Előre ment-e a világbéke ügye az atombombával?

A mozikban nagy sikerrel játszott Oppenheimer című film ismételten ráirányította a közgondolkodást az atombomba szerepére a világtörténelem alakításában. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott két atombomba szinte kezdettől fogva katonai, politikai és erkölcsi viták középpontjába került. Szükséges volt-e katonai szempontból a két tömegpusztító fegyver bevetése? A történészek és a katonai szakértők túlnyomó többségének a rövid válasza: igen. Becslések szerint akár egy millió amerikai katona és – feltehetően – ennél több japán katona és civil halt volna meg, ha az Egyesült Államok erői a „szigetről szigetre” ugrás stratégiájának utolsó fázisában megkíséreltek volna partra szállni Kjúsún, Sikokun, Honsún és Hokkaidón. A korábbi szigetharcok tapasztalatai alapján a japánok, némi túlzással, az utolsó emberig ellenálltak volna.

A Kisfiú (Little Boy) és a Kövér Ember (Fat Man) azonban egyes történészek, elsősorban az ún. revizionisták szerint politikai célokat is szolgált. Nevezetesen, távol tartani a szovjeteket Japántól, illetve a Csendes-óceán nyugati medencéjétől – a szovjetek Jaltában vállalták, hogy három hónappal az európai háború lezárását követően hadba szállnak Japán ellen. Továbbá, ekkorra már a baráti viszony, amit Franklin D. Roosevelt ápolt „Joe bácsival”, azaz, Joszif Sztálinnal, valamint az amerikai elnök naivitása szovjetek szándékait illetően már a múlté volt: a sokkal gyakorlatiasabb és realistább Harry S. Truman már nem hitt a moszkvai „szép szavaknak”. A Szovjetunióval szembeni naivitás azonban nem csupán a politikai vezetésre korlátozódott az Egyesült Államokban: az orosz hírszerzés majdnem zavartalanul dolgozhatott a legtitkosabb amerikai katonai és polgári létesítményekben az általuk megkörnyékezett „hasznos idióták” (így, például, Alger Hiss, David Greenglass, Klaus Fuchs, Harry Dexter White – és a sort még hosszan lehetne folytatni) segítségével. A revizionisták (Barton Bernstein, Gabiel Kolko stb.) az amerikai „atomdiplomácia” kezdetét is (bele)látták az 1945. augusztusi támadásokba: szerintük az Egyesült Államok így „üzent” Moszkvának, hogy olyan fegyver birtokában van, amelyet, adott esetben, a Szovjetunió ellen is fel lehet használni, ha az ország nem működik együtt Washingtonnal.

A nukleáris bomba monopóliuma azonban a vártnál korábban megszűnt; a szovjetek már 1949-ben felrobbantották az első atombombájukat, amelynek a működése, feltehetően nem véletlenül, sok hasonlóságot mutatott a Hirosima ellen bevetett fegyverével. Később a koreai háború (1950–53), majd a tajvani-szorosbeli konfliktusok során egyes amerikai vezetők utaltak a nukleáris fegyverek esetleges bevetésére, de a kínai vezetés, Mao Ce-tunggal az élén nem hátrált meg a fenyegetéstől. Az „atomdiplomácia” végül, bizonyos áttételeken keresztül a NATO úgynevezett első csapásmérő doktrínájában öltött testet: az Észak-atlanti Szövetség a hidegháború alatt nem mondott le arról, hogy szükség esetén a hagyományos fegyverzet terén jelentős előnnyel rendelkező szovjetek ellen kész elsőként használni a nukleáris fegyvereket.

Végül, az atombomba használata erkölcsi válságot okozott több, annak előállításán dolgozó tudósnál. Mindenekelőtt J. Robert Oppenheimert lehet említeni, de mellette Niels Bohr vagy Szilárd Leó is erkölcsi aggályokat hangoztatott a nukleáris fegyverek által okozott iszonyatos pusztítást látva. Az emberi történelemben számtalan találmányt békés, ipari célokra szántak a tudósok, de a haditechnika profitált nagy részben azokból. Az egyik legközismertebb modern példa Alfred Nobel esete a dinamittal. Az atombomba azonban más kategóriába tartozik: eleve hadi célokra fejlesztették ki. Maga a fejlesztése erkölcsi alapokkal rendelkezett: a náci Németországban is folytak kutatások ilyen irányba (elsősorban Werner Heisenberg vezetésével), míg a célba juttató eszközként felmerülő rakétatechnológián elsősorban a Wernher von Braun által vezetett kutatócsoport dolgozott. Japán 1940-ben ugyancsak elindított egy kutatási programot, de az végül nem jutott komolyabb fázisba. Az angolszász szövetségesek feltétlenül szükségesnek gondolták, hogy a németekkel folytatott versenyt ők nyerjék meg, a nácizmus legyőzésének érdekében. Később kiderült, hogy Németország kutatási programja nem jutott olyan messzire, hogy valós fenyegetést jelenthetett volna ezen a téren, és Németország kapitulációja a sikeres alamogordói kísérlet előtt (Trinity) hónapokkal korábban bekövetkezett. A Japán elleni alkalmazás erkölcsi alapja a vélelmezhető sokkal nagyobb emberveszteség megelőzése volt, s ez az alapállás jelenlegi tudásunk szerint megállja a helyét.

J. Robert Oppenheimer és más nyugati tudósok elsősorban azért akarták megosztani a nukleáris fegyver titkát a Szovjetunióval, vagy nemzetközivé tenni a tudást, hogy ezzel biztosítsák a világbékét. Végső elemzésben, bár nem az általuk elképzelt idealisztikus meggondolásokkal összhangban, a nukleáris fegyverek elterjedése (proliferációja) végül is megteremtette a John Lewis Gaddis történész által „hosszú békének” nevezett időszakot. A nukleáris fegyverek kialakították a történészek egy csoportja által „nukleáris stabilitásnak” nevezett állapotot. Ennek lényege, az 1960-as években használatos kifejezéssel a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” volt, amikor az amerikai és a szovjet nukleáris erő nagyjából egyensúlyba került – noha a nukleáris erők struktúrája az Egyesült Államoknak kedvezett. Az ún. nukleáris triádból a szovjetek elsősorban a földi indítású (ballisztikus) rakétákon elhelyezett robbanófejeket fejlesztették, míg az amerikaiak a légi, illetve vízről (tengeralattjárókról) indítható nukleáris töltetekkel felszerelt rakétákat részesítették előnybe.

A kölcsönösen biztosított megsemmisítés doktrínája elvileg a hadijog elvi megsértésével ért fel, mert a lehetséges célpontok nem katonai létesítmények voltak, hanem polgári, jelentős népességgel rendelkező városok. Ennek az erkölcstelensége ellen (is) kívánt fellépni az 1980-as években Ronald Reagan elnök Teller Ede, és más tudósok, támogatásával. Az 1970-es évek elején és legvégén kötött amerikai–szovjet megállapodások (SALT I és SALT II) lényegében a kölcsönösen biztosított megsemmisítés ki nem mondott elvéből kiindulva először kettő, majd csupán egy ballisztikus rakéták elleni rendszert engedélyeztek (ABM). Az 1981-ben hivatalba lévő Ronald Reagan viszont a támadó nukleáris fegyvereket ki szerette volna iktatni egy hatékony védelmi rendszer (Strategic Defense Initiative, SDI) segítségével, amelynek tudományos hátterét, többek közt, Teller Ede elképzelései szolgáltatták. Egy ilyen rendszer megvalósítása fölénybe hozta volna az Egyesült Államokat, éppen ezért a szovjetek ellenezték, illetve belekezdtek egy olyan versenybe, ami hozzájárult a szovjet gazdaság megroppanásához, s végeredményben a Szovjetunió széthullásához.

Teller Ede korábban J. Robert Oppenheimer és a liberális gondolkodású tudósokkal és politikusokkal szemben egyrészt ellenezte a nukleáris titkok megosztását, elsősorban a Szovjetunióval, másrészt elkötelezett antikommunistaként még hatékonyabb fegyverek létrehozását szorgalmazta. Az ő és mások elméleti alapvetése mellett gyártott termonukleáris bomba első kísérleti példánya, a Bravo, 15 megatonna robbanóerővel, azaz a hiroshimai atombomba erejének ezerszeresével rendelkezett. Teller az Oppenheimerrel folyatott vitájában, realista alapon, rámutatott arra, hogy a szovjetek mindenképpen dolgozni fognak majd egy termonukleáris, vagy fúziós bombán, és ha az Egyesült Államok ezt feladja, akkor hátrányba kerül Moszkvával szemben. Teller, joggal, nem bízott az oroszokban, így ellenezte az 1958–1961 között érvényben lévő nukleáris kísérletek moratóriumát, a későbbiekben pedig az 1960-as évek nukleáris megegyezéseit, az 1963-as atomcsendegyezményt, azaz a légköri kísérleti robbantások tilalmát, valamint az 1968-as proliferáció ellenes megállapodást (NPT).

A nukleáris paritás mellett azonban az aszimmetrikus nukleáris képességek is stabilizáló hatást gyakoroltak a nukleáris hatalmak között, amennyiben a veszteségi, úgynevezett küszöbérték is elegendő elrettentő erővel rendelkezett. Azaz, egy aszimmetrikus, kisebb nukleáris támadás is az erősebb fél számára elfogadhatatlan mértékű anyagi és emberi veszteséget okozhatott volna. Harmadsorban, egy nukleáris és nem nukleáris hatalom közötti stabilizáló tényezőt jelenthetett az egyik fél nukleáris képessége, amennyiben egy hagyományos fegyverekkel kezdett háborút, elvileg, egy szinttel feljebb tudott emelni, ahol már egyoldalú előnyökkel rendelkezett. A fentiekből következett az úgynevezett stabilitás-instabilitás paradoxona: ha a nukleáris konfliktus valószínűsége csökken, a hagyományos fegyverekkel vívott konfliktus kockázata nő, viszont ha a nukleáris konfliktus valószínűsége nő, akkor a hagyományos fegyverekkel vívott háború kockázata csökken.

A fentiekben tárgyalt stabilitás azonban „csak” a nagyhatalmi, és/vagy nukleáris képességekkel rendelkező országok esetében érvényes. A gaddis-i „hosszú béke” kizárólag ebben az összefüggésben értelmezhető (és értelmezendő). Az 1945 óta eltelt nagyjából háromnegyed évszázad alatt szinte megszámlálhatatlan helyi és regionális, illetve „proxy” háború robbant ki Délkelet-Ázsiától Afrikán és a Közel-Keleten át Latin-Amerikáig, sőt Európáig is. Ám a nagyhatalmak közötti világméretű konfliktusokat, melyek a huszadik században két ízben is mérhetetlen pusztítást okoztak az emberiségnek, (részben) a nukleáris fenyegetésnek sikerült megakadályozni. Ebben a tudósoknak már vajmi kevés szerepük volt: ahogy az emberiség történelmében mindvégig, az általuk feltalált eszközök használata már a politikusok döntésén alapult – és alapszik napjainkban is. Az erkölcsi felelősség is így, végső elemzésben, a döntéshozóké.