Egy főkapitány nélkül befejezett sikeres expedíció

A szerencsés túlélők

1522. szeptember 6-án egy kétárbócos karakk, a Victoria érkezett be Juan Sebastian Elcano parancsnoksága alatt a spanyol Sanlúcar de Barrameda kikötőjébe, fedélzetén további tizenhét tengerésszel és három maláj emberrel. A Victoria egyike volt annak az öt hajónak, amely 1519. szeptember 20-án hagyta el Spanyolországot a Ferdinand Magellán (Fernão de Magalhães) vezette expedíció keretében. A portugál származású Magellán I. Károly spanyol király (német-római császárként V. Károly) megbízásából a Föld körülhajózását tűzte ki célul. Miután Vasco de Balboa 1513-ban a Panama-földszoros túloldalát elérve megállapította, hogy Amerika túlsó partján is létezik egy „déli tenger”, egyre többen az északi vagy déli átjáró keresésére vállalkoztak, ahonnan az Atlanti-óceánról kijuthatnak Ázsia felé. Magellán a déli tengerszoros felkutatását tervezte, innen akarta elérni a Fűszer-szigeteket, azaz a Maluku-szigeteket. Az öt hajóból (Trinidad, San Antonio, Concepción, Victoria, Santiago) álló flottája 265 emberrel indult útnak, így három évvel később a vakmerő vállalkozás túlélői érthető megkönnyebbüléssel köthettek ki Sanlúcarban. Magellán ekkor már mintegy másfél éve életét vesztette a Fülöp-szigetekhez tartozó Mactan-szigeten az ottani bennszülöttekkel vívott összecsapás során.

Magellán halála majdnem megpecsételte az expedíció sorsát. A legénység addigra már megfeleződött, és az öt hajóból már csak három állt rendelkezésre. Végül úgy döntöttek, hogy két hajóval indulnak tovább, ezért a Concepciónt felgyújtották. A Victoria és a Trinidad legénysége a következő hónapokban kalandos körülmények között kereste a vágyott Fűszer-szigeteket. Eközben a Concepción egykori másodkormányosa, Elcano átvette a Victoria felett a parancsnokságot. Miután elfogtak egy maláj hajóst, a segítségével 1521 novemberében eljutottak a Maluku-szigetek egyik legnagyobb szigetére, Halmahérára. Itt szegfűszeget, szerecsendiót és egyéb fűszereket szereztek be. A Trinidad hosszabb javításra szorult, ezért legénysége később úgy döntött, hogy inkább visszahajózik a Csendes-óceánon Amerika felé. A Victoria 60 fős legénységgel és egy tucat malájjal a fedélzetén Afrika megkerülésével, azaz a portugálok által használt útvonalon akart visszatérni Európába.

1521 decemberében – pár nappal karácsony előtt – indultak, és vigyázniuk kellett, mert a portugálok keresték őket, hiszen a Fűszer-szigetek elérésével megsértették a monopóliumukat. Az Indiai-óceánon közel fél évig hajóztak, és mire elérték Afrika legdélebbi szakaszát, a tengerészek létszáma majdnem a felére apadt. 1522. május 20-án megkerülték a Jóreménység-fokot, és az Atlanti-óceánra behajózva Afrika nyugati partja mellett haladtak el. A Zöld-foki szigetekhez érve kikötöttek a készleteiket feltölteni, miközben megpróbálták magukat Amerikából hazatérő spanyoloknak kiadni. A portugál helyőrség azonban rájött a cselre és igyekezett fogságba ejteni a legénységet – mindössze tizennyolcan tudtak megszökni. Innen hajóztak tovább, vissza Spanyolországba.

A tizennyolc túlélő rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül a három év alatt. Részt vettek lázadásban, sokszor közel voltak az éhenhaláshoz, vagy a szomjúság kínozta őket. Végignézték társaik elgyengülését és halálát a skorbut miatt, amelyet ekkor még „tengeri pestisnek” is neveztek. Hosszú hónapokon keresztül nem láttak szárazföldet, miközben többször veszélyes viharok tépázták meg a hajókat. Mindezeket főleg Antonio Pigafetta itáliai tudós feljegyzéseiből ismerhette meg a korabeli közvélemény, aki résztvevője volt a Magellán-expedíciónak, és a szerencsésen hazatérők közé tartozott. Rajta kívül még néhány rövidebb feljegyzés és naplórészlet maradt az utókorra. Magellán naplója elveszett, és az sem kizárt, hogy a hazatérők semmisítették meg.

Magellán, a főkapitány

Erre valószínűleg meg is volt az okuk. Magellán ugyanis igen szigorúan bánt a legénységgel, és a portugál főkapitány sokszor ellentétbe került a spanyol kapitányokkal. Már az Atlanti-óceán átszelése során őrizetbe vette a San Antonio kapitányát, aki fellázadt ellene. A flotta, miután elérte Brazíliát, déli irányba hajózott a 40. szélességi fokhoz, mert Magellán ott vélelmezte az átjárót, amelyen keresztül kijuthatnak a „déli tengerhez” Ázsia felé. Csakhogy a számítások – érthető okokból – meglehetősen pontatlanok voltak, és a legénység megérezte, hogy Magellán elbizonytalanodott. Öbölről öbölre haladtak dél felé, de Dél-Amerika partvonala ekkor még nem „tűnt el”. Végül 1520. március 31-én téli szállásra húzódtak a déli szélesség 49. fokánál, San Julián-öbölben. 

A csökkentett fejadagok és a reménytelennek tűnő helyzetük miatt három hajó – a San Antonio, a Concepción és a Victoria – kapitányai zendülést szerveztek. A lázadást sikerült leverni, az egyik kapitány az összecsapásban életét vesztette, a másikat Magellán kivégeztette, a harmadikat kitették egy lakatlan szigetre. Néhány héttel később a flotta veszteséget szenvedett el, egy felderítőútra küldött hajó, a Santiago zátonyra futott és elsüllyedt a Santa Cruz folyó torkolatánál. A partra úszó legénysége csak nagy nehézségek árán jutott vissza az expedícióhoz. A flotta végül 1520. november elejére jutott el a később Magellánról elnevezett szoroshoz a déli szélesség 52. fokánál. Az áthajózás közel egy hónapot vett igénybe, és eközben a San Antonio legénysége fellázadt, fogságba ejtették a Magellánhoz hű kapitányt, majd visszahajóztak Spanyolországba. Otthon a főkapitányt árulással vádolták, és a spanyol királyi udvar megfosztotta Magellán feleségét az évjáradéktól. 

A három hajóra csökkent expedíció kijutott a Csendes-óceánra (Mare Pacificum), amelyet Magellán az útja során tapasztalt viharmentessége miatt nevezett el így. Mivel a „szökevény” San Antonio hajón felhalmozott élelmiszerkészlet már nem állt rendelkezésre, gyötrelmes négy hónap következett: az élelem elfogyott, a legénységet a skorbut tizedelte. Pigafetta leírása szerint „az utazás három hónapig és húsz napig tartott a Csendes-óceánon. Ezalatt nem volt semmi friss ételünk, amit magunkhoz vehettünk volna. A kétszersült, amit ennünk kellett, nem is volt már kenyér, hanem férgekkel kevert por, amit ezek át- meg átrágtak, és szörnyű szagot árasztott az egerek vizeletétől. A megposhadt víz kimondhatatlanul bűzlött. Hogy éhen ne haljunk, a nagy vitorlarúdról leszedtük azokat a marhabőrdarabokat, melyek a kötélzetet védték a horzsolástól, és ezekkel táplálkoztunk. Az esőben, a napsütésben és a szélben kőkeményre cserződött bőröket négy-öt napig kellett a tengervízben áztatni, hogy legalább egy kissé felpuhuljanak. Aztán parázson sütögettük, hogy meg tudjuk emészteni. Olykor, ha más nem akadt, a fűrészport is megettük. Még a patkányokat is megkívántuk, bármennyire is undorítóak az emberek számára.” 

A hosszú hajóúttal bebizonyosodott, hogy Amerika ás Ázsia között sokkal szélesebb víztömeg van, mint az Atlanti-óceán, és a korabeli térképek ezáltal teljesen hasznavehetetlenek. A flotta 1521 márciusában érkezett meg a Fülöp-szigetekhez, amelynek egyik szigetén Magellán meghalt. Az expedíciója – az említett nehézségek ellenére – végül célba ért, és bebizonyosodott, hogy a Föld valóban körülhajózható. A Victoriát hazavezető kapitány, Elcano az uralkodótól egy gömböt ábrázoló ajándékot kapott ezzel a felirattal: „Primus circumdedisti me.” „Elsőként jártál körül engem.” Elcano négy évvel később, 1526-ban egy újabb expedíció során skorbutban halt meg a Csendes-óceánon.