Elvtársi vadászatok

A va­dá­szat Ma­gyaror­szá­gon év­szá­za­do­kon át úri passzió­nak szá­mí­tott, és a min­den­ko­ri elit tag­jai elő­sze­re­tet­tel hó­dol­tak e szen­ve­dély­nek. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után a po­li­ti­kai vál­to­zá­sok el­le­né­re a va­dá­szat erő­sen kö­tő­dött a Hor­thy-kor ha­gyo­má­nyai­hoz. Ér­te­lem­sze­rűen el­ső­ként azok ala­kí­tot­tak tár­sa­sá­got, akik ko­ráb­ban is va­dász­tak, te­rü­let­tu­laj­do­no­sok, nagy­bir­to­ko­sok vol­tak. Az el­ső va­dász­tár­sa­sá­gok így az ő ne­veik alatt ala­kul­tak meg. Nyo­muk­ban a for­má­ló­dó új elit tag­jai is a va­dá­szok so­rai­ba lép­tek. Az állam­el­nö­köt, Til­dy Zol­tánt pél­dául szen­ve­dé­lyes va­dász­nak is­mer­ték po­li­ti­kus­tár­sai, vagy Nagy Im­re belügy­mi­nisz­ter­ként az egyik újon­nan ala­pí­tott va­dász­tár­sa­ság el­nö­ke lett. A rang ezút­tal is meg­mu­tat­ko­zott a va­dász­hie­rar­chiá­ban, és ma­ga a va­dá­szat (az, hogy va­la­ki va­dász­ha­tott) szintúgy a ran­got tük­röz­te, nem cso­da, hogy a ha­ta­lom­ra tö­rő kom­mu­nis­ta párt ve­ze­tői sor­ra pus­kát ra­gad­tak.