Felszabadítók vagy megszállók?

Az első 1945 után írt magyar történelmi szintézis, melyet éveken át tankönyvként is használtak, a Köpeczi Béla által 1951-ben szerkesztett, A magyar nép története. Rövid áttekintés című munka volt. Ebben Lukács Lajos apologetikus módon értekezett 1944 őszéről és a Vörös Hadseregről, amely szerinte emberfeletti küzdelem árán szabadította meg az országot az elnyomó hitleri barbarizmus és nyilaskeresztes szövetségeseinek béklyóitól, szétzúzva egyúttal a népnyúzó reakciós nagybirtokos és nagytőkés osztályok uralmát is. Lukács a polgári lakossággal szemben elkövetett atrocitásokat és az ország anyagi javaiban történt pusztítást kizárólag a németekhez és Szálasiékhoz kötötte.

A Kádár-rendszer történetírását egyfajta kettősség, a lassú szakszerűsödés mellett a régi dogmák továbbélése jellemezte. A korszak első reprezentatív történeti összefoglalójában, a Molnár Erik szerkesztésében 1964-ben megjelent Magyarország története második kötetében Ránki György és Lackó Miklós írta az 1944–1945-ös eseményeket taglaló részt. Ránki Lu­kácshoz hasonlóan szintén felszabadulásként értékelte az általa „utolsó csatlósnak” nevezett, a régi uralkodó osztályok irányította magyar állam vereségét. Lackó mindeközben azt emelte ki, hogy a bénultan és kifosztottan álló felszabadított országrészekre a szovjet katonaság vitte el újra a rend és szervezettség első elemeit. Az általuk lefoglalt vagy elszállított anyagi javak szerinte az ország részvállalását jelentették a felszabadító küzdelmekben. Annak ellenére, hogy a Vörös Hadsereg formálisan megszálló erő volt, már a felszabadulás másnapján magyar kézbe adta a települések vezetését, segítette a legszükségesebb közellátási és közigazgatási problémák megoldását. 

Ezekhez képest némileg árnyaltabb mó­don viszonyult a témához Balogh Sándor az általa 1986-ban szerkesztett, Ma­gyar­ország a 20. században című történeti tankönyvben. Balogh fogalomhasználatában már nem szerepelt az „utolsó csatlós” kifejezés, ugyanakkor a szovjet had­sereg tevékenységét maga is felszabadulásként értelmezte. Lackótól eltérően viszont ő a felszabadított területeken az új élet megindításában inkább a helyi szinten alakult népi bizottságok szerepét hangsúlyozta, semmint a szovjetekét. Ki­emelte, hogy a Horthy-rendszer szovjetellenes propagandája és a különböző rémhírek miatt a lakosság egy részében ugyanolyan félelem és rettegés élt a szovjet katonákkal kapcsolatban, mint előtte a német megszállók esetében. Véleménye szerint azonban a Vörös Hadsereg megjelenésével a felszabadulás és béke köszöntött Magyarországra.

A rendszerváltás után született áttekintő munkák a korábbi ideológiai kötöttségekkel szakítva, új szempontok