Aba-Novák Vilmos tragikusan hamar lezárult életműve a monumentális méretű falképek műfajában teljesedett ki. Már 1929-ben Rómából írt leveleiben fel-felbukkan a murális munkák iránti késztetés, a csillapíthatatlan vágy, hogy alkatának dionüszoszi féktelensége a festői felület növeléséhez és a kompozíció bő áradásához megfelelő terepet találjon. „Kimondom, ahogy gondolom: a jövő piktúrája a fal” – írta Vallomás című, 1931 tavaszán megjelent cikkében a Magyar Művészet hasábjain.
Az itáliai ösztöndíjas évekről hazatérő festő „fal felé fordulása” mögött minden bizonnyal nem csupán stílusának organikus fejlődése, művészi és emberi karakterének áradó volta és legendásan könnyű keze állt, hanem egzisztenciális okok is a monumentális művek felé terelték. Döntést hozott, amelynek egyenes következményét is bizonyára sejtette: közületeknek, az államnak és a katolikus egyháznak fog dolgozni, s ez együtt jár a korabeli festőtársadalom – zömében rendszerkritikus és baloldali érzelmű – modernista elitjével való részleges szakítással.
Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!
Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashata Rubicon Online-on.