Februári orosz forradalom kitörése

A cári Oroszországban az első világháború idején a katonai vezetés megoszlott a hadügyminisztérium, a vezérkar és a frontparancsnokságok között, a taktika elavult volt, a vasúti hálózatot pedig rendkívül megterhelte a hadianyag, élelem és hadseregek szállítása. A legvadabb híresztelések terjedtek az udvar és a német származású cárné áruló tevékenységéről, s a negyedik állami duma (1912. november – 1917. október) képviselői közül már az alkotmányos demokraták is a kormányt támadták. 1915-ben a cár átvette a főparancsnokságot, s ezzel a közvélemény szemében felelőssé vált a katonai vereségekért. A képviselők többsége az úgynevezett Progresszív Blokkba tömörülve a dumának felelős kormányzást követelt, mire a cár elnapolta üléseiket. Ezzel valószínűleg az utolsó esélyét játszotta el hatalma megőrzésére. Mivel a kormány politikája Raszputyin 1916 decemberében végrehajtott meggyilkolása után sem változott, a cár megbuktatása szinte már hazafias kötelességnek tűnt. II. Miklós egyáltalán nem érzékelte a helyzet veszélyeit. Amikor 1917 elején George Buchanan brit nagykövet azt javasolta neki, hogy próbálja visszaszerezni népe bizalmát, visszakérdezett: „Úgy érti, hogy nekem kell megszereznem a nép bizalmát, vagy úgy, hogy a népnek kell megszereznie az én bizalmamat?” 

A hadsereg 14 millió férfit mozgósított. Mivel ilyen sok dolgozót kivontak a mezőgazdasági termelésből, a hadiipar munkásai és a menekültek által felduzzasztott nagyvárosok élelem-ellátása egyre jobban akadozott. A rendkívül hideg tél és a szállítási nehézségek miatt a Petrográdra átkeresztelt fővárosban (az Oroszországban használatos Julianus-naptár szerint) 1917. február 23-án kenyeret követelő tömegek csatlakoztak egy nőnapi tüntetéshez. (A Gergely-naptár szerint erre március 8-án került sor.) A következő napokban általánossá vált a sztrájk, és cár-ellenes jelszavak terjedtek. Az uralkodó rendeletére három nap múlva megpróbálták leverni a tüntetéseket, de véres összecsapások után a Pavlovszkij-ezred katonái átálltak a felkelők oldalára. Több ezred is csatlakozott, s ezzel a felkelés győzedelmeskedett. 

Az állami duma épületében megalakult a munkás- és katona küldöttek petrográdi szovjetje. A képviselők március 1-én ideiglenes kormányt neveztek ki Lvov herceg vezetésével. A frontparancsnokok javaslatára másnap II. Miklós Pszkovban lemondott a trónról tizenhárom éves fia javára. Az orvosokkal való konzultálás után azonban beteg fia nevében is lemondott öccse, Mihail Alekszandrovics nagyherceg javára – aki nem fogadta el a koronát, s ezzel megszűnt a monarchia.

Orlando Figes brit történész így foglalta össze a történteket: „Február 28-ra két rivális hatalmi központ alakult ki: a Taurida-palota jobb szárnyában a duma ideiglenes bizottsága, amely legközelebb állt a formális tekintélyhez, de nem volt hatalma az utcákon; a bal szárnyában pedig ott volt a szovjet, amely a legközelebb állt ahhoz, hogy hatalma legyen az utcákon, de nem volt formális tekintélye.” A petrográdi szovjet (vagyis a felkelők tanácsa) támogatást ígért az ideiglenes kormánynak, amennyiben amnesztiát ad a politikai foglyoknak, tiszteletben tartja a szabadságjogokat, az egyenlőséget, helyi önkormányzati választásokat rendel el, a rendőrséget népi milíciával váltja fel, nem oszlatja fel és nem küldi a frontra a felkelésben részt vett katonákat, s biztosítja polgárjogaikat. Az államformát és alkotmányt pedig egy hamarosan összehívandó alkotmányozó nemzetgyűlésnek kell meghatároznia.

Kettős hatalom jött létre – vagy inkább Krausz Tamás találó megfogalmazásával „kettős hatalomnélküliség”. Orlandp Figes szerint „az eredmény az ideiglenes kormány megbénítása volt. Ugyanis semmit sem tehetett a szovjet támogatása nélkül. A szovjet támogatásának feltételei viszont a korlátlan szabadságnak olyan légkörét teremtették meg, hogy ordítóan nyilvánvalóvá vált egy erősebb kormány szükségessége. Ahogy Lenin megfogalmazta, Oroszország „a világ legszabadabb országává” vált – és ő volt az első, aki ezt ki is használta.” 

Egymás után három ideiglenes kormány sem volt képes megoldást találni a legfontosabb problémákra, a háború befejezésére, a gazdasági válság enyhítésére, a földkérdésre és a munkáskérdésre. Arra hivatkoztak, hogy e fontos kérdésekben az alkotmányozó nemzetgyűlésnek kell döntést hoznia. Az orosz társadalom viszont szembefordult minden tekintéllyel és hatalommal, és valamennyi csoportja egyre radikálisabb követelésekkel állt elő. Iván Alekszejevics Bunyin úgy fogalmazott, hogy „Oroszország egész területén… hirtelen megszakadt a hatalmas, évszázados tapasztalatokon alapuló élet, és eluralkodott valamiféle zűrzavaros létezés, a teljes felelőtlenség és a természetellenes elszabadulás mindentől, ami az emberi társadalmat élteti.” Gorkij szerint „forradalmunk szabad teret engedett minden olyan romlott és állati ösztönnek, ami a monarchia ólomfedele alatt felhalmozódott, ugyanakkor eltaszított magától minden demokratikus, intellektuális erőt, az ország valamennyi erkölcsi energiáját.” 

A régi hadsereget felőrölte a kétmillió orosz áldozatot követelő világháború, a kaszárnyák tele voltak fegyelmezetlen újoncokkal, akik nem akartak a frontra vonulni. Az ideiglenes kormány híres 1. számú rendelete a katonabizottságokra bízta a fegyverzet ellenőrzését és kimondta, hogy csak olyan parancsnak kell engedelmeskedni, amely nem ellentétes a szovjet rendeleteivel. Ezzel megszűnt minden fegyelem, és odalett a közbiztonság is. A kormány által nyáron elrendelt offenzíva veresége után a katonák százával tartóztatták le és ölték meg tisztjeiket, tízezrek dezertáltak s tértek vissza fegyveresen falvaikba, tovább fokozva az ottani erőszakot. 

A parasztság másfél évtizede parázsló ellenállása most elsöprő erővel lángolt fel. Bár a művelhető földeknek csak kisebb része volt a nemesi és polgári birtokosok kezén, a falusiak meg voltak győződve róla, hogy meg kell szerezniük, mert a föld azt illeti meg, aki megműveli. Kisajátították a nagybirtokosok gépeit, állatait, legelőit és erdőit, s még az önállósult gazdák birtokait is a faluközösség földjeihez csatolták. Több ezer udvarházat felégettek, és több száz földbirtokost meggyilkoltak.

Áprilistól júliusig a nagyvárosok munkásai közül több mint félmillióan sztrájkoltak. Előbb a nyolcórás munkanapot, a béremelést és a társadalombiztosítást követelték, majd üzemi bizottságokat, fegyveres munkásalakulatokat, úgynevezett vörös gárdákat szerveztek, s végül a termelés „munkásellenőrzését” tűzték ki célként maguk elé. A nők azonos bért követeltek a férfiakkal. Petrográdon júliusra mintegy 20 000 munkást fegyvereztek fel.

Az egykori birodalom peremvidékein a legkülönbözőbb népek és nemzetiségek követeltek jogokat, önkormányzatot vagy teljes függetlenséget. A központi hatalmak által megszállt lengyel területekről az ideiglenes kormány kénytelen-kelletlen lemondott, Finnországban és Ukrajnában pedig kimondták a függetlenséget. Az ideiglenes kormány mindössze autonómiát kínált a kisebbségeknek, de úgy érezte e kérdésben is az alkotmányozó nemzetgyűlésnek kell kimondania a végső szót. 

A katonák, a parasztok, a munkások és a nemzetiségek eltérő célú mozgalmai közös erővel olyannyira felbomlasztottak minden hagyományos intézményt és megsemmisítettek minden tekintélyt, hogy 1917 őszére rendkívüli hatalmi vákuum jött létre. Ebben a helyzetben vált lehetségessé, hogy egy jól szervezett kisebbség, az Oroszországi Szociáldemokrata Párt önállósult bolsevik frakciója államcsínnyel átvegye a hatalmat. Ezt Vlagyimir Iljics Lenin ismerte fel, aki április elején érkezett meg Petrográdra. A bolsevik vezető (1905 és 1906 pár hónapjától eltekintve) tizenhét éve távol élt hazájától, alig ismerte az oroszországi állapotokat, de rendkívüli energiával ragadta magához az irányítást. Nicolas Werth francia történész megfogalmazása szerint az „intézményi légüres térben tevékenykedő politikai kisebbség, a bolsevikok akciója egy rövid, de döntő pillanatra – 1917 végén – a többség törekvéseinek irányában hat, még ha eltérnek is egymástól a közép- és hosszú távú céljaik. Pillanatnyilag összetart, vagy – pontosabban – egymásba illeszkedik a politikai államcsíny és a társadalmi forradalom, majd később válik szét, az önkényuralom évtizedeire.” 

A katonák békét akartak, a munkások munkásellenőrzést, a nemzetiségek önállóságot, a parasztok földet. Lenin valamennyinek megígérte, amit kívántak, s ezzel ideiglenesen megnövelte pártja támogatottságát. Július 4-én már húszezer tengerész vonult a kronstadti haditengerészeti bázisról Petrográdra, Lenin jelszavát hangoztatva: „Minden hatalmat a szovjeteknek!” A tétovázó bolsevik vezetőktől azonban nem kaptak konkrét utasításokat. Lövöldözés és pánik tört ki, a Taurida-palota előtt a tüntetők azt követelték, hogy a petrográdi szovjet vegye át a hatalmat, amíg egy felhőszakadás véget nem vetett a megmozdulásnak. Az ideiglenes kormányhoz hű egységek visszafoglalták a Taurida-palotát, s a kormány több bolsevik vezetőt letartóztatott.

A mérsékelt szocialista Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij július 8-án miniszterelnök lett. Megpróbálta megszilárdítani a hadsereg fegyelmét, s Lavr Georgijevics Kornyilov tábornokot kinevezte főparancsnoknak. Kornyilov azt követelte, hogy korlátozzák a katonabizottságok hatalmát, s állítsák vissza a korábban felszámolt halálbüntetést. Ezzel elveszítette Kerenszkij bizalmát, aki félreértések sorozata miatt augusztus végén már úgy vélte, hogy Kornyilov diktatúrára törekszik. Ezért leváltotta és megsértette a tábornokot, aki most (Richard Pipes lengyel-amerikai történész megfogalmazásával élve) „valóban fellázadt, de csak azt követően, hogy igaztalanul megvádolták lázadással.” Kerenszkij felszólított minden pártot, hogy keljen Petrográd védelmére, s ezzel lehetővé tette a bolsevikoknak is, hogy visszatérjenek az illegalitásból. Kornyilovot bebörtönözték, csapatait pedig a szovjet küldöttsége lebeszélte a támadásról.

A történtek aláásták Kerenszkij és a tisztikar tekintélyét, s egyre többen követeltek szovjet kormányzatot. Ezen nem bolsevik kormányt, hanem valamennyi baloldali párt közös kormányzását értették. Lenin viszont a hatalom átvételével nem akarta megvárni az október 25-én összeülő második összoroszországi szovjetkongresszust, mert az a népi követeléseknek megfelelően több szocialista pártból összeállított kormányt hozott volna létre. Október 16-án sikerült meggyőznie a bolsevikok központi bizottságát, hogy felkeléssel állítsák kész helyzet elé a szovjetkongresszust. A petrográdi szovjetet rávették egy forradalmi katonai bizottság megalakítására, amely bolsevik irányítás alá került.

1917. október 25-én (a Gergely-naptár szerint november 7-én), miközben a város élte mindennapos életét, a villamosok jártak, a színházakban és éttermekben pedig telt ház volt, a forradalmi katonai bizottság egységei megszállták a stratégiai pontokat. Vajon forradalomnak nevezhető egy olyan hatalomátvétel, amelyet a társadalom észre sem vesz? Vagy inkább csak katonai puccsnak? Este 10–15 000 fegyveres munkás, matróz és katona az ideiglenes kormány kezén lévő utolsó épületet, a Téli Palotát is békésen elfoglalta. Szergej Mihajlovics Eizenstein tíz év múlva megrendezett, Október című filmjének forgatása alatt, amely bemutatta az „ostromot”, sokkal többen sebesültek meg, mint az eredeti akció során.