga­tott a kas­tély­ba, a re­zi­den­cia je­len­tő­sé­ge mind a csa­lád, mind pe­dig a ha­zai po­li­ti­kai köz­tu­dat szem­pont­já­ból csök­kent. 

Az idő­sö­dő, amúgy is egy­re ne­he­zeb­ben moz­gó Fe­renc Jó­zsef 1901-ben még sze­mé­lyes je­len­lé­té­vel tisz­tel­te meg a te­le­pü­lé­sen az Er­zsé­bet-park átadá­sát, mely­nek cent­rá­lis pont­ja a Ró­na Jó­zsef ké­szí­tet­te egész ala­kos ki­rály­né­szo­bor, majd út­jai rit­kul­tak, az­tán egy-egy lá­to­ga­tás kö­zött évek is el­tel­tek. 1911. má­jus 6-án jött utol­já­ra Gö­döl­lő­re, és há­rom he­tet töl­tött itt. A kas­téllyal kap­cso­la­tos utol­só in­téz­ke­dé­sét már a há­bo­rús idők­ben, 1914 au­gusz­tu­sá­ban hoz­ta meg, uta­sí­tást ad­va, hogy az épü­let­együt­tes mel­lék­szár­nyai­ban száz­fős kór­há­zat ren­dez­ze­nek be a fron­to­kon meg­se­be­sü­lő tisz­tek és köz­ka­to­nák szá­má­ra.

Idea­li­zá­lás a köz­tu­dat­ban

Az 1867–1918 kö­zöt­ti idő­szak­ban Gö­döl­lő sa­já­tos po­li­ti­kai je­len­tő­ség­gel bírt: az Auszt­riá­val sze­mé­lyé­ben kö­zös ural­ko­dót em­ber­kö­ze­li mó­don, ugyanak­kor kö­te­les­ség­sze­rűen kö­töt­te Ma­gyaror­szág­hoz. A kas­tély a dua­liz­mus idő­sza­ka alatt – ki­vé­ve 1918 ok­tó­be­ré­nek ne­héz nap­jait – nem vált ugyan a di­rekt po­li­ti­zá­lás hely­szí­né­vé, de ma­gyar ol­dal­ról ez nem is volt cél, hi­szen a ki­rály a köz­jo­gi és po­li­ti­kai teen­dő­ket a fő­vá­ros­ban vé­gez­te. Gö­döl­lőn vi­szont a tár­sa­sá­gi élet, a va­dá­sza­tok és ren­dez­vé­nyek rend­kí­vül jó kap­cso­lat­te­rem­té­si al­kal­ma­kat je­len­tet­tek oszt­rá­kok és ma­gya­rok, va­la­mint az ural­ko­dó­csa­lád és ma­gyar kör­nye­ze­te kö­zött. 

Gö­döl­lő al­kal­mas volt ar­ra, hogy az ural­ko­dó­ról a köz­vé­le­mény­ben kiala­ku­ló ké­pet ked­ve­zően be­fo­lyá­sol­ja és a ma­gánem­be­ri at­ti­tűd­re ala­poz­va az ural­ko­dói eré­nye­ket is ki­dom­bo­rít­sa. Mindeh­hez a saj­tó­ban rend­sze­re­sen meg­je­le­nő hí­rek, tu­dó­sí­tá­sok, va­la­mint száj­ha­gyo­mány út­ján is ter­je­dő ked­ves epi­zó­dok mel­lett a kortársak nap­ló­be­jegy­zé­sei, fé­lig-med­dig a nyil­vá­nos­ság­nak szánt levelek rész­le­tei, majd a po­li­ti­kai me­moár­iro­da­lom szol­gál­tak esz­köz­ként. 

„A ma­gyar ki­rály olyan, mint a legel­ső ma­gyar ne­mes em­ber, ma­gyar föl­des­úr­rá lesz. Ide nem ha­tol­nak el a rep­re­zen­tá­lás ké­nyel­met­len igé­nyei, itt a ki­rállyal nem érint­kez­nek, vagy csak igen ki­vé­te­les ese­tek­ben, mi­nisz­te­rek. Bu­dán az or­szág el­ső tiszt­vi­se­lő­je, Gö­döl­lőn a ma­ga ura a ki­rály. Se­hol sem annyi­ra ma­gánem­ber, mint e he­lyen” – ír­ta a Va­sár­na­pi Új­ság 1888-ban. Az érem má­sik ol­da­la vi­szont: „Ki­rá­lyunk élet­rend­je Gö­döl­lőn is vol­ta­kép­pen a foly­to­nos mun­ka, ko­rán kel, azon­nal meg­reg­ge­li­zik, s utá­na íróasz­ta­lá­hoz ül a na­pi teen­dő­ket el­vé­gez­ni, s ezt a mo­no­tó­niát csak a va­dá­sza­tok, rö­vid na­pi sé­ták sza­kít­ják meg.” 

A gö­döl­lői ud­va­ri élet szá­mos köz­szá­jon for­gó epi­zód­já­ban tük­rö­ző­dött vissza a ho­nért élő, ha­za­fias ma­gyar ki­rály és a fér­jét a nép szol­gá­la­tá­ra sar­kal­ló, a ma­gyar nem­zet­tel cin­ko­san össze­ka­csin­tó, a ma­gya­rok iránt el­kö­te­le­zett Er­zsé­bet ki­rály­né ké­pe. Ha a ki­rály­ról és kör­nye­ze­té­ről szó­ló, gya­kor­ta erő­sen túl­zó és nemegy­szer szán­dé­ko­san idea­li­zá­ló gö­döl­lői tör­té­ne­tek nem is tud­ták tel­jes mér­ték­ben har­mo­ni­zál­ni az ural­ko­dó és a ma­gyar­ság szé­les ré­te­gei­nek vi­szo­nyát, a ki­rá­lyi pi­he­nő- és va­dász­kas­tély­nak átala­kí­tott re­zi­den­cia ud­va­ri éle­te po­li­ti­kai­lag mégis ka­ma­to­zott: eny­hí­tet­te az oszt­rák–ma­gyar el­len­té­te­ket, erő­sí­tet­te a rend­szer le­gi­ti­mi­tá­sát, hoz­zá­já­rult a nem­zet és ki­rá­lya kö­zöt­ti kap­cso­la­tok nor­ma­li­zá­lá­sá­hoz.

Ha­son­ló mí­tosz­ként ér­té­kel­het­jük az Er­zsé­bet ki­rály­né kö­rül kiala­kult, ana­lóg mó­don a Szent Er­zsé­bet-kul­tu­szig vissza­ve­zet­he­tő le­gen­dá­kat is, ame­lyek­nek egyéb­ként va­lós ele­mei is ki­mu­tat­ha­tók az 1867-es kiegye­zés­ben ját­szott ki­rály­néi sze­rep­ben. Er­zsé­bet ráadá­sul nem is Habs­burg volt, ha­nem há­zas­ság­kö­té­si szem­pont­ból a di­nasz­tiá­val tel­je­sen egyen­ran­gú ba­jor Wit­tels­bach-csa­lád­ból szár­ma­zott, s ugyan­csak köz­is­mer­tek vol­tak ál­lan­dó súr­ló­dá­sai a bé­csi ud­var­ral. Von­zó­dott min­den­hez, ami szem­ben állt a me­rev, csá­szár­vá­ro­si tra­dí­ciók­kal, s ez a ma­ga ne­mé­ben re­bel­lis men­ta­li­tás a ma­gya­rok szá­má­ra egy­faj­ta sors­kö­zös­sé­get su­gallt. A ki­rály­né kul­tu­szát erő­sí­tet­te, hogy szí­ve­sen moz­gott ma­gyar kö­rök­ben, szol­gá­la­tá­ban ma­gyar ud­var­höl­gyek áll­tak, és olyan arisz­tok­ra­ták­kal is jó kap­cso­la­tot tar­tott, akik Bécs szá­má­ra nem vol­tak sza­lon­ké­pe­sek.

Er­zsé­bet szin­te ál­lan­dó me­ne­kü­lés­ben élt a di­nasz­tia elől. Sa­ját re­zi­den­ciá­kat ala­kít­ta­tott ki ma­gá­nak – a leg­szeb­bet ta­lán Kor­fu szi­ge­tén –, s ilyen bú­vó­hely­nek szá­mí­tott a gö­döl­lői kas­tély is. Ma­gyar biog­rá­fu­sa szá­mí­tá­sai sze­rint a ma­gyaror­szá­gi tar­tóz­ko­dá­sok nap­jait összead­va a ki­rály­né össze­sen majd­nem hét esz­ten­dőt töl­tött az or­szág­ban, eb­ből mintegy öt évet Gö­döl­lőn. A ró­la szö­vő­dő he­lyi le­gen­dák alig­ha­nem erő­sen hoz­zá­já­rul­tak ah­hoz a kép­hez, amely a szé­les köz­vé­le­mény­ben kiala­kult: a ma­gya­rok­kal ro­kon­szen­ve­ző, de egész éle­té­ben ma­gá­nyos s va­ló­já­ban meg­kö­ze­lít­he­tet­len sze­mé­lyi­ség ké­pé­hez. „A ki­rály­né mond­ta, hogy Gö­döl­lőn van a leg­jobb ba­rát­ja, egy fa. Ha oda­megy vagy eluta­zik, föl­ke­re­si ezt a fát, s né­hány pil­la­na­tig csön­de­sen né­ze­ge­tik egy­mást. Éle­té­nek ő a tit­ká­ra, min­dent tud, ami ben­ne van, s ami idő­köz­ben tör­tént, amíg nem lát­ták egy­mást: de so­ha­sem mond­ja el sen­ki­nek sem” – őr­zi ti­tok­za­tos sze­mé­lyi­sé­gét még ma is a száj­ha­gyo­mány. 

Er­zsé­bet 1898-ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­la­kor egy egész nem­zet érez­te úgy, hogy szö­vet­sé­ges nél­kül ma­radt, s ra­gasz­ko­dá­sát azon­nal ki is ki­mu­tat­ta: Da­rá­nyi Ig­nác föld­mű­ve­lés­ügyi mi­nisz­ter már az az évi Er­zsé­bet-na­pon, no­vem­ber 19-én or­szá­gos moz­gal­mat hir­de­tett a ki­rály­né ne­vét vi­se­lő em­lék­par­kok és li­ge­tek lé­te­sí­té­sé­re. El­ső szob­rát Fel­ső­mu­zsa­lyon ál­lí­tot­ták fel 1899-ben, ezt a ké­sőb­bi évek­ben több mint negy­ven em­lék­mű és mintegy száz em­lék­park vagy liget ava­tá­sa kö­vet­te.

Gö­döl­lő sze­re­pét, je­len­tő­sé­gét ta­lán az a köz­szá­jon for­gó hie­de­lem ér­zé­keltet­te legin­kább, amely a kas­tély­ra jel­lem­ző fő­hom­lok­za­ti ket­tős ku­po­lát a mo­nar­chia két do­mi­náns ál­la­má­nak szim­bó­lu­ma­ként ma­gya­ráz­ta. Egy visszaem­lé­ke­ző gö­döl­lői er­dész fe­le­sé­ge sze­rint „az a hír jár­ta, hogy a két ku­po­la kö­zül az egyik Ma­gyaror­szág, a má­sik Auszt­ria, akik kiegyez­tek egy­más­sal. Ki­rá­lyunk fe­je fö­lött így mind a két or­szág ott van.” Jól­le­het a kas­télyt ko­ro­ná­zó ku­po­lá­kat még a ba­rokk idők­ben emel­ték, né­mi kap­cso­la­tot mégis fel­fe­dez­he­tünk a mí­tosz és a va­ló­ság kö­zött: min­tá­jukul a 18. szá­zad­ban kiépü­lő bu­dai ki­rá­lyi pa­lo­ta ket­tős ku­po­lá­ja szol­gált, azaz va­la­mi­fé­le ki­rá­lyi jel­vény­ként tény­leg fel­fog­ha­tók.