Egy memoár margójára

Hor­thy Mik­lós Por­tu­gá­liá­ban 1952. au­gusz­tus 20-án fe­jez­te be me­moár­ját, mely egy év­vel ké­sőbb je­lent meg Bu­e­nos Ai­res­­ben, 1974-ben To­ron­tó­ban pe­dig már a má­so­dik kiadás lá­tott nap­vi­lá­got. A ma­gyar ol­va­sók e két kiadás sza­miz­dat­ban ter­jesz­tett vál­to­za­ta után 1990-ben ismerhették meg Hor­thy Mik­lós em­lék­ira­tait. A szer­ző elő­sza­vá­ban beis­me­ri, hogy visszaem­lé­ke­zé­se sok he­lyütt pon­tat­lan. El­ső­sor­ban azért, mert nem ju­tott hoz­zá azok­hoz az anya­gok­hoz, me­lye­ket kor­mány­zó­sá­ga ide­jén min­den­nap hasz­nál­ha­tott. Azt is elis­me­ri, hogy erő­tel­je­sen tá­masz­ko­dott a ró­la szó­ló, még éle­té­ben kiadott né­met és an­gol nyel­vű élet­raj­zok­ra, me­lyek na­gyon po­zi­tív ké­pet fes­tet­tek róla. Mindezek mel­lett tel­je­sen el­fo­gad­ha­tóak Hor­thy­ sza­vai: „Az élet­rajz­író, fő­ként pe­dig az, aki sa­ját élet­tör­té­ne­tét ír­ja, ak­kor jár el he­lye­sen, ha az ese­mé­nye­ket úgy is­mer­te­ti, ahogy azok átélé­sük ide­jé­ben előt­te je­lent­kez­tek, elke­rü­li te­hát azt, hogy a ké­sőb­ben ki­bon­ta­ko­zó meg­lá­tá­sait a tár­gyi­la­gos­ság ro­vá­sá­ra időben vissza­ve­tít­se. Utó­lag min­den bo­lond bölcs le­het.”