„Egyéniségünket nem egyszer le kell küzdenünk a mindig szükséges kiegyenlítés érdekében”

Az 1875-ben született Klebelsberg 1919-ben már komoly közigazgatási tapasztalatokkal rendelkezett és ismert, befutott politikusnak számított. 1898-as államtudományi doktorátusa után a miniszterelnökség tisztviselőjeként fokozatosan emelkedett a hivatali ranglétrán: 1907-ben a miniszterelnökség nemzetiségi osztályának vezetője, majd 1910-től közigazgatási bíró volt. 1914. január elejétől 1917 márciusáig a vallás- és közoktatásügyi minisztérium közigazgatási, ezután tíz héten át, 1917. június 15-ig – politikai példaképe, Tisza István mellett – a miniszterelnökség politikai államtitkáraként dolgozott. Közben a Nemzeti Munkapárt programjával 1917. április 5-én Kolozsvár II. kerületének képviselőségét is elnyerte, ami azt tanúsította, hogy már az országos politikában is szerette volna magát megmérettetni. Ehhez társult, hogy a történelmi szakmunkák olvasását kedvenc foglalatosságai közé soroló Klebelsberget 1917 februárjában a Magyar Történelmi Társulat elnökévé is megválasztották – tisztségét haláláig megtartotta –, így tehát 1917 tavaszától egyszerre látott el közigazgatási, politikai és szakmai-tudományszervezési feladatokat. Egy rövid, 1918–1919-es kitérő kivételével immár élete végéig.

Az őszirózsás forradalommal sohasem szimpatizált. Bár leginkább a konzervatív reformerek közé sorolták, az új hatalommal azonnal szembeállította, hogy annak első napján gyilkolták meg mentorát és segítőjét, az általa leginkább becsült politikust, Tisza Istvánt. Emellett másfél esztendeje megszerzett parlamenti mandátumát is elveszítette, amikor 1918. november 16-án az országgyűlés mindkét háza kénytelen volt feloszlatni önmagát. Azt sem helyeselte, hogy a kormányzat – antant- és békebarát politikájának sikerében oktalanul bízva – szinte semmit sem tett az országba fokozatosan benyomuló román, cseh és szerb csapatok megállítása, visszaszorítása érdekében. Ennek következtében választókörzete, Kolozsvár 1918. december 24-én román, egy számára ugyancsak fontos másik magyar nagyváros, Pozsony 1919. január 1-jén cseh kézre került. A világháború alatt – államtitkárként, majd képviselőként – Erdély központjának és a későbbi szlovákiai fővárosnak a fejlesztését elsősorban az ottani egyetemek további bővítésével (az 1872-től működő kolozsvári esetében), illetve minél gyorsabb kiépítésével (az 1912-ben alapított, de csak 1919 novemberében megnyitott pozsonyi univerzitásnál) igyekezett előmozdítani.

Klebelsberg addigi kitüntetései közül a legfontosabb a IV. Károly koronázása alkalmából, 1916. december 30-án kapott valóságos belső titkos tanácsosi cím volt, amivel a keveseknek (pl. érsekeknek, minisztereknek) járó „nagyméltóságú” megszólítás járt. A koronázás napján összesen 24-en részesültek e kegyben, közülük a két legifjabb, az akkor még ellenzéki politikusként tevékenykedő Bethlen István és a nála egy esztendővel fiatalabb Klebelsberg volt. Kettejük sorsa itt találkozott először, hogy 1918 végétől mindinkább összefonódjon.

Politikai ellentéteik ellenére néhány kérdésben már korábban is közel álltak egymáshoz. Bethlen parlamenti képviselőként és számos érdekvédelmi szervezet tagjaként, vezetőjeként harcolt az erdélyi magyarság megerősítéséért, Klebelsberg pedig a Julián Egyesület ügyvezető igazgatójaként (1904–1914) a szórványmagyarság, azon belül elsősorban a horvátországi és bosznia-hercegovinai magyarok identitásának megőrzéséért küzdött. Egyetértettek a választójog – egyébként általuk is indokoltnak vélt – kiterjesztésének óvatos kezelésében, a műveltségi cenzus fenntartásának szükségességében. Utóbbi fontosságára az 1920-as években is sokszor figyelmeztettek.

1919 elejétől együtt szervezték meg a végül február 1919. február 18-án megalakult Nemzeti Egyesülés Pártját, a két világháború közötti kormánypárt egyik elődalakulatát, amely a Tanácsköztársaság kikiáltása miatt már nem folytathatott érdemi tevékenységet. A kommün idején Bethlen Bécsbe menekült, ahol az antikommunista ellenállási szervezet, az ABC élére került. Klebelsberg vidéken és Budapesten bujdosott. A diktatúra bukása után ismét bekapcsolódtak a politikai életbe, ám a zűrzavaros viszonyok között vezető pozíciót egyikük sem kívánt még vállalni.

A politikai konszolidáció első, még csak kezdő lépéseit megtett Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök lemondásakor, 1920. július elején került szóba először igazán komolyan Bethlen kormányfősége. Ő azonban július 14-én, egy héten át folytatott tárgyalások után – melynek során vallás- és közoktatásügyi miniszterének Teleki Pált vagy Klebelsberg Kunót ajánlotta – mégsem fogadta el a Horthy kormányzó által felajánlott tisztséget. Maga helyett Teleki Pált ajánlotta, aki július 19-én meg is alakíthatta kabinetjét. Majd csak az ő lemondása – és a politikai helyzet részbeni megszilárdítása – után, 1921. április közepén ült be a miniszterelnöki székbe. Klebelsberg ugyanennek az évnek a végén lett belügy-, a következő közepén pedig vallás- és közoktatásügyi miniszter. Tárcavezetőként ő töltötte a leghosszabb időt a különböző összetételű Bethlen-kormányokban. Pozícióját egészen a kormányfő és ezzel a teljes kabinet 1931. augusztus végi lemondásáig megtartotta.

Bethlen Klebelsberggel szoros együttműködésben valósította meg a sokak által életképtelennek ítélt Magyarország konszolidációját. Ebben a legnagyobb érdem nyilván a belpolitikai, a gazdasági, majd a külpolitikai talpra állást irányító Bethlent illette, de nagyon komoly szerepet játszott benne a kulturális életet újjászervező, saját tárcáját az összes közül a legfontosabbá fölemelő Klebelsberg is. Kiválóan egészítették ki egymást, s bár a viszonyuk nem igazán volt barátinak nevezhető, egymásra utaltságukat mindketten pontosan érzékelték. Különösen Bethlen, de Klebelsberg is gyakorlatias, ravasz, a pillanatnyi helyzethez kiválóan alkalmazkodó, vérbeli – és sokaktól eltérő pragmatikusságuk miatt modern – politikusok voltak. Terveik nem egy-két évre, hanem hosszú távra szóltak, elért eredményeik pedig – különösen a magyar kulturális intézményrendszert modernizáló Klebelsbergé – maradandónak bizonyultak.

1922 végén a nagyszerű újságíró, Pethő Sándor a Magyarságban – ahol rengetegszer bírálták ekkoriban Klebelsberget – sok-sok iróniával és erősen támadó hangnemben rajzolta meg Klebelsberg portréját. A nem különösebben kedvelt, kortársai egy része szerint is roppant hiú Klebelsbergről írott kemény kritika részben nyilván jogos volt. Olyan jelenségeket tett azonban szóvá, amelyek a szerzője szándékától eltérően – és inkább csak napjaink szemüvegén át nézve – a korszerű, mindenre gyorsan reagáló politikus típusával azonosították Klebelsberget. Még akkor is, ha a vezércikk megjelenése idején ezt szinte senki sem gondolta így, mivel a legtöbb közéleti érdeklődésű ember akkoriban – mint ahogyan ma is – a szigorúan elvhű politika híve volt. Tekintsünk most el annak tárgyalásától, hogy mennyire lehet elfogadható mindaz, amit Pethő Klebelsbergről állított. Ez esetben nyilván nem ez a fontos, hanem Klebelsberg politikájának vitathatatlan eredményessége, amely részben éppen a Pethő által szóvá tett tulajdonságoknak, azaz modern politikuskénti fellépésének volt köszönhető. Ráadásul ezek a jellemvonások nem, illetve csak kismértékben határozták meg Klebelsberg magatartását.

Pethő szerint Klebelsbergből „hiányzik az elvi meggyőződés bátor következetessége”, benne „az áttájékozódás képessége oly művészetté fejlődött, hogy soha semmit se kockáztat”. „Úgy balanszíroz állandóan két elv, két meggyőződés, két irányzat, két eshetőség között, úgy igyekszik magát elosztani, hogy mindig mind a kettő számára posszibilis legyen”, és „[…] ott áll állandóan a lesben, egy félig nyitott ajtó küszöbén, úgy, hogy be is léphet az ajtón s hirtelen vissza is léphet, mintha esze ágában se lett volna belépni. Az ajtót soha be nem teszi maga mögött, de vigyáz viszont, hogy előtte se tehessék be.”

A meglehetősen bántó értékelésből még számos részletet idézhetnék, Pethő ugyanis több konkrét(nak vélt) példával támasztotta alá érvelését. Sorai viszont arra is rávilágítottak, hogy az első világháború után – többek között a választójog bővítésének, a média mindenhatóvá válásának, a sajtó mellett a film és a rádió terjedésének, illetve a kommunikáció állandó erősödésének köszönhetően – a politika immár a mindennapokat is erősen áthatotta, ezért aztán teljesen megváltozott a politikusok szerepe is. A korábbi, botlásaival és stiklijeivel is többnyire úriemberként viselkedő politikus helyét fokozatosan átvette a számító, helyezkedését mindig a pillanatnyi viszonyokhoz igazító, a közhangulatot és a megnyíló lehetőségeket figyelő és kihasználó, az önérdekét – jó esetben a köz érdekével összeegyeztetve – előtérbe helyező új politikus típusa. Ezt nyilván Klebelsberg is megérezte, hiszen az elsők között ismerte föl az új tömegtájékoztatási eszköz, a Magyarországon 1925-től sugárzó rádió hatását – mint ahogy az sem véletlen, hogy elképzeléseit, ötleteit rendszeresen megszellőztette a sajtóban, mintegy a közvélemény hangulatát tesztelve.

A fő kérdés persze az volt: egy-egy politikus eszközként használja a közéleti befolyását saját céljai elérésére, vagy inkább valóban a közjót – szűkebb és tágabb környezete minél sikeresebb boldogulását – szeretné szolgálni? E tekintetben kevés kétség lehet afelől, hogy Klebelsberg Kuno az utóbbi kategóriába tartozott. Rendkívül fontos volt ugyan számára, hogy a neve fennmaradjon – az vesse rá az első követ, aki nem ugyanezt kívánja magának –, ám ennek érdekében vallás- és közoktatásügyi miniszterként számos olyan intézkedést hozott, amely a társadalom többségének tényleg hasznára vált. Ahhoz persze, hogy ezt megtehesse – s itt kénytelen vagyok ismét a modern politika kínzó erkölcsi dilemmáira is utalni –, belügyminiszterként olyan lépéseket is meg kellett tennie, amelyekkel nem volt igazán oka büszkélkedni. Valószínűleg pontosan tudta: ez az ára annak, hogy olyan pozícióba kerülhessen, amelyre régóta készült és amelyhez igazán értett. Ahol a legtöbb hasznos cselekedettel mozdíthatja elő a területében harmadára zsugorodott Magyarország (kulturális) fejlődését.

Klebelsberg a Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jei leverése-megszűnése után azonnal és aktívan bekapcsolódott az újjászerveződő politikai életbe. Gyakran eljárt a Teleki Pál elnökölte – valójában Friedrich István miniszterelnök irányította – Keresztény Nemzeti Párt klubjába (ebből az alakulatból jött aztán 1919. október 25-én létre a Keresztény Szociális Gazdasági Párttal való egyesülés révén az egyik kormánypárt, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja). Ugyanígy többször megjelent a jórészt Tisza István egykori Nemzeti Munkapártjának tagjait tömörítő, ugyancsak konzervatív irányultságú Nemzeti Társaskör „fűtetlen termében”. Kezdetben részt vett azokon a megbeszéléseken is, amelyeket Georg Russel Clerk, brit diplomata folytatott az antant által elismerendő magyar kormány létrehozása érdekében. Ezek eredményeként alakult meg végül 1919. november 24-én a keresztényszocialista Haller István „koncentrációs” (koalíciós) kormánya, amelyet már érdemesnek tartottak a békekonferenciára való meghívásra.

Másokkal – így a Huszár jelölése előtt kormányfőként is szóba került Apponyi Alberttel – szintén tárgyalt a kibontakozás lehetőségéről, és meghívták azokra a teaestélyekre is, amelyeket Friedrich István, majd Huszár Károly miniszterelnök adtak a társadalom „előkelő képviselőinek”. Mindez egyértelműen bizonyította, hogy számítanak rá és számolnak vele. Komolyabb feladatot azonban ekkor még nem vállalt – minden bizonnyal kivárt, amíg tisztábbá válnak a meglehetősen kaotikus politikai viszonyok. Politikai hozzáállása is ezt erősítette. Utóbbiról Klebelsberg 1922 szeptemberének végén Rákosi Jenőnek, a Budapesti Hirlap (általa is nagyon tisztelt) főszerkesztőjének írt nyílt levele tanúskodik. Ebben amiatt szabadkozott, hogy kénytelen volt Eugéne Brieux A vörös talár című darabját „levétetni” a műsorrendről, „annak elkerülése végett, hogy a Nemzeti Színház alapjában véve politikai indokokból táplálkozó harcok színtere legyen”. E – majd három esztendővel 1919 késő ősze utáni – intézkedés szükségességét így indokolta: „Miért? Mert forradalmak után vagyunk, mert proletárdiktatúra után vagyunk, mert ellenforradalom után vagyunk, mert a magyar nemzet hangulata ma olyan, mint a nagy betegségből lábadozó emberé, aki a legcsekélyebb ingerre is a szokottnál erősebben reagál.” Tettének indítékait politikai hitvallásával magyarázta – ami nagyon is emlékeztethet minket a Pethő vitriolos kritikájában megfogalmazottakra.

„Ha a mai viszonyok között – jelentette ki Klebelsberg – különösen a kényesebb ügyeket ugyanolyan elvek és módszerek szerint akarnánk elintézni, mint régen a békében, […] akkor egészen más eredményeket és hatásokat érnénk el, mint amit ugyanezek az intézkedések nemzeti katasztrófáink előtt tettek volna. Akkor a politikus megengedhette magának, hogy szubjektív felfogását érvényesítse, ma egyéniségünket nem egyszer le kell küzdenünk a mindig szükséges kiegyenlítés érdekében.” Hozzátette: mint mindig, most is a „kiegyenlítés útjait kerestem […], azt a középutat jártam és fogom járni, míg politikát csinálok mindig, melyet aranynak nevez a közmondás, amely azonban a valóságban tövises”. Ez a szerep hálátlan, mivel a képviselőjét „megalkuvással vádolják”. Politikai hitvallását így zárta: „A mérséklet politikája persze árt az egyénnek, de használ az országnak. Használ Magyarországnak, amely mai súlyos helyzetében a politikai ellentétek kiélezéseinek luxusát nem bírja el. […] Jól tudom, hogy ez a politika nem népszerű, közhelyeslésre alig számíthat, nem elégít ki sem jobbra, sem balra teljesen, de én éppen Tisza Istvántól úgy tanultam, hogy az ügyek és intézkedések politikai mérlegelésénél egyedül a tárgyi szükségesség és nem a személyi népszerűség lehet az irányadó.”

Klebelsberg 1919 őszétől többnyire ebben a szellemben politizált, amivel – mint Pethő Sándor véleményén kívül is számos megnyilvánulás tanúsítja – valóban nem vált közkedveltté. Belügyminiszterré történt jelölésekor egy újságcikkben egyenesen „a nemzetgyűlés legnépszerűtlenebb emberének” nevezték. Még legnagyobb sikerei idején is rengeteget támadták, saját pártja soraiban is, majd csak 1932-es halála után kezdték dicsérni és becsülni mindazt, amit Magyarország újjáépítése érdekében tett. Politikai krédója tehát mégiscsak sikeresnek bizonyult.

Hivatalosan 1920 elején került vissza az országos politikába, nem sokkal azután, hogy Bethlen István arra kérte: a francia közvélemény magyarok iránti megnyerése érdekében mozgósítsa a magyar katolikus közvéleményt. Bár Klebelsberg közvetítése révén Csernoch János hercegprímás a békefeltételek enyhítését kérte Párizs érsekétől, Léon-Adolphe Amette francia bíborostól, aki Paul Deschanel francia köztársasági elnökhöz is eljuttatta Csernoch levelét, a március közepén adott francia válasz leszögezte, hogy a magyar békefeltételek ügyében semmiféle változtatást sem tartanak indokoltnak.

Szinte ugyanekkor jelölte a „választókerület polgársága” soproni nemzetgyűlési képviselőnek. Ennek szintén volt katolikus vonatkozása, ugyanis az indulását – legalábbis a Klebelsberg azóta megsemmisült vagy kallódó hagyatékát az 1940-es évek elején feldolgozó Huszti József szerint – Csernoch János kezdeményezte és Esterházy Miklós Pál herceg támogatta. Annak nincs nyoma, hogy Klebelsberg maga szerette volna megpályázni e körzetet, amelyhez – édesanyja köznemesi családjának nyugat-magyarországi gyökerein kívül – az égvilágon semmi sem kötötte. Gyerek- és ifjúkorában Székesfehérváron, egyetemista kora óta Budapesten élt. Ráadásul olyan városba jelölték, amelynek a hovatartozása bizonytalan volt, hiszen az osztrák békeszerződés értelmében a Nyugat-Magyarország központjának számító Sopront is Ausztriának ítélték, s közvetlenül a nemzetgyűlési voksolás előtt, 1920 január közepén már ismert volt, hogy e döntést a magyar békeszerződésben is érvényesíteni kívánják.

A magyar szokásoktól eltérő, egykamarás választásokat Friedrich István miniszterelnök 1919. november 13-i rendelete – illetve az ezt kiegészítő miniszterelnöki és belügyminiszteri rendeletek – alapján 1920. január 25–26-án, széles körű, kötelező, egyenlő és titkos, nőkre is kiterjedő választójogot biztosítva tartották, s a békekötés előtti „ideiglenességre” tekintettel a mandátum időtartamát két évben szabták meg. Annak ellenére, hogy a kommunisták már illegalitásba kerültek s a szélsőjobboldal megfélemlítő akciói miatt a Szociáldemokrata Párt sem indult a választásokon, az azokat meghatározó, a szavazók körét szokatlan arányban – a korábbi 6-ról az összlakosság mintegy 40%-ára – bővítő választási rendszer egész Európában élenjárónak minősült. Két évvel később Klebelsbergre hárult az a hálátlan, általa sem kedvelt feladat, amely a jogosultak arányának 40-ről 30%-ra csökkentésével, illetve – Budapest és a törvényhatósági jogú városok kivételével – a nyílt szavazás intézményének visszaállításával szűkítette a nemrég kiszélesített választójogot. Mindkét rendelkezés példátlannak számított Európában; még akkor is, ha a 30%-os arány a földrész középmezőnyébe sorolta Magyarországot.

Bár 1920 elején a későbbi trianoni határon is túlnyúló román és a szerb megszállás következtében csak az ország egy részében kerülhetett sor a voksolásra, azt az 1919. szeptember 10-én megkötött Saint Germain-i béke értelmében az Ausztriának ítélt területeken, így Sopronban is zavartalanul megrendezhették. Klebelsberg a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) programjával indult, s 6445 szavazattal 55,18%-os többséget szerzett a két ellenjelölttel, Töpler Kálmánnal (Nemzeti Demokrata Párt) és Zsombor Gézával (Nemzeti Középpárt) szemben. Klebelsberg a programjában – az egyik legfejlettebb magyar város, Sopron polgárainak igényeit is felmérve – későbbi kultuszminiszterségének néhány fő törekvését is meghirdette.

A legitimizmus egyik bázisának tartott városban hitet tett a királyság államformája mellett, ám nem fejtette ki, kit látna szívesen Magyarország trónján. (A későbbiekben is homályos megállapításokat tett erről, markánsan sohasem foglalt állást a legitimisták és a szabadkirályválasztók olykor ingerült vitájában.) „Öntudatos és tervszerű középosztályi politikát” sürgetett – ahogy számos alkalommal ezután is –, és „a közalkalmazottak gyermekeinek tanulmányi segélyezését” ígérte (ezt majd az általa kezdeményezett 1927: XIV. tc. szabályozta), és természetesen fölemelte a szavát Nyugat-Magyarország elszakításának szándéka ellen. Utóbbi követelését számtalanszor megismételte 1920 és 1921 folyamán. Az országban uralkodó virulens zsidóellenességet bírálva pedig kijelentette, hogy a nemzetgyűlésnek majd „szembe kell szállania […] minden általánosító antiszemitizmussal.” E nézetét ugyancsak határozottan képviselte a továbbiakban.

A KNEP – melynek vezetői között Teleki Pál, Vass József vagy éppen Prohászka Ottokár mellett Klebelsberg is meghatározó szerepet játszott – gyűjtőpárt jellegű formációként, több párt egyesülésével, a keresztény középréteget és a régi politikai elit egy részét összefogva alakult 1919. október 25-én, s a választások idején már kormánypártként működött. 1920. január–februárjában a szavazatok 39,16%-ával az Országos Kisgazda és Földműves Párt mögött a második helyet szerezte meg, június–júliusban, a román megszállás alól felszabadult Tiszántúlon azonban már csak 15,57%-ot kapott.

Az 1920. február 16-án összeült nemzetgyűlésben – melynek társadalmi összetétele a birtokos parasztság térnyerése következtében jelentősen átalakult – e két győztes tömörülés szinte egyenlő arányban birtokolta a mandátumok több mint 90%-át. Így végül a két, önmagában is meglehetősen heterogén párt koalíciós kormányzása mellett döntöttek. E politikai szempontból rendkívül mozgalmas időszakban azonban sorban alakultak, olvadtak össze és szűntek meg a többnyire rövid életű pártok – történetük feldolgozását szinte áttekinthetetlenné téve. 

Klebelsberg is buzgón kereste, ám mégsem igazán találta a helyét. A jeles statisztikussal, Kenéz Bélával, illetve Teleki Pállal – Apponyi Albert elnökletével – már 1920 áprilisában új kormánypártot kívántak létrehozni. Miután Apponyi visszautasította felkérésüket, április 22-én kiléptek a KNEP-ből. Az így létrejövő pártonkívüli, de kormánytámogató, akkor tizenhat fős „disszidens-csoport”, majd az ebből május 17-én alakult Egyesült Nemzeti Keresztény Kisgazda és Földmívespárt tényleges vezetői Klebelsberg és Teleki lettek. Nem sokkal később, július 12-én ez a formáció is beolvadt az ugyanilyen néven létesített egységes kormánypártba, amely aztán 1921. február 10-én felbomlott. (Ebből Klebelsberg – Telekivel, Haller Istvánnal, Prohászka Ottokárral és még több mint 30 képviselőtársával – már február 3-án kilépett.) Február 14-én Klebelsberg az egykori disszidensek többségével, megint csak a korábbival megegyező névvel és Bethlen vezetésével újjáalapította a pártot, amely aztán 1922. február 2-ig működött. Ezen a napon Bethlen Istvánt követve a disszidensek is beléptek a Kisgazdapártba, melynek átalakításával 1922. február 22-én jött létre az immár erős, Bethlen vezette és kézben tartotta kormánypárt, a Keresztény-Keresztyén, Kisgazda-, Földmíves és Polgári Párt; vagy ahogyan már akkoriban is hívták, az Egységes Párt. Programjának legfontosabb célkitűzése a politikai és a gazdasági konszolidáció volt. A pártnak Klebelsberg a haláláig meghatározó tagja maradt.

1920 és 1922 között Klebelsberg is ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozott, mint a legtöbb magyar politikus: a gazdasági kilábalás lehetőségeivel, a politikai konszolidációval, a legitimizmus és a szabadkirályválasztás dilemmájával – majd IV. Károly visszatérési kísérleteivel – és Nyugat-Magyarország sorsával. A soproni mandátumot elnyert politikust 1920 tavaszától nem annyira a helyi, mint egyre inkább az országos problémák izgatták – részben ennek lett a következménye az 1922-es, csúfos soproni választási veresége is. 1921 végétől, belügyminiszterként már elsősorban a választójoggal kapcsolatos egyeztetések és viták kötötték le az idejét, s miután kellemetlen kötelességét – a nemzetgyűlést megkerülve, rendeleti úton szűkítve a jogosultak arányát – elvégezte, hozzáláthatott végre ahhoz, ami mindig a legközelebb állt hozzá: a magyar oktatási, tudományos és kulturális intézményrendszer újjászervezéséhez. 

A Monarchia, benne Magyarország első világháborús veresége és felbomlása, az 1918 őszétől bekövetkező gyors hatalomváltások állandó bizonytalanságba taszították a magyar politikai életet. A reménytelen helyzetből sok politikus kereste, de kevés találta meg a kiutat. Utóbbiak között az egyik legsikeresebb Klebelsberg Kuno lett. Kultuszminiszterként szerzett érdemei nagyban hozzájárultak az 1920-as évek elején életképtelennek tartott ország gyors és eredményes konszolidációjához.