Erős kézzel a rendszer ellenfeleivel szemben

1945 után hosszú ideig az volt a hi­va­ta­los ál­lás­pont, hogy a „Hor­thy-fa­siz­mus” ide­jén ki­zá­ró­lag a kom­mu­nis­tá­kat ül­döz­ték, ez­zel szem­ben a nyi­la­so­kat a rend­szer „utol­só tar­ta­lékának” te­kin­tet­ték, akiknek az­tán 1944-ben át is játszot­ták a ha­tal­mat. Ma már tud­juk, hogy a Horthy-kor­szak po­li­ti­kai rend­sze­re nem volt fa­sisz­ta, Hor­thy pe­dig a fia éle­téért ag­gód­va en­ge­dett a zsa­ro­lás­nak, ami­kor 1944 őszén lemon­dott és kine­vez­te Szá­la­sit mi­nisz­ter­el­nök­nek. 

Az is vi­lá­go­san lát­szik, hogy a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti kor­szak­ban nemcsak a szél­ső­bal­ol­dal el­len lé­pett fel a hata­lom, ha­nem min­den olyan po­li­ti­kai moz­ga­lom­mal szem­ben, amely az ál­lam­rend meg­dön­té­sé­re irá­nyult. Igaz, csak a kom­mu­nis­ta moz­ga­lom volt be­tilt­va – a ta­nács­köz­tár­sa­ság miatt –, míg a né­met ná­ci­kat min­tá­nak te­kin­tő ma­gyar nem­ze­ti­szo­cia­lis­ták le­gá­li­san szer­vez­ked­het­tek. Szer­vez­ke­dé­sük si­ke­rét azon­ban min­den egyes ko­ra­be­li ma­gyar kor­mány gá­tol­ni pró­bál­ta – más-más esz­kö­zök­kel. 

Az 1930-as évek­ben a rend­őr­ség po­li­ti­kai nyomo­zó­osz­tá­lyá­nak nagy­ság­ren­dek­kel több mun­kát adott az egy­re te­re­bé­lye­se­dő nyilas moz­ga­lom – amely­nek az év­ti­zed kö­ze­pé­re több tíz­ezer, 1939-re több száz­ezer hí­ve volt –, mint az or­szág­ban fel­lelhe­tő né­hány száz il­le­gá­lis kom­mu­nis­ta.