Értelmiségiek, ideológusok, fellegjárók

Magyarország 1920 és 1944 közötti történetéről szólva sokszor még mindig a hatvanas-hetvenes évek sztereotípiái meghatározóak a közvélekedésben. Bár a magyar történettudomány a hatvanas évek közepétől fokozatosan elszakadt a Horthy-korszakot monolit, egységesen fasiszta időszakként kezelő vélekedésektől, ez a lassú és a tankönyvekben vagy az oktatásban sokáig nem tükröződő szemléletváltás elsősorban a politikatörténetet érintette. A rendszerváltozás után erőre kaptak olyan vélekedések is, amelyek szerint a két világháború közötti Magyarország politikai rendszere alapvetően megfelelt a parlamentáris demokrácia ismérveinek. Hiszen működött egy részben titkosan választott parlament, működtek pártok, bizonyos korlátok között érvényesült a gyülekezési és a szólásszabadság: ellenzéki pártok, egyesületek tevékenykedtek és ellenzéki lapok jelentek meg, sokszor százezres példányszámban. 

S kétségtelen, hogy az 1920 és 1938 közötti több mint másfél évtizedben pezsgő, s az európai szellemi áramlatokkal összhangban lévő szellemi életet tudott felmutatni a rendszer, ami – legalábbis az egyidejűséget tekintve – nem mindig volt jellemző az 1956 utáni Magyarországra. Ebben a Horthy-rendszer és a Kádár-rendszer összehasonlítása kétségkívül az előbbi javára dől el. A széles társadalmi rétegek jólétét, szociális helyzetét és a társadalmi egyenlőtlenségek kérdését tekintve azonban – s szempontunkból most mindegy, hogy milyen áron és feltételek között – nyilvánvalóan Kádár János rendszere jön ki jobban az összehasonlításból. Meglepő ugyanakkor, hogy a Kádár-korszakban domináns életminták gyökerei – legyen szó a szabadidő eltöltéséről, a mindennapi élet tárgyi eszközeiről, az életcélokról – sok esetben visszanyúlnak a háború előtti Magyarország mintáihoz (kertes ház, nyaraló, a hétköznapi élet kellékei a magyarnótától az ipari formatervezésig): a különbség lehet, hogy e tekintetben nem olyan hallatlanul nagy, mint azt első pillantásra hinnénk. A két világháború közti időszak sokkal mélyebb nyomokat hagyott, mind gondolnánk.

A Horthy-korszak ezért izgalmas, s kutatása ezért követel nem egyoldalú politikatörténeti megközelítést. Mára világosan látszik, hogy e másfél évtizedben Magyarországon egy parlamentáris jegyekkel is bíró, tekintélyelvű, konzervatív s a harmincas-negyvenes években fokozatosan jobbra tolódó rendszerrel állunk szemben: ez önmagában nem is annyira érdekfeszítő. A Horthy-korszak kutatásának dinamizmusát éppen az adja, hogy az autoriter rendszer mellett/alatt/felett, mindenesetre vele egy időben létezett egy rohamosan modernizálódó s a kor tömegáramlataihoz szorosan illeszkedő Magyarország: fényreklámjaival, a budapesti belvárosi Kossuth