Európa–Amerika

Az eu­ró­pai kom­mu­niz­mus ösz­szeom­lá­sa óta a nyu­ga­ti vi­lág kö­zös transzatlanti op­ti­miz­mu­sa ural­ko­dott. Azt ugyan sen­ki sem hit­te, hogy „a tör­té­ne­lem vé­ge” – amit Fran­cis Fu­ku­y­a­ma ak­kor szü­le­tett hí­res esszé­je (The End of Hi­sto­ry and the Last Man, 1991.) be­ha­ran­go­zott – ese­mény­te­len vi­lá­got hoz majd. De a Szov­jetunió fel­bom­lá­sa, a to­ta­li­ta­riz­mu­sok vég­le­ges le­sze­rep­lé­se, egy­szer­re hú­sz-egy­né­hány eu­rá­zsiai or­szág megira­mo­dá­sa a de­mok­rá­cia fe­lé, La­tin-A­me­ri­ka to­váb­bi de­mok­ra­ti­zá­ló­dá­sa mind-mind ar­ra utalt, hogy még a vi­lág erő­szak­kal fe­nye­ge­tő konf­lik­tus­gó­cai is csu­pán „Fu­ku­y­a­ma-­vál­sá­gok”. Már csak az arab-­musz­lim or­szá­gok lát­szot­tak el­lenáll­ni an­nak, amit