rubicon

Egy népszavazás háttere

1972. szeptember 25-én mondott ’nemet’ a norvég társadalom többsége az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozásra
lock Ingyenesen olvasható
3 perc olvasás

A népszavazás politikai háttere

Az 1957-es római szerződésekkel létrehozott Európai Gazdasági Közösséggel (EGK) szemben 1960-ban hét állam (Ausztria, Dánia, Egyesült Királyság, Norvégia, Portugália, Svájc és Svédország) egyfajta rivális szervezetként megalapította az Európai Szabadkereskedelmi Társulást (EFTA). Az EFTA-hoz a későbbiekben még Finnország, Izland és Liechtenstein csatlakozott. Az EFTA-tagok megállapodásában elsősorban az ipari termékek szabad forgalmát kívánták megőrizni, nem kötöttek közös mezőgazdasági megállapodást, és nem egységesítették a vámjaikat. A megváltozó világpolitikai helyzet miatt azonban az Egyesült Királyság a következő évtizedben kétszer is benyújtotta csatlakozási kérelmét a „hatoknak” (azaz az EGK-nak), de ezek a törekvések az akkori francia köztársasági elnök, Charles de Gaulle vétója miatt megbuktak. Miután a tábornok-elnök 1969 áprilisában távozott a hatalomból, elhárult a britek beléptetése elől az akadály. 

Az 1969 decemberében megtartott hágai csúcsértekezleten nemcsak az Egyesült Királyságnak „nyitották fel a sorompót”, hanem a többi, csatlakozási szándékát már korábban jelző északi állam, így Írország, Dánia és Norvégia előtt is. Ezen országokkal a csatlakozási megállapodásokat 1972 januárjában írták alá. Írországban májusban, Dániában októberben népszavazás döntött az ország EGK-hoz való csatlakozásáról. Norvégiában azonban az 1972. szeptember 25-én megtartott népszavazáson a szavazók 53,5 százaléka mondott nemet a gazdasági integrációra. Pedig a „hatok” tízéves átállási időszakot és jelentős kedvezményeket biztosítottak volna az országnak – így például a közös halászati jog esetén előírták volna, hogy Norvégia partjaitól hat mérföldnyi térségben csak norvég halászhajók tevékenykedhetnek.

A népszavazás eredményének háttere

A csatlakozás támogatására buzdító plakát 1972-ből
Forrás: Wikimedia Commons

Norvégiában a főbb politikai pártok döntő részben az „igen” mellett álltak ki. Az 1945 óta kormányon lévő szociáldemokrata Norvég Munkáspárt már 1962-ben beadta az ország csatlakozási kérelmét. Az őket 1965-ben váltó, úgynevezett középpártokból álló koalíciós kormány – amely a Liberális Pártból, a Keresztény Néppártból és a Centrum Pártból tevődött össze – hozzákezdett a csatlakozási tárgyalások lebonyolításához. Igaz, Per Borten miniszterelnök, aki az egykori Agrárpártból létrejövő Centrum Párt vezetője volt, a mezőgazdasági termelők védelme miatt hevesen ellenezte a csatlakozást. Az agrárszektorban élők attól tartottak, hogy az állami támogatásokat az EGK meg fogja nyirbálni. A koalíciós viták miatt a Borten-kormány 1971-ben megbukott. Utódja, a szociáldemokrata vezetésű Bratteli-kormány levezényelte a népszavazást, de az eredmény ismeretében lemondott. Eközben az ellenzékben álló jobboldali Konzervatív Párt sem a protestszavazatokra buzdított – hiszen még napjainkban is erősen hirdetik az Európai Unióhoz való csatlakozás szükségességét. Az elutasításnak tehát nem feltétlenül csak politikai oka volt.

A történelmi szempont is meghatározónak számított. Norvégia 1905-ben nyerte el teljes állami szuverenitását, amikor a norvég országgyűlés felbontotta az 1814 óta létező svéd–norvég perszonáluniót. Előtte az ország gyakorlatilag 1397-től, a kalmari unió kialakulásától a dán korona fennhatósága alá tartozott. Sokan emiatt vélik úgy, hogy a nemzeti identitás védelme, ezáltal a fiatal nemzetállam megőrzésének motívuma is szerepet játszott az elutasító döntésben.

Korabeli francia karikatúria a Norvégia népszavazás eredményéről
Forrás: cvce.eu

A népszavazás eredményét elemző kutatások kiemelték, hogy a város és a vidék szembenállása – egyfajta „centrum–periféria” ellentét lecsapódása – is az elutasítás mögött állt. A norvég nagyvárosok és városiasodott régiók nagy többségben az EGK mellett szavaztak, míg a vidéki körzetek egységesen „nemet” mondtak. Kimondható, hogy a mezőgazdaságból és halászatból élők döntő többsége az elutasítók táborához tartozott. Az országban ez a két szektor még napjainkban is igen erős érdekérvényesítő képességgel rendelkezik, fél évszázaddal ezelőtt pedig főleg így volt. Emellett a Norvég Munkáspárt szavazóbázisának jelentős része is a csatlakozás elutasítása mellett szavazott, miközben a pártvezetőség mellette kampányolt. Ez a szavazóréteg a „tőkés világhoz tartozó közös piactól” féltette a hagyományos baloldali értékeket, a szakszervezetek meghatározó szerepét és a jelentős szociális juttatásokat. A kutatások emellett rámutattak arra, hogy a fiatal nemzedék inkább az elutasítás mellett voksolt, szemben az idősebb korosztály támogatói szavazatával.

A népszavazás következményei

Magától értetődő, hogy az 1960-as évek végétől feltárt tengeri olajmezők is jelentős biztonságérzetet adtak a korabeli norvég társadalomnak. Az 1970-es, ’80-as években a kőolaj- és földgázmezők feltárásával Norvégia a világ ötödik nyersanyag-exportáló országa lett. A folyamatosan bővülő bevételek és az ebből visszaforgatott támogatások és szociális juttatások bebizonyították a „saját lábon állás” politikájának létjogosultságát. Ezért 1994. november 28-án a norvég társadalom egy újabb népszavazáson mondott nemet, ezúttal már az Európai Unióhoz való csatlakozásra. Ekkor az elutasító szavazatok aránya 52,2 százalékra csökkent, de a szavazati mintázatok sokban megegyeztek a huszonkét évvel korábbi arányokkal.

103 cikk ezzel a kulcsszóval