Ellenségkép, ellenségképzés a pszichológus szemével

Az ellenséget ábrázoló karikatúrák a maguk nem éppen válogatós eszközeivel két végletes lélektani mechanizmusról informálnak. Az egyik a jelentéktelenítés: olyan tulajdonságokkal felruházni az ellenséget, illetve olyan tulajdonságait kiemelni, amelyek gyengének, esendőnek, veszélytelennek, könnyen legyőzhetőnek mutatják. A másik a démonizálás: az ellenség maga a gonosz – hogy ne pusztíthasson tovább, őt kell elpusztítani.

Az ókori Kelet győzedelmes istenkirálya már fizikai méreteivel is kitűnik. Pusztán nyilát kifeszítő egyik karja is nagyobb, mint bármelyik ellensége. És míg ő fenségesen, egyedül magasodik harci szekerén, kitárva egész testét, mégis épen, az ellenség sokasága meggörnyedve, halálos sebekkel, reménytelenül hull alá. Mintha a vezérnek olyan rendkívüli ereje lenne, ami semmivé zsugorítja a közelébe kerülő ellenségeit. Felfoghatók akár férgeknek is, éppen az eltaposás előtti pillanatokban. A féreg az állati törzsfejlődésnek is meglehetősen korai szakaszán jelenik meg, és az emberből gyakran undort vált ki. Az eljelentéktelenítés lealacsonyítással párosul. Az ilyen ellenség hiába nyüzsög tömegesen, nemcsak legyőzhető, de habozás nélkül eltiprandó.

Az állatvilág más irányban is elindíthatja gondolatainkat. Jól tudom, sokan elborzadnak attól, ha az emberi társadalmak történetéhez kötődő olyan jelenséget, mint akár az ellenségkép(zés) létrejöttét az állati viselkedés némely jegyeivel hozzuk kapcsolatba. Ez azonban nem lehet ok, hogy figyelmen kívül hagyjuk azokat az etológiai adatokat, amelyek éppen abban segítenek, hogy az analógiák határaira és a humán jellegzetességekre ráébredjünk.

Számos állatfajt ismerünk, amelyeknek tagjai meghatározott lakótérben élnek, és amennyiben territóriumukba akár fajtárs, akár más betolakodik, a védekezés agresszivitást vált ki belőlük. Területet nemcsak állategyedek más állategyedekkel, de állatcsoportok más állatcsoportokkal szemben is elfoglalnak és védenek. E csoportokban gyakran munkamegosztás alakul ki, sajátos szerkezetet teremtve. A tagok között a dominancia rendje jön létre, amely megszabja, milyen sorrendben ehetnek, ihatnak, párosodhatnak, pihenéskor milyen hely illeti meg őket. A sorrend ellen vétő nyomban agresszív ellencsapást vált ki. A saját fajtárs elleni agresszív fellépés, egészen annak elpusztításáig, kimondottan jelentős méreteket ölthet akkor, ha táplálékhiány éhséggel fenyeget, illetve ha adott területen a népesség sűrűsége meghaladja a kívánatosat.

A territórium, a rajta található tárgyak tulajdona, illetve a dominanciaviszonyok az emberi társadalomban is agresszivitás, sérelem (kudarc) és viszontagresszivitás forrásai. A különbségek mégis hatalmasak. Az állat nem alakít ki ellenségképet, amint áldozatképet sem.