Élet az angol forradalom századában

Az ipari forradalom előtt Anglia néppességének többsége élelemtermelésből élt, a lakosságnak még 1688-ban is kb. 80 százaléka lakott vidéken. A városok népessége általában tízezer fő altt maradt, ennél többen csak Birminghamben, Bristolban, Exeterben, New Castle-ben, Norwichban és Yorkban laktak, és természetesen a fővárosban, Londonban, amelynek lélekszáma 1700-ra túlhaladta a félmilliót.

A város, kisszámú lakossága ellenére, meglehetősen zsúfolt volt: az emberek nagy része sűrűn egymás mellé épített, faszerkezetű, fakéményes, szalmatetős házakban lakott. A gyufát még nem ismerték, tűzszerszámmal gyújtottak tüzet. De hogy elkerűljék az ezzel járó vesződséget, szívesebben kértek parazsat a szomszédtól, s lapáton vitték át az otthonaikba. Az esti világítást a tűz fénye mellett gyertyák szolgáltatták. Nem nehéz elképzelni, hogy ilyen körülmények között igen nagy volt a tűzveszély, a városok könnyen a lángok martalékává válhattak. A tűzvészek keletkezése és lefolyása a korabeli városi élet apró, de művelődéstörténeti szempontból igen tanulságos részleteire vet fényt.

A kémények tisztítását például úgy végezték, hogy tüzet gyújtottak bennük. Ez okozta a 16. század végi Beccles-i égést, amelyben 80 ház pusztult el. Az iparosok műhelyei nem mindig alkottak külön negyedeket, hanem szétszórtan feküdtek a lakóházak között. Igen tűzveszélyesek voltak a kelmefestők, sörfőzők és szappanfőzők műhelyei. Az 1612-es