Elítélve – a cserkészetért

Vitéz Kölley Györgyöt 1946-ban (papnövendék korában) nyolc év szibériai kényszermunkára, 1961-ben három év börtönre ítélték – a cserkészetszervezési tevékenységéért, a törvénytelen hittantanításért. Túlélte, 1967-es szabadulása után Dunabogdány plébánosa lett, majd 1969-ben sikerült Németországba, Münchenbe mennie – ő lett aztán a nyugat-európai magyar cserkészet újjászervezője, az Európai Cserkészkerület vezetője. 1990-ben térhetett először haza Magyarországra, hosszú betegeskedés után hunyt el 2005-ben.

Gyermekévek, cserkészet

Kölley György 1919. szeptember 29-én született Budapesten, akkor még Köhler vezetéknévvel. A budai polgári család feje, vitéz Köhler Andor egy sportszereket forgalmazó áruház igazgatója volt, maga is aktív sportoló, a Magyar Síszövetség alelnöke, felesége Schmidbauer Franciska. Köhler Andor az első világháborúban katonáskodott – Horthy Miklós avatta őt vitézzé 1938. március 16-án „a harctéren és az ellenforradalomban szerzett érdemeiért. Köhler Andor ez alkalommal nevét belügyminiszteri engedéllyel Kölley-re változtatta.” Kölley Györgyöt is a kormányzó avatta vitézzé, három évvel később, 1941. augusztus 20-án. Györgynek két húga volt. Egyikük, Katalin később férjével Kaliforniában telepedett le.

Középiskolába Esztergomba, a ferences gimnáziumba és az I. kerületi Kossuth Lajos kereskedelmi fiúiskolába járt. Egészen fiatalon, már hatéves korától cserkészkedett, tízévesen tett cserkész fogadalmat (a betegágyán, mert olyan súlyos tüdőgyulladása volt, hogy azt sem tudták, túléli-e). Még a magyarországi cserkészet alapítóit, Teleki Pált és Sík Sándort is ismerte – Teleki Pállal 1939-ben, egy cserkészvezetőképző táborban találkozott először. Középiskolásként a 433. sz. Szent Bernár Cserkészcsapatban a Rigó őrs odaadó vezetője volt, szívügye volt a táboroztatás és az, hogy a gyerekek megismerjék hazájukat, annak növény- és állatvilágát. 1938-ban a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson cserkésztársaival együtt állt kordont, segítették az áldoztatást. Utána a „farkaskölykök” (kiscserkészek) rajvezetője lett, akik számára a tábor estéit Kölley sziúk és apacsok harcáról szóló meséi tették emlékezetessé. 

Édesapja a második világháborúban, több mint ötvenévesen újra beállt katonának – pap fia helyett ment el a frontra, mert úgy érezte, minden magyar családnak kötelessége legalább egy férfi tagját az ország védelmére küldeni. A háborúból hazatérve aztán évekig nem dolgozhatott, élete utolsó éveiben főkönyvelő volt.

Teológia

Kölley György – aki már 8-9 éves korában miseruhát kért karácsonyra ajándékba, és abban „misézett” otthon – 1940 szeptemberében kezdte meg teológiai tanulmányait (édesapja eleinte jobban örült volna, ha kereskedelmi szakembernek megy, de anyukája boldog volt, hogy a fia pap lesz). 1944 októberétől, a nyilas korszak idején szeminarista papnövendékként zsidó gyerekeket bújtatott a Központi Szemináriumban – mindnek a pápai követségtől volt keresztelési okmánya. Ekkor lazarista rendfőnök nagybátyja, Köhler Ferenc is az üldözött zsidók megmentésén fáradozott. 

Kölley György 1945-től újra a cserkészekért dolgozott, országos kiscserkészvezető lett, őrsvezetőtáborokat szervezett. Rajk László belügyminiszter számtalan más társadalmi szervezet mellett 1946 nyarán feloszlatta a cserkészetet is, a fiatalokat pedig a kommunista MADISZ-ba és az úttörőmozgalomba terelték. Kölley György atya így fogalmazott: „Mivel a cserkészetet nem lehetett átalakítani, mivel a cserkészetből nem lett soha ateista, Istent és embert nem ismerő mozgalom, természetes, hogy halálra volt ítélve.”

Első letartóztatás, Gulag

1946. június 10-én az éppen húgánál tartózkodó Kölleyt letartóztatták, és az Andrássy út 60. számba vitték – a vád szerint nem jelentett (noha tudomása volt) egy szovjet tiszt elleni merényletről, melyet cserkészek követtek el, Kamaraerdőnél. Valójában az ott kiránduló cserkészcsapatra ráijesztett egy részeg orosz katona, akit a fiúk ijedtükben, önvédelemből lelőttek, aztán még jobban megrémülve el is temettek. 

Kölley a Vilma királynő utcai börtönben volt augusztus 20-án, onnan hallotta, ahogy az ünnepi felvonuláson ezt skandálták az emberek: „Munkát, kenyeret, Mindszentynek kötelet!” Kölley Györgyöt szeptember 9-én nyolc év börtönre ítélték, először Sopronkőhidára vitték (többek között együtt a gyöngyösi Kiss Szaléz atyával), onnan marhavagonokban szállították a rabokat tovább a Szovjetunió északnyugati részébe. A csalán- vagy zablevessel és kevés kenyérrel táplált rabok legyengültek, éheztek, fáztak, rongyos ruhában, takaró nélkül szorongtak a vagonokban, már a hetekig tartó utazás közben is sokan meghaltak. Büntetése nagy részét Finn-Karéliában töltötte – először (négy évig) a Medvezsugorszk melletti táborban volt, erdőirtásban és fakitermelésben kellett részt vennie, sokszor –40 Celsius-fokos hidegben. Életben maradását egy Zuzinkovic nevű litván cserkészorvosnak köszönhette, aki maga mellé vette ápolónak, miután a foglalkozása rubrikában lekaparta a kartotékjáról a „papnövendék” bejegyzést, és átjavította „orvostanhallgatóra”. Ő mentette meg a skorbutban szenvedő Kölley életét a titokban naponta beadott C-vitamin-injekciókkal és csukamájolajjal. Finn-Karéliában Kölley György együtt volt a munkatáborban Olofsson Placid és Lukács Pelbárt atyákkal. Lukács Pelbárt ferences atya sírjára – aki 1948. április 18-án hunyt el, gégerákban – Kölley állított fel jégből faragott keresztet.

1950-ben, a medvezsugorszki tábor felszámolásakor – amikor az ott raboskodó 210 magyarból már csak 3 élt – átszállították a Potyma 7. számú munkatáborba, ahol a litván orvos közbenjárására litván fogoly papok segítették. Itt a vasút faárugyára működött, Kölley György a rádiódobozokat gyártó egység minőségellenőre lett. Jobbak voltak a körülmények, háromszor kaptak enni, az eddig viselt szalmapapucs helyett végre kaptak a lábukra cipőt, és volt szalma az ágyakon. De hiába, a helyzet reménytelen, a szökés lehetetlen, az ottlét végtelenül szomorú volt.

Szabadulás, pappá szentelés, Dunabogdány

1953-ban, amikor Nagy Imre miniszterelnök lett, egy névsort tartalmazó kérvényt küldött Malenkovnak – aki Sztálin halála után a Szovjetunió miniszerelnöke lett –, amelyben 247 fogoly hazaengedését kérte. Ezen a listán szerepelt Kölley György neve is. A hazaengedett foglyokat úton otthonuk felé a lembergi táborban felhizlalták, rendes ruházatot adtak rájuk, hogy diplomáciailag vállalható állapotban legyenek. Kölley 45 kiló volt odaérkezésekor, 60 kilót nyomott, amikor továbbengedték. Egy orosz tábornok búcsúzóul ezt mondta a hazainduló magyar csapatnak: „Bajtársak, tévedések mindig voltak, és mindig lesznek. S ti tévedések áldozatai vagytok.” 1954 februárjában Záhonyban, a határátlépés után az államvédelmi katonák gumibottal elverték őket, és emlékezetükbe vésték, hogy „aki nem fog úgy viselkedni idehaza, ahogy elvárjuk, annak jajj lesz”. Kölley Györgyöt – táviratban értesíteni tudta a családját, hogy melyik vonattal érkezik – szülei és húgai várták a pályaudvaron. Teljesült édesanyja hite és reménye, hogy fia hazajön – minden héten misét mondatott érte.

Utána, noha még hónapokig házi őrizetben volt, elkezdett hittant tanítani, kirándulásokat, táborokat szervezni. Közben az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) engedélyével Szegeden befejezte teológiai tanulmányait, aztán az ÁEH akarata ellenére – a tiltást tartalmazó távirat szándékosan az asztalfiókban hevert egy napot – 1955 novemberében diakónussá, 1956. június 21-én pedig már Székesfehérváron pappá szentelték. Nagy ünnep volt ez: Fehérváron ez volt az első papszentelés a II. világháború óta. 

Kölley György Dunabogdányban lett káplán – odakerülésekor 25% volt a hittanra beiratkozók aránya, az két év alatt 83%-ra nőtt. Hatására évente 8-10 dunabogdányi gyerek jelentkezett a közeli szentendrei ferences gimnáziumba – a kevés megmaradt egyházi iskolák egyikébe. Gyurka atya ministránskört, karácsony előtt pásztorjátékot szervezett, hetente bejárt Pestre az ottani hittancsoportokat látogatni, emellett az illegális cserkészmunka, a katakombacserkészet egyik szervezője volt. A biztonság és a titoktartás meghatározó volt annak érdekében, hogy sehol ne hagyjanak nyomokat, éppen ezért alig készültek feljegyzések vagy fényképek ebből az időszakból. Mindig vándortáborokat, mozgó bibliaórákat szerveztek, hogy ne legyen követhető a csapat holléte – az atya egyszer egy erdész, másik esetben egy jelentésre kötelezett párttitkár jóindulatából menekült meg, akik, bár tudták, hol jár, azt nem jelentették. 1956 forradalmi napjaiban Budapestre sietett, azzal a reménnyel, hogy megszervezthetik a Magyar Cserkészszövetség újraindítását, Kölley részt vett az eseményekben cserkészeivel, egyetemistáival együtt, akik közül sokan hősi halált haltak, sokan pedig Nyugatra menekültek.

Második letartóztatás, börtönévek

1961. február 6-án (a Fekete Hollók-ügy éjszakáján) Kölley atyát letartóztatták: ekkor, egyetlen éjszaka alatt egy országosan összehangolt akció keretében kétszáz helyen házkutatást tartottak, és letartóztattak több mint száz embert. Az ország több pontján egyszerre gyűjtötték be az ifjúsággal foglalkozni merő papokat. A tömeges házkutatásoknak a közösség bomlasztása, a hívek megfélemlítése és elbizonytalanítása volt a célja. 1961. június 19-én a „Fekete Hollók” persorozat első eljárásában, Havass Géza és társai perében (Havass Géza előtte csak öt társát ismerte…) Kölley Györgyöt mint XI. rendű vádlottat 3 év börtönre, 2000 forint vagyonelkobzásra és 4 évig egyes jogainak gyakorlásától való eltiltásra ítélték. A vád a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvétel volt: a fiatalokat „fasiszta cserkész szellemben a népi demokrácia ellen” nevelte, rovásán volt az is, hogy a Kiscserkész című lap főszerkesztőjeként szolgálta a közösséget. 

Vád: „keresztény társadalom építése – illegális eszközökkel” – a napokig tartó tárgyalás során sok „bűnöst” sorakoztattak fel, volt, akit csoportmunkával, mást táborok, kirándulások szervezésével, megint mást szovjetellenes előadások tartásával vádoltak. Megfélemlített egyetemistákat citáltak oda tanúnak: „Szinte minden második szavuk ez volt: igenis. Látszott rajtuk, hogy össze vannak törve. Ezért nem lehetett a vallomásaikat zokon venni.” A tárgyalás során ráadásul gúnyosan felolvasták a magyar püspöki kar (kikényszerített) körlevelét: „a magyar püspöki kar elhatárolja magát, és mélyen elítéli mindazokat a volt szerzeteseket és világi papokat, akik államellenes cselekedeteket követtek el, és ezzel megsértették az állam és egyház közti jó viszonyt…” Kölley György raboskodott a Markó utcában, Márianosztrán (itt az ún. papi szakaszban helyezték el, és szőnyegszövő műhelyben dolgozott), Tökölön és Sátoraljaújhelyen.

Szabadulás, emigráció

1963. március 28-án amnesztiával szabadult, és Dunabogdányban folytatta papi szolgálatát, tudva, hogy minden lépését figyelik. Az őt megfigyelő rendőr kedvelte Gyurka atyát – sőt, a lánya hozzá járt elsőáldozási előkészítőre –, de nem volt mit tenni, mennie kellett éjszakánként: két és fél évig minden éjfélkor. Figyelték éjjel-nappal, még azt is, hányan ministrálnak neki. 1967-ben egy hónapos svájci tartózkodásra kapott útlevelet, hogy asztmáját a Baldeggi-tó partján kezeltesse. Amikor egy házkutatás után belátta, hogy ha nem menekül, újra bebörtönzik, döntött: 1969. július elsején, amikor a felülvizsgálatra kellett mennie, idős édesanyjától elbúcsúzva végleg elhagyta hazáját – a nyolcvanas években találkozhattak újra. Gyurka atya már Németországban volt, amikor a nyugati cserkészvezetők felvették vele a kapcsolatot, és pár hónap múlva őt tették meg az európai cserkészkerület vezetőjének.

II. János Pál pápával többször is találkozott. A magyar cserkészet 75. jubileuma alkalmából 1985. július 17-én II. János Pál pápa Castel Gandolfóban fogadta Kölley Györgyöt és csapatát, és azt mondta nekik: „Szeretném, ha folytatnátok cserkész életformátokat, mert az magyar és keresztény! Isten áldja Magyarországot, Isten áldja Egyházatokat és Isten áldjon titeket, magyar cserkészek!” 1991. január 21-én rehabilitációs kérelmét a Szovjet Déli Hadseregcsoport Katonai Törvényszéke elutasította.

1992-től Leányfalun, a régi családi birtok helyén épült Lelkigyakorlatos Házban lakott – a ház oldalán elhelyezett emléktábla is hirdette, hogy a Köhler család 1947-ben a házat és a telket a római katolikus egyháznak adományozta. 1995-ben egy interjúban arra a kérdésre, hogy hol érzi magát otthon, azt válaszolta: „München támaszpont, ami arra jó, hogy segítséget nyújthassak idehaza vagy a világ bármely pontján. De Magyarországon vagyok otthon, mert ez a szülőföldem, ez a hazám, és ezen nem változtatott se börtön, se semmi. Bennem nincs bosszú, nincs gyűlölet, én a megbocsátó szeretet jegyében éltem és élek.”

Leányfalun hunyt el 2005. március 14-én hajnalban.