Egy festő diplomáciai szolgálatban

Aba-Novák Vil­mos tra­gi­ku­san ha­mar le­zá­rult élet­mű­ve a mo­nu­men­tá­lis mé­re­tű fal­ké­pek mű­fa­já­ban tel­je­se­dett ki. Már 1929-ben Ró­má­ból írt le­ve­lei­ben fel-fel­buk­kan a murális mun­kák irán­ti kész­te­tés, a csil­la­pít­ha­tat­lan vágy, hogy al­ka­tá­nak dio­nü­szo­szi fék­te­len­sé­ge a fes­tői fe­lü­let nö­ve­lé­sé­hez és a kom­po­zí­ció bő ára­dá­sá­hoz meg­fe­le­lő te­re­pet ta­lál­jon. „Ki­mon­dom, ahogy gon­do­lom: a jö­vő pik­tú­rá­ja a fal” – ír­ta Val­lo­más cí­mű, 1931 ta­va­szán meg­je­lent cik­ké­ben a Ma­gyar Mű­vé­szet ha­sáb­jain.

Az itá­liai ösz­tön­dí­jas évek­ről ha­za­té­rő fes­tő „fal fe­lé for­du­lá­sa” mö­gött min­den bi­zonnyal nem csu­pán stí­lu­sá­nak or­ga­ni­kus fej­lő­dé­se, mű­vé­szi és em­be­ri ka­rak­te­ré­nek ára­dó volta és le­gen­dá­san könnyű ke­ze állt, ha­nem eg­zisz­ten­ciá­lis okok is a mo­nu­men­tá­lis mű­vek fe­lé te­rel­ték. Dön­tést ho­zott, amely­nek egye­nes kö­vet­kez­mé­nyét is bi­zo­nyá­ra sej­tet­te: kö­zü­le­tek­nek, az ál­lam­nak és a ka­to­li­kus egy­ház­nak fog dol­goz­ni, s ez együtt jár a ko­ra­be­li fes­tő­tár­sa­da­lom – zö­mé­ben rend­szer­kri­ti­kus és balol­da­li ér­zel­mű – mo­der­nis­ta elit­jé­vel va­ló rész­le­ges sza­kí­tás­sal.