Egy kis emberség

Szilveszter délutánja volt. Édesanyámmal üldögéltünk abban a házban, abban a szobában, amelyet csak némi jóakarattal lehetett szobának nevezni. Frissen készített vályogból építettük az új otthonunkat, mert a sátrakat, amiben addig laktunk vissza kellett adni a katonáknak.

A falakon több centiméteres zöld friss vetés volt, a búzaföld, amit vakolat gyanánt rákentünk éppen kikelő félben volt. Ajtó volt a szobán, ablak nem, csak egy nyílás volt a falon, és ha esett a hó, papírral ragasztottuk be a nyílást. Szálingózott már a hó, ezért a sötétben ültünk és beszélgettünk.

Az egész telepen csönd volt. Mindenki behúzódott oda, ahová éppen tudott. Arról beszélgettünk ketten, hogy jó lenne haza menni. Szilveszterkor minden rendőr úgyis tökrészeg, én elmennék a vonattal Debrecenig, onnan Szegedig, és azonnal fordulnék is vissza. Mindenféle érvet felhoztam, rimánkodtam, hogy engedjen el. Meg kell látogatnom az öregeket, akiket otthon hagytunk egyetlen fillér nélkül. Nagyapámtól megvonták a nyugdíját azzal az indokkal, hogy kiszolgálta a régi rendszert. Járásbíró volt.

Anyám nagyon ellenezte az ötletemet, és már könyörgőre fogta a dolgot, hogy mondjak le erről a veszélyes utazásról, amikor lódobogást hallottunk. A ló egyenesen felénk tartott. Ketten voltak, az egyik rendőr Zsiga volt, akitől a legjobban féltünk.